Nem tudom eldönteni, sajnáljam vagy irigyeljem-e a mai rockzenekarok többségének tagjait, akik légkondicionált, mindennel felszerelt, kényelmes buszokban utaznak a fellépésekre. Szuper érzés, tudom, ismerem. Csak hát ezek a srácok – sok egyéb mellett – kimaradnak a beatkorszak olyan „csodáiból”, mint a bulik színhelyére való eljutás izgalma, mert anno nem volt egyszerű feladat olyan járgányt szerezni, ami biztonságosan elvitt egyik helyről a másikra.
A hatvanas évek közepén, valamikor a magyar beatzene pattintott-kőkorszakában Miskolcon, helyi viszonylatban viszonylag egyszerű volt a történet. A haveri körből verbuvált közönség csatárláncban felsorakozott a próbahely bejárata elé, a kézben is cipelhető cuccokkal elsétált a buszmegállóig, majd az utazóközönség meg a kalauzok legnagyobb megdöbbenésére felszállt az éppen aktuális járatra. A kezdetleges felszerelés többi része pedig a legváltozatosabb módokon jutott el a buli színhelyéig, taxival, a rendező vállalat által biztosított teherautóval, de előfordult, hogy lábbal hajtott háromkerekű szállítóeszköz, a filmekből jól ismert tricikli „rakterében” utaztak a hangfalak és a dobfelszerelés részei.
Minőségi javulásként élték meg a zenekarok, amikor időben kicsit később az autóval rendelkező szülők, rokonok is magukévá tették az elhíresült „három T” leginkább beatbarátibb kitételét, vagyis Tűrtből átváltottak a Támogatott kategóriára. Apukák, nagybácsik, keresztapák álltak be a sorba segítőkészen, és „csinálják csak ezek a gyerekek a bíteskedést, legalább addig sem tesznek semmi rosszat” felkiáltással hétvégente, fuvarosként ők is részesei lettek a beatmozgalomnak. Előnyben voltak a kombi személyautóval rendelkezők, így ebben az időszakban főleg a nagyobb csomagterű Trabant, Wartburg vagy Moszkvics kombikkal történt a szállítás. Aztán a hetvenes évek elején jött a nagy Zsiguli-bumm, és minden banda álma a „zsigakombi” lett, mert ezek a Fiat koppintások irgalmatlan sok zenekari cuccot voltak képesek elnyelni ‒ főleg tetőcsomagtartóstul.
„Cigi és büszkeség egy vágyott nyugati autó mellett”. Fotó: Fortepan / Gyulai Gaál Krisztián.
Csakhogy nem sokáig tartott ez a kivételezett állapot, mert megjelentek az első nyugatról behozott hatalmas méretű klasszikus amerikai autócsodák: a Buick vagy a Chevrolet. A menőbb együttesek már csak ilyeneket vettek igénybe, meg persze az örökzöld Merciket. Azért konkurencia itt is akadt, hiszen ezzel párhuzamosan a szocialista relációjú leselejtezett vállalati autók is elérhetővé váltak már az átlagemberek számára, így a zenekarok környékén mind nagyobb számban tűntek fel különböző évjáratú és típusú Volgák, a legnagyobb szám mégis a Szibéria nagyságú Csajka volt. Minden tekintetben. Méretben, tekintélyes megjelenésben – meg persze üzemanyag-fogyasztásban is.
Bármekkorák is voltak azonban ezek az autók, egy idő után megoldhatatlannak bizonyult, hogy egyszerre minden és mindenki megérkezzen a fellépésekre. A „kétszerfordulós” megoldás elég rosszul érintette azokat, akik első körben mentek (és a végén jöttek). El lehet képzelni milyen kellemes volt délután négykor odaérni egy teljesen ismeretlen helyre, és várni-várni, hogy a második zenész-turnus is befusson a nyolckor kezdődő bulira – aztán ugyanez hajnalban, fordított felállásban. Áldatlan állapotok, amiken változtatni kellett, így hát eljött a mikrobuszok ideje.
