Vitézy László 1988-ban bemutatott dokumentumfilmjében, az Úgy érezte, szabadon élben a nyolcvanas évek sztáregyüttese, a Beatrice jelenik meg, sőt a zenekar frontembere, Nagy Feró is megszólal a kallódó, drogproblémáktól sújtott és értékválságban levő fiatalok ügyében, a rezsimet kritizálva. A Beatrice persze más pozícióban volt az évtized végén a nyolcvanas évek elejéhez képest, és Vitézy műve sem a romantikus lázadás jelképeként alkalmazza a koncertfelvételeket, illetve a dalszöveget, amelyet a film címében megidéz. Sőt, egyik kiemelt szereplőjén keresztül árnyaltan mutatja be a rajongói kultúrát is.

A Kádár-korszak különböző szakaszainak filmjei betekintést nyújtanak abba, hogyan változott a fiataloknak a rendszerhez való viszonyulása. A hatvanas években még a szebb jövőbe vetett remény és cselekvésvágy hatotta át az ifjúságot az Álmodozások kora vagy az Ezek a fiatalok szerint. Utóbbiban ráadásul a (megszelídített) beatzene összekapcsolódik a romantikus eszményekkel. Gothár Péter kult-klasszikusa, a nyolcvanas évek elejének a korhangulatát tükröző Megáll az idő már idézőjelbe teszi az „aranykort”, illetve két kiábrándító történelmi esemény (az 1956-os szabadságharc leverése és Csehszlovákia 1968-as lerohanása) közé ékeli azt, hőse pedig eljut a lázadó ideáktól és ezzel összefüggésben a nyugati zenétől a cselekvésképtelenségig és a szürke a konformizmusig. A rendszerváltás előtt készült és bemutatott Úgy érezte, szabadon él egy következő stációt képvisel, amelyben ugyan lázad a fiatalság, de ez a lázadás a könnyűzene mellett a droggal, vagyis az aktív önpusztítással kapcsolódik össze.

A kritikusai szerint Vitézy dokumentumfilmje túl sokat markol, de keveset fog, azaz túl sok témába kap bele (a drogproblémák mellett a lakáshelyzet, a hajléktalanság, a fiatalkori bűnözés és a könnyűzene jelene is előkerülnek), ám nem tudja kibontani egyiket sem kellő mélységben. Pápai Zsolt mégis frappánsan megfogalmazta, hogyan válik ez az eklektikusság mégis a film javára: „A sok probléma között lassan elveszik, megfakul az, amelyikről a film szól(na). Más kérdés, hogy ezt akár indirekt rendszerkritikának is tekinthetjük. A rendszerváltozás előtt álló országban annyira sok a téma, hogy lehetetlen nem elbotlani bennük”.[1] Ezek a társadalmi problémák ráadásul összeérnek az Úgy érezte, szabadon él tulajdonképpeni főhősében, Cseke Attilában, akit szülei kitaszítottak, intézetben és az utcán nevelkedett, nem mellesleg kábítószerfüggő és „Ricse-rajongó”. A filmben ugyan megszólalnak szociális munkások, egyházi személyek, más drogos fiatalok, de Vitézy újra és újra visszatér Attilához, fel-feltárva élettöredékeket szomorú gyerekkorából, bemutatva torz világnézetét Beatrice-szeretete tükrében.

Attila már a bevezetőben, a Beatrice-koncert előtt nyilvánvalóvá teszi, mit jelent számára az együttes: „Fáj soknak, hogy az igazat megénekli. Nem? Nem így van? De voltam vidéken, és sok Ricse-koncerten, amióta a Ricse létezik. De például egyet nem tartok jónak. Nem igaz? A tömeget elkezdik ütni, ha már egy baboskendő van.... Balatonon mit csináltak? Ugyanazt. Mikor volt az Omega–LGT meccs, és odamentek, senki nem szólt semmit, csak meglátott egy rendőr egy baboskendőt, már ugye rajtam is volt, odajött, azt' már tépte ki”.[2]

