Nálunk a hajnal nem jön, csak beszüremkedik. Mint valami makacs, szürke anyag, ami a falak közé ragadt, s most lassan elpárolog. A fény nem kelti életre a dolgokat, csak kijelöli őket: az ágyakat, a cipőket, a megfáradt testeket, amik már régen nem tudják, kinek a mozdulatait ismétlik.

A nyálában ébredt. Még nem csörgött a vekker, a szürkület is csak kaparászott az ablakon, az összes kiszáradt legyet kikopácsolva a keret réseiből a cinegék elől. Homályos volt minden, amikor megdörzsölte a szemét, nyirkos tűzijáték, rájött, hogy az álmában sírt könnyeket a valóságban is kisírta. Nem volt kedve gondolkodni, arcot mosott, a testén kívülről érkező folyadék végleg kirántotta a félálomból. Mielőtt megtörölközött, percekig nézte, ahogy szempillái összetapadtak, mint megnyálazott tűecsetek, ahogy állán csöpög a víz, pizsamája a mellei között, a szegycsont vonalán vékony csíkokban ázik át. Mutatóujjával idegesen végigdörzsölte fogait, megtörölte a száját, és csak nézte magát. Pillái két kerek üreget kereteztek, amik úgy sötétlettek, mint a leemelt csatornafedelek alól feltáruló zuhanás. Ha nincs szeme, hogyan látja, hogy nincs szeme? Felkapcsolta a villanyt, a máskor gyenge körte most fájdalmasan éles fénnyel égett. Ott volt a két kávébarna, csokoládébarna, mogyoróbarna, őzbarna, ahogy csak az elmúlt héten hívták, a két barna közepű kocsonyagömböcske, ahol lennie kellett.

Idióta bíró! Hogy szúrhatott így ki velem? Esélytelen, hogy ezt ép bőrrel megússzam. Az öltözőig se fogok eljutni. Nem mintha sokat számítana, a sok paraszt egyből rám gyújtaná.

Ha elölről kezdhetném, nem hagynám, hogy elérjen.

Szerda volt. Ez a tánciskola azon kevés helyek egyike, amelyen nem fogott a történelem. Waskovits úr átfésülte ősz üstökét, és még egy kicsit fényesített a vitrin üvegén, melyben a híres ereklye állt. Talán néhány vendége humorosnak vélte a kiállított tárgyat, csak a törzsvendégei és barátai tudták a történetét. A tánctanár magányosan és olykor szűkösen élt. Kényszerűségből vállalta csak a környező iskolák szalagavató báljaihoz a betanítást.

Beri Ary Nálunk a hajnal című szerzeménye ihlette Nagy Alexandra novelláját, amellyel megnyerte a Hangőr Egyesület és a Volt egyszer egy beatkorszak blog irodalmi pályázatát. A Miről írták a dalt? című pályázatra 185 novella érkezet, amelyek közül öt írás szerzője – a győztesen kívül Bauer Krisztina, Trapp Réka, Endrey-Nagy Ágoston és Varga Balázs – vehetett át oklevelet.

Sasvári Sándort közel négy évtizede ismeri a közönség. A pályája énekesként és basszusgitárosként indult, a nyolcvanas években a Rock Színház meghatározó tagja volt – kiváltképp a Jézus Krisztus Szupersztár címszerepében vált ismertté. Ezúttal autodidakta gitározásról, Kanadából kapott lemezekről, az „elsüllyedt” első zenekaráról és a hatalom piszkálgatásáról is beszélgettünk vele.

A faluból már napok óta nem hallok hangokat. A fenyőfák fölött gomolyog a füst, de nem a kéményekből jön. A házak lassan elégtek, ropogtak a gerendák, aztán összedőltek a falak. Robbanások, sárga fénycsóvák a téli égbolton. A kutyák bemenekültek a fák közé, éjszaka hallom a nyüszítésüket, nemsokára egymásra fanyalodnak.

Képzeljük el. Nyilván, itt most majd képzelődni kell. Felmerült bennem, hogy nem figyelmeztetek senkit erre. De ebben a szövegben, mint Hajas Tibor, öntörvényű leszek.

A jövőre tízéves Volt egyszer egy beatkorszak blog és az azt működtető Hangőr Egyesület augusztus végén csatlakozott pályázatával a Dalszerzés évéhez. A Miről írták a dalt? kiírói olyan novellákat vártak, amelyeket 1957 és 1992 között született magyar dalok inspiráltak. A felhívásra összesen 133-an küldték be írásaikat, és mivel egy pályázó akár három novellával is jelentkezhetett, a zsűrinek 185 művet kell elolvasnia és értékelnie a következő hetekben.