„A rendezők nevében köszöntök minden kedves vendéget-get-get!” ‒ recsegték a kandeláberekre szerelt BEAG hangszórók a Tisza partján, egy forró nyári napon, valamikor a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, mintegy százezer (!) ember előtt. Annak ellenére, hogy viszonylag egységes volt akkoriban a társadalom idehaza, meglehetősen széles skálán mozgott a tömeg összetétele.
Ott voltak természetesen a szegedi polgárok, de sokfelől érkeztek kétes egzisztenciával rendelkező figurák – vagy legalábbis a rendszer számára kétesek. Mert a csöves fiatalokat nem érdekelte a politika, és tettek a szabályokra is. Jól akarták magukat érezni és meg akarták hallgatni a fellépő zenekarokat.
Volt egy ki nem mondott megállapodás: oké, gyerekek, jöhettek! Ha pedig nem csináltok túl nagy balhét, ha elvagytok két-három napot nyugiban, akkor várunk titeket jövőre is.
Csakhogy ehhez nem biztosítottak gyakorlatilag semmiféle infrastruktúrát. Ezért történhetett meg az, hogy Szeged parkjai, ligetei megteltek a hátizsákos, lepukkant kinézetű fiatalokkal. Mit is vártunk volna az utazással együtt négy napja mosdatlan, ugyanabban a ruhában aszalódó ifjaktól? A rendszer szemében így lettek ők a „csöves hordák”. A dolog persze kissé mókás, mert nehéz felfogni, akkor miért is engedték meg a SZIN-t.
Azt tudni kell, hogy 1967 óta rendezték Szegedi Ifjúsági Napok néven az eseményt (az 1967. július 30-i Délmagyarország számol be az első SZIN-ről), mely tulajdonképpen egy kulturális jellegű, egynapos fesztiválnak indult 1964-ben és pár évig Szegedi Ifjúsági Karnevál néven futott. Az tette igazán különlegessé, hogy 1956 után ennek a rendezvénynek a keretében engedtek ki nagyobb, főként fiatalokból álló tömeget az utcára, egy éjszakába nyúló bulira. Utcabál, táncest…, többféle elnevezéssel illették akkoriban, ami viszont tény, rendkívül sikeres lett. Az első fellépők között konferálta fel Dévényi Tibor az Atlantist és a Syriust.
Dévényi Tibor és Schöck Ottó a VII. Szegedi IFjúsági Napokon, 1973-ban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Aztán a nyolcvanas évek elejére komolyan „bekeményedett” a SZIN. Az évek alatt mindig volt zenekar, mely ezt a korábban beatet, később rockot hallgató réteget vonzotta, és a rendezvény olyanná vált, mintha egy térben lenne egyszerre két fesztivál.
A helyi vállalatok, klubok teherautókra készített installációkkal vonultak fel, és itt meg kell jegyezni, némelyek egész bátor, már-már rendszerellenes életképeket raktak össze. Eközben a csövesek az előző este elfogyasztott, ismeretlen mennyiségű kocsisbor következményét heverték ki, készülvén a késő délutáni, esti koncertre.
És, hogy kik léptek fel?
1980-ban játszott a Mini és a Korál, de ott volt a Bojtorján is. Egy évvel később a Bergendy, illetve a Kati és a Kerek Perec adott koncertet a lágyabb hangzás kedvelőinek. 1984-ben P. Box, valamint a Nagy Feró-féle Bikini, és az István, a királyból előadásából részleteket ad elő Vikidál, Bill, Varga Miklós és Feró!
De lassan beszivárgott az újhullámos popzene is, mégpedig az Első Emelet közvetítésével.
Az ártérbe, vagy később a Napos úti sportpályára felállított óriás színpadon olyan zenekarok (Edda, P. Mobil, Hobo Blues Band) is voltak, akiket tulajdonképpen az év más időszakában, nemhogy Szegedre, de még a megyébe is nehezen eresztettek be. (A HBB a nyolcvanas évek elején Balástyáig jutott, ahol egy érdekesen feszült koncertet adtak. De ez már egy másik írás témája lehet.)
És miután Vikidál beleüvöltötte a mikrofonba, hogy „csápoljatok, fiatalok!”, Keresztes Tibor Cintula, a már akkor legendás DJ szolgáltatta a muzsikát az esti utcabálon. Oké, ez egy csövesnek kellően ciki volt, de a korábban említett kocsisbor megtette a hatását: egy idő után mindegy volt, milyen zene szól.
Meglehetősen vicces adalék, hogy Vikidál ezen megnyilvánulása után állítólag izzottak a telefonok a városi rendőrkapitányságon, valamint a Délmagyarország szerkesztőségében, hogy kérem szépen, itten nagy botrány van készülőben…. De nem lett botrány!
Bár zömmel fekete-fehér fotók maradtak róla, színes volt a régi fesztivál is. Sőt, kifejezetten színes és vegyes. Az ősz hajú nénik egykedvűen nézték a lábuknál heverésző, kissé kapatos, de vidám fiatalokat. A nyírségből jött szakadt fiú jókat röhögött Sándor György „értelmiségi” humorán. Hajmosás a szökőkútban, mezítláb a parkban, csók a padon, zene mindenhol, alföldi papucs, csőnadrág, szimatszatyor, melltartó nélküli lányok…
Boros Lajos fellépése a Móra Ferenc Múzeum előtt, 1977-ben. Fotó: Fortepan / Varga János
Mi, helyi ifjak is ámulattal élveztük a kavalkádot, évről-évre vártuk, hogy belevethessük magunkat.
A vállalatok és a város KISZ aktivistái komolyan gondolták, hogy ezeknek a csöves fiataloknak lehet mutatni olyat, ami érdekelheti őket. Miközben az egész egyeseknek 72 órás kóborlás, mert az összes vállalati klubban volt valami műsor. Dszessz- és folkkoncertek, színházi előadások, beszélgetések.
Akkor tehát, régen minden jobb volt? Nem, hanem MÁS. A mai fesztiválok más érdekek, szórakozási formák, más emberi attitűdök mentén működnek. Viszont, bocsánat a szervezőktől, kissé egysíkúak. Az „ős-SZIN” kuriózum volt, nem volt az országban más ehhez hasonló, de megkockáztatom, hogy az egész a keleti blokkban sem.
Táncosok a Szegedi Ifjúsági Napokon, 1973-ban. Középen Máté Péter. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Nem volt öko, nem volt higiénikus, nem volt készpénz-kímélő fizetés, irdatlan mennyiségű kosz és szemét maradt az egész után, de egy nap alatt mindent feltakarítottak, hétfőn pedig újraindult az élet Szegeden.
És igen, a mostani SZIN is csak nevében viszi a hagyományt, azonban jól teszi, mert 30-40 év múlva talán épp egy mai tizenéves fog írni egy cikket arról, mennyire jól érezte magát 2024-ben a Szegedi Ifjúsági Napokon.
Szerző: Magyar Ernő
Nyitókép: A Szegedi Ifjúsági Napok résztvevői a Tisza-parton, 1977-ben. Fotó: Fortepan / Varga János
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