A férfi számára tehát Beatrice-rajongónak lenni egyfajta rendszerellenességet jelent, illetve azt, hogy a hatalom szemben áll a bandát kedvelő fiatalsággal. A „Ricse” pedig valóban egyfajta lázadás szimbóluma volt a nyolcvanas években, mert bár a hatvanas évek végén lányzenekarként jött létre, később adaptálódott a nyugati trendekhez, így a punk-rock képviselőjévé vált, a Sex Pistols hazai megfelelőjeként is emlegetik a zenetörténészek.[3] Az együttesnek értelemszerűen annál nagyobb kultusza lett 1981-es feloszlatásáig, minél inkább támadta a rezsim. Így nem volt kérdés 1987-es újraalakulásukkor, hogy sikerrel térnek-e vissza a fiatalok könnyűzenei szubkultúrájába – igaz, a rendszer végnapjaiban más tétje volt a rendszerellenes lázadásnak, mint az évtized elején.

Középen Lugosi László, jobbra Miklóska Lajos a Beatrice együttes tagjai. A felvétel a Siófoki Szabadtéri Színpadon, az Omega-LGT-Beatrice közös koncert alkalmával készült. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.

Mindenesetre Cseke Attila olykor erősen ellentmondásos fejtegetéseiben összekapcsolja a Beatrice iránti rajongását a hippikultúrával és a nácizmussal. Szerinte a nácik ugyanazt akarták, mint a hippik, egy egységes társadalmat, amelyben mindenki egyenlő. Vitézy persze szembesíti ennek az analógiának a problematikusságával, de Attila látszólag nem érti. Nincs nyíltan kimondva a filmben, de érződik a beszélgetésekből, hogy a fiatal férfi ugyanazért szimpatizál a nácizmussal, a hippikkel és a Beatricével: mert a fennálló rendszer, a „létező szocializmus” ideológiája ezekkel ellentétes.

Vagyis Attila nem feltétlenül neonáci, fejtegetéseiből kiviláglik, hogy nem is igazán ismeri a nemzetiszocializmust, csak a jelképeit, egyszerűen gyűlöli azt a társadalmi-politikai rendszert, amelyben ő egy kitaszított, rendőrök által inzultált, periférián élő ember. Úgymond okkal lázad, hiszen látja a kontrasztot: egyeseknek megadatott a normális családi élet a szocializmusban, neki viszont nem. Édesanyja, aki többször is elmarta őt magától, rendes lakásban él, Vitézyék fel is keresik őt, de nem akar nyilatkozni. Megszólal viszont Attila féltestvére, Andrea, aki szerint anyjuk még akkor is elzavarta a fiút, amikor az betegen hazatért és a segítségét kérte (lásd kontrasztként Horváth Balázs 2016-os dokumentumfilmjét, a Dizájnerent, amelyben a drogfüggő főszereplő mellett addikciójából fakadó „csöves” életmódja ellenére is kitart az édesanyja). Valószínűleg ebből a deformált, egészségtelen anya–gyermek kapcsolatból eredhet Attila önmagát sem kímélő destruktív dühe és „lázadása”.

A „lázadást” esetében azért is célszerű idézőjelbe tenni, mert nemcsak a saját, zenerajongásból és felszínes történelmi-kulturális ismereteiből összetevődő ideológiája, hanem életmódja is ellentmondásos. Tulajdonképpen hippiként tekint magára és két barátjára, akikkel egy lepusztult épületben laknak együtt, de tragikus életútja és a vele élő fiú és lány beszámolói is arról tanúskodnak, hogy ezt az életmódot nem önként választották. Egyrészt Attilának a nevelőintézeti múltja, őt gyűlölő édesanyja miatt nincs rendes otthona, másrészt a kábítószer – Magyarországon a klasszikus nyugati drogok híján gyógyszerek, máktea, ragasztó vagy a vénába fecskendezett tömény szesz – rabságában tengődve aligha lehetne „szabad ember”-ként jellemezni a férfit és társait.

