Sok egyéb mellett a buliszerzés is állandó problémája volt a rockzenekaroknak hajdanán. Az internet korában, amikor néhány kattintással rátalálhat egymásra az együttes és a tervezett rendezvénynek helyt adó intézmény, aránylag egyszerű a kommunikáció. Azonban a beatkorszak kezdetén ‒ de még a hetvenes-nyolcvanas években is ‒ jó zenén kívül sok minden másra is szükség volt, amíg egy még kevésbé ismert banda színpadra állhatott. Ezek közül idézünk fel most néhány esetet.
A legfontosabb ‒ ahogy mai is ‒ a személyes ismeretség, a kapcsolati tőke volt. Ha ismerted a fellépésre kiszemelt város vagy község fontos embereit, vagy legalább a hozzájuk vezető utat, úgy sínen voltál, de ha nem… Ki kellett találni valamit.
Kézenfekvőnek (és olcsónak) látszott a zenekart levélben kiajánlani, ám a gyakorlatban ezek a postai küldemények többnyire a szemétkosárban landoltak. A hivatalokban, művelődési házakban csak ritkán olvastak el ilyeneket, és még ritkábban reagáltak rájuk.
Egy fokkal kecsegtetőbbnek (bár kétségkívül drágábbnak) tűnt a telefonos megkeresés, mert szerencsés esetben így legalább kialakulhatott az illetékessel a párbeszéd. A csapat nevében megszólaló elmondhatta, miért pont az ő zenekarára lenne égető szükség az adott településen. Nagyobbrészt kevéske sikerrel jártak ezen próbálkozások is, így nem maradt más hátra, összedobni a pénzt benzinre, és irány az ország valamelyik távoli fele. Az efféle túrákat úgy nevezték: buliszerző körutak.
A zenekar dumagépe beült a sofőr mellé, és „mentek-mentek, mendegéltek”, amíg azt vették észre, hogy lassan lemennek a térképről. Szó szerint. Aki sosem vett részt ilyen akciókban, nem tudja mit hagyott ki. Megállsz az első utadba eső település központjában, ami Magyarországon szinte biztosan a templom-kocsma-kultúrház szentháromságot takarja, begyűrsz a krimóban egy bátorság névre keresztelt felest, veszel egy nagy levegőt és bekopogsz.
Igyekszel borzasztó lazának és magabiztosnak látszani, lököd a vakert, és lehetőleg nem engeded szóhoz jutni a szobában veled szemben ülő ismeretlent. Lehengerlő stílusban ecseteled, hogy a te zenekarod legalább olyan jó, mint az Omega, és hatalmas hibát követ el, aki erről nem akar személyesen meggyőződni. Büszkén lobogtatod a még nyomdafestékszagú, szitanyomással készült plakátot, mert egy olyan menő bandának, mint a tied, az is van természetesen.
Tíz percnyi folyamatos szóözön után elégedetten hátradőlsz, és várod, hogy a vajpuhára megdolgozott igazgató azt mondja, hogy… A gond pusztán annyi, hogy az addig ijedt-némán hallgató delikvens válasza: „az igazgató a Tsz-elnökkel és a tanácstitkár elvtárssal együtt kiment a kukoricásba, én csak a hivatalsegéd vagyok!” Hoppá. De semmit sem adunk fel, megkeressük őket, irány a jó magyar anyaföld.
Van abban valami komikus, amikor két, loboncos hajú, torzonborz alak egy földúton üldöz két olyan embert, akik betakarítás idején sok mindent kívánnak (jó termést, csapadékmentes időjárást), csak őket nem. Végül is, a „ha nem ellenkezel, hamarabb szabadulsz” örökbecsű vezérelvének engedelmeskedve az erre jogosult személy aláírja az orra alá dugott szerződést, mehet a bál, csak hagyjuk már békén.
És ez még csak az első állomás volt a hosszú nap során.
Ezzel a szervezési technikával megteltek az éves zenekari naptár szombatjai, de mit tegyünk a többi nappal? Hallomásból tudtunk róla, hogy faluhelyen még élénk érdeklődés kíséri az úgynevezett búcsúi bálokat, de fogalmunk sem volt arról, hogy kivel kell egyeztetni az ilyesmiről. Annak azért kevés volt a valószínűsége, hogy a helyi plébános vagy sekrestyés, esetleg a harangozó lenne egy beatzenekar szerződtetésére a legautentikusabb személy. Végül mégis az egyházi vonal hozta meg az eredményt. Szereztünk ugyanis egy búcsús naptárt, amiben időrendben, települések szerint fel van sorolva, mikor és hol tartanak búcsút – tehát elvileg bált is. Innentől fogva tudatosan vettük célkeresztbe a szóba jöhető helyeket, és amíg a konkurens zenekarok még – ahogy korábban mi is – csak nyomozták, miképp lehetne megcsípni ezeket a bulikat, szép sorban lejátszottuk a bálokat. Annyira belejöttünk, hogy még ott is bepróbálkoztunk, ahol a felekezeti eltérés miatt – mint a reformátusoknál ‒ nem élt ez a hagyomány.
Korabeli szerződések. Forrás: A szerző archívuma.
Szombat, pipa, vasárnap, pipa, de mi legyen a hétköznapokkal? Erre is megtaláltuk a megoldást: be kell cserkészni az üzemi, vállalati klubokat. Ezeket a (ma úgy neveznénk) céges bulikat az adott gyáron belül működő KISZ alapszervezetek felügyelték és működtették, így az ezeken való fellépéseknél előnyt élveztek az ifjú vezetőkkel jó viszonyt ápoló zenekarok. És itt kap fontos szerepet, hogy egy-egy zenekarban nemcsak az (volt?) a lényeg, hogy ki gitározik, dobol, vagy énekel jól, hanem az is, hogy a zenei potenciálon kívül mennyire képes egyéb „hangszeren” is kiemelkedő teljesítményre a csapat.
Mert, ugyebár a KISZ-klubok vezetői között igen nagy számban fordultak elő annak idején lányok, és hiba lett volna kihasználatlanul hagyni ezt a helyzetet. A magára valamit is adó zenekar pedig nem követhetett el hibát. A sors (és a jól előkészített szervezőmunka) úgy hozta, hogy sikerült belobbizni magunkat egy megyei jogú nagyváros által működtetett városszéli KISZ-táborba. Napközben „vezetőképzés” zajlott, ám ha eljött az este, vége lett a szigornak, és a Guantanamera, és Commandante Che Guevara helyett diszkózenére ropták a fiatalok. A turnus első és utolsó napján pedig élőzene volt.
Nos, az efféle ismerkedési- és búcsúestekre dolgoztuk be magunkat.
Most jön a lényeg, ugyanis ezeken a bulikon kétszer annyi lány volt, mint fiú. Ugye, nem kell ragozni? Az így eltöltött szexpedíciós éjszakák hozományaként hosszú ideig nem volt gond a hétköznapi koncertekkel. Hát, ennyit a korábban említett kapcsolati tőke fontosságáról…
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: A bakonyoszlopi KISZ olimpiai tábor résztvevőinek egy csoportja. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