Barkas akcióban a rakparton. Fotó: Fortepan / Bojár Sándor.
A mikrobuszok ideális kettő-az-egyben keveréket biztosítottak, elfért bennük a cájg, a csapat teljes létszámban, sőt, némi szabályszegés kockáztatásával, az utak szélén integető autóstoppos lányoknak is jutott némi hely. Előbb a barátinak nevezett KGST országokban gyártott kisbuszok voltak a nyerők ‒ hiszen kezdetben nem is igen volt más. Sokáig a maszek zöldségesek kedvence, a „barkács”-nak becézett/csúfolt háromhengeres, keletnémet Barkas bizonyult egyeduralkodónak. Szegény, úgy festett kívülről, mint egy olcsó utcalány: szürke, igénytelen, akinek erős kockázattal jár igénybe venni a szolgáltatásait.
Igaz, ami igaz, ez utóbbiban bőven akadt igazság. A kényelmetlenül fapados Barkas lustának bizonyult az emelkedőkön, sűrűn igényelte az új hengerfej-pakolást, leginkább mégis a kályhája miatt maradt felejthetetlen. Sokat megélt rockerek bizonyára rábólintanak arra, hogy a „barkács” fűtési módba kapcsolása egyet jelentett a közvetlen életveszéllyel. Meleget alig, szemekbe könnyet csalogató, torkot kaparó, tüdőt megkocogtató érzést viszont bőven adott, nem véletlenül ragadt rá a „Mengele utolsó bosszúja” elnevezés.
Persze a többi márka sem volt sokkal különb. A Nysa lassú, a Latvia még lassabb, ráadásul iszonyatosan hangosnak bizonyult, és a Skoda sem alkotott maradandót az utazási élmény terén, főleg hosszú távon. Amikor anyagilag már kicsit jobb lett a helyzet, a legtöbb zenekar megengedhette magának, hogy a klasszikus hippi időkből itt ragadt, kultikus VW-t vegye igénybe a koncertekhez. A „fauvé” sem volt túl tágas ‒ a vezető melletti kettesülés maximum ötven kilós fazonokra volt méretezve ‒, viszont aránylag nagy rakterű, végtelenül megbízható járgánynak számított, ami igen ritkán hagyott cserben.
Az Omega, a Hősök tere és a fauvé. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
Ebben a kategóriában azonban abszolút a Ford bizonyult favoritnak. Bivalyerős motor, tágas csomagtér, és még a banda tagjainak is kényelmes elhelyezkedést, a legendás 66-os utat idéző, igazi amerikai komfortérzést biztosított. Meg kell még említeni a nagyágyúkat: a vegyes használatú személy-teherautókat. A hajdani ORI-turnék egyetlen állandóságát jelentő Roburok sem tudtak menetteljesítményben többet az említett szocialista idők mikrobuszainál, legfeljebb annyiban, hogy az éjszakai utazások idején jó szolgálatot tettek a négyes ülések, amiken aludni is lehetett. Már, akinek sikerült.
Bár a dobozos AVIA hivatalosan kizárólag zenekari felszereléseket szállított, néha ‒ nem túl legálisan ‒ a közönség egy része is beszivároghatott a hazafelé tartó úton, és ha szerencsések voltak, igazoltató rendőrrel sem találkoztak. A végére maradt az NDK teherautó-gyártás ékköve, a ponyvával letakart IFA, ami néha nem is 2, hanem egyenesen 3:1-n volt. Vitte a teljes felszerelést, elszállította a stáb azon tagjait, akik nem fértek már be a zenekari személyautóba,
ha pedig feltekerték a ponyvát, igény szerint szabadtéri színpad gyanánt is funkcionált, amelyről a zenekar játszott.
Majd elfelejtettem, tudott egy negyediket is. Ha a frontember elfáradt (például alváshiány, a műsor hosszúsága vagy a szünetben történt túlzott folyadékbevitel miatt) mindig meg tudott kapaszkodni a plató közepén lévő tartóoszlopban…
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: A Luw együttes tagjai és egy Buick. Forrás: a szerző archívuma.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