Attila és barátai státuszát tulajdonképpen jól jellemzi a Beatrice hősünk és a koncertfelvételek által is megidézett dala, a Nagyvárosi farkas. Ez egy nyilvánvalóan parabolikus-allegorikus történetet mesél el egy vadonból a városba szabadult farkaskölyökről, aki „elunta a szülei meséjét” és „elszökött otthonról végleg”. Ám az urbánus közegben kutyának nézték, sintér kergette, sőt „kutyába sem vették”. „Jó pénzért elmehetett volna // ugatni egy ház körül. // Rákapott az italra // és úgy érezte szabadon él! // Nem értem miért? // Úgy érezte szabadon él // Jóra nevelték? // Úgy érezte szabadon él” – szól a dalszöveg. Vitézyék jó érzékkel választották ki a szám egy részét a film címének, mivel ez frappánsan jellemzi Attila és a többi drogfüggő, a társadalomban a helyét nem találó fiatal helyzetét. Nem lázadók, hanem „kivert kutyák” vagy inkább farkaskölykök, akiknek nincs otthonuk, akiket üldöznek azért, mert menekülnek, illetve azért, amibe (drogfüggőség) menekülnek. Sok interjúból kiviláglik, hogy „ezek a fiatalok” csak sodródnak az árral, vágynak a normális életre, főleg, hogy az autókat alkalmanként szórakozásból elkötő fiú és barátnője gyereket várnak, így égető szükségük lenne a „hippi életmód” helyett egy lakásra.

Aztán, amikor a hatalom engedélyezte a vonatkozó cikkeket, akkor is a kábítószer-fogyasztók kriminalizálása volt jellemző, rendőrségi ügyként kezelték az eseteket. A nyolcvanas évek második felében kábítószer-ellenes kampányok indultak, ezek részeként 1987-ben tartottak koncertet a Budapest Sportcsarnokban, fellépett a Beatrice frontembere, Nagy Feró is. A bevételt például a zsibriki drogrehabilitációs otthon támogatására fordították.

Nagy Feró a filmben maga is kifejti direkt véleményét, amelynek révén Vitézyék reflektálnak Attila náci–hippi-fejtegetésére: „Megnézem, hogy él a gyerekem? És azt mondja, hogy: »Heil Hitler, fater.« Hogy valami baj van vele. El kell mennem megnézni, hogy honnan tanulta ezt. Tehát mi az alapvető gond. Hol tévedtem, én mint szülő? És hogy mit tudok segíteni? – Hát azt nem tudom, érted, mert végső soron az én hibám is. De én csak egy ember vagyok, a társadalom hibája is, hogy itt fasiszta ideológiák terjednek. De mitől van? Hiszen az valószínűleg attól van, hogy rendetlenség van a világban, nincs igazán rend, nincs fehér meg fekete...” [4]

Feró itt egyrészt finoman társadalomkritikát fogalmaz meg, másrészt felvállal a Beatrice számára is egyfajta „nevelőszerepet”, amelynek közvetetten, de az 1987-es jótékonysági koncerten meg is felelt. Vagyis az Úgy érezte, szabadon él bizonyos értelemben újradefiniálja az egykori lázadó punkegyüttest: nem „felbújtja”, hanem „csitítja”, védelmezi az ifjúságot. Mint azt Attila is kifejti, a hatalom a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján még a kábítószerezéssel kapcsolta össze a baboskendőt és a Beatricét. A rendszerváltáshoz közeledve azonban a zenekar frontembere, Nagy Feró már a náci ideológiával szimpatizáló és drogfogyasztó fiatalok elkallódásáért aggódik. Maga Feró is utal arra, amit pár bekezdéssel korábban állítottunk, hogy Attila és a többiek náciszimpatizáns megnyilvánulásai nem feltétlenül a szélsőjobboldaliságot jelentik, hanem szimptómák, annak tünetei, hogy a fennálló rendszert ellenségüknek tekintik ezek a fiatalemberek.

Ricse-rajongók 1987-ben, Érden. Fotó: Fortepan / Ambrus Tibor.

Vitézy művében persze láthatjuk, hogy a színpadon továbbra is teljes erőbedobással koncertezik az újraalakult Beatrice, ugyanaz a vadság jellemző rá, mint a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján, a fiatalok tömege pedig csápol az együttesnek. Ám a Nagy Feróval készült interjú is demonstrálja, hogy azért annyira nem is vad és destruktív ez a banda, mint amilyennek a performanszok során megtapasztalhatja a közönség, a frontember nagyon is tisztán látja, mik a gondok a társadalommal, illetve a rajongóival. Az Úgy érezte, szabadon él a koncertfelvételek és Feró nyilatkozatának egymás mellé állításával kontrasztot teremt, megmutatja, hogy előbbi performansz, utóbbi pedig a szétmálló Kádár-rendszer jelenének problematizálása.

Erről az juthat az eszünkbe, amit Theodor W. Adorno írt a dzsessz kapcsán a könnyűzene „fegyelmező funkciójáról”. Adorno a Fétisjelleg a zenében és a zenei hallás regressziója című szövegében lényegében azt állította, hogy a populáris zene inkább csitítja a politikai ellenállást, a társadalmi érzékenység ellenében hat, mivel levezeti a feszültséget, nem utolsósorban fogyasztási cikként veszít elemi erejéből. Nyilvánvalóan a Beatrice-koncerteket is lehet így értelmezni, főleg a nyolcvanas évek végének a kontextusában, mivel a rendszer közel sem a rockkoncerteken felbújtott fiatalság elszabadult dühe hatására dőlt össze, mint ahogy attól a kommunista párt tartott a beatzenei szubkultúra hatvanas évekbeli kialakulásától kezdve. Az „úgy érezte, szabadon él” tulajdonképpen részben jellemzi nemcsak a fiatalok helyzetét a létező szocializmusban, hanem a koncertszituációkat is. Egy rockkoncerten az ifjúság – így Attila és a felelőtlenül lakás és stabil egzisztencia híján gyermeket nemző barátai – arra a pár órára felszabadul, elfelejti a társadalmi rögvalóságot, rossz életkörülményeit, gondjait és csak tombol. Úgy érezhetik, szabadok, miként a drogbódulat is egyfajta szabadságélményt kínál, ezt kifejti néhány szerfogyasztó a filmben. Ám a koncert és a kábítószer hatása is mulandó, ezért a „szabadon él” helyett az „úgy érezte” a hangsúlyosabb ebben a kontextusban.

A Beatrice rajongói. Fotó: Fortepan / Ambrus Tibor.

Vitézy dokumentumfilmje mégsem azt sugallja, hogy amit a Beatrice művel, káros vagy haszontalan lenne. Sőt, Nagy Feró fejtegetései, vagy még inkább Cseke Attila gondolatai éppen azt sugallják, hogy a szórakoztatáson kívül mégis van értékteremtő funkciója a „lázadó rockzenének”. Attila akármilyen sületlenségeket is hord össze a hippikkel kapcsolatban, nyilvánvalóan megérintették őt a Ricse szövegei. Ha pedig elgondolkodott rajtuk, ha felemlegeti őket a koncertek után is, akkor Feróék számai mégiscsak elértek valamit. Persze a drogfüggőségből egy könnyűzenei együttes nem ránthatja ki fiatalok tömegeit még úgy sem, hogy a bulik bevételét a rehabilitáció támogatására fordítják. Ám az Úgy érezte, szabadon él zeneértelmezései azt hangsúlyozzák, hogy valamilyen értékteremtő funkciója lehet a daloknak, ezek pedig az értékválságban, hovatovább értékrendnélküliség és magárahagyottság miatt szenvedő fiatalok számára fáklyafények lehetnek a sötét alagútban. Erre a fáklyafényre pedig minden korábbinál nagyobb szüksége volt a társadalomnak 1989-et követően, a rendszerváltás káoszában.

Jegyzetek:

[1] Pápai Zsolt, Vitézy László: Úgy érezte, szabadon él. In: Magyar filmek 1896–2021, szerk. Gelencsér Gábor – Murai András – Pápai Zsolt – Varga Zoltán, Budapest, MMA Kiadó, 2021, 529–530.

[2] Idézet a Filmvilág cikkéből: „Úgy érezte, szabadon él”. Részletek Vitézy László dokumentumfilmjéből, Filmvilág 1988/3, 8.

[3] Sebők János, Rock a vasfüggöny mögött. Hatalom és ifjúsági zene a Kádár-korszakban, Budapest, GM & Társai Kiadó, 2002, 258–259.

[4] „Úgy érezte, szabadon él”. Részletek Vitézy László dokumentumfilmjéből, Filmvilág 1988/3, 10.

Szerző: Benke Attila

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.