Ahogy minden korábbi (és későbbi) ifjúsági kezdeményezésre, úgy a punkra is igaz, hogy külföldi kezdeteihez képest néhány évvel később csapta meg a szele kis hazánkat. A hetvenes évek végén Nagy-Britanniából (mások szerint Amerikából – hivatkozva itt az olyan proto-punknak titulált zenekarokra, mint az Iggy Pop and The Stooges, illetve a Ramones) induló csoportkultúra nálunk természetesen kicsit módosulva, a nyolcvanas években bontakozott ki.

A nyolcvanas évek elején létrejövő szubkultúrák bemutatják, felszínre hozzák azon társadalmi problémákat, melyeknek létét akár csak elismerni is tabunak számított a korszakban: a kábítószer-fogyasztást, a válságot, a káoszt, az erkölcsi fertőt, és ezzel párhuzamosan a rend iránti igényt. Az eredetileg ideológia nélkülinek és apolitikusnak szánt körök egyetlen célja a lázadás volt – minden és mindenki ellen, de minthogy a politika nem akarta kivonni magát a punkból, úgy a punkok sem tudtak távol maradni teljesen a politikától. A punkok célja másságuk és önazonosságuk kifejezése egy olyan környezetben, ahol a hatalom ezt keményen bünteti. Ezt a célt pedig elérték: életmódjukkal, kinézetükkel, zenéikkel kivívták a nyárspolgárság és a hatalom ellenszenvét.

Egy kezdő punk ruhatára

A punkok hasonlóan bánnak a testükkel, mint az egyes törzsi társadalmak tagjai: kilyukasztják, befestik, tetoválják azt, erősen sminkelnek. Ezek funkciója a csoporthoz való tartozás kifejezése és a mágikus védelem. Náluk jár igazán csúcsra a DIY (azaz a csináld magad!) divatja: új funkciót, új jelentést adnak hétköznapi tárgyaknak, azáltal, ahogyan használják őket. Ilyen például a biztosítótűk testen való hordása vagy a WC-lánc mint díszítőelem használata.

De tulajdonképpen mik is azok a darabok, amelyek egy újdonsült punk kezdőkészletében mindenképpen szerepelnek?

Például a bakancs. Ez nagyon fontos, a lázadás alapvető kelléke. Különös ellentmondás jelentkezik itt, hiszen a legmenőbbek külföldről szereztek aranyáron Martens bakancsot, de hogyan is lehet valaki hithű punk a divat ilyen módon való kiszolgálásával? Eggyel kevésbé menő viselet a rendőrségi vagy tiszti bakancs, szigorúan a rajta éktelenkedő bőrszíj eltávolítása után. Aki MHSZ-bakancsban próbált lázadni (pláne, ha a bőrszíj is rajta maradt), azzal minimum szóba sem álltak. A bakancsba tett fűző színe sem mindegy: ’87 őszéig kizárólag a fehér ment, utána a piros lett kívánatos. A ruhákkal kapcsolatos elvárás nagyjából annyiban merült ki, hogy fel lehet venni bármit, bármilyen formában, csak még véletlenül se nézzen ki úgy, mintha egy „normális” ember szekrényéből húzták volna elő. A legnépszerűbb felsőruházat ennek ellenére a bőrdzseki lett. Az alapvetően egyszerű darabokat megszaggatták, összekoszolták, teletűzték jelvényekkel, biztosítótűkkel, és természetesen ki is hipózták foltokban. A felhajtott nadrágszár egyetlen célja a bakancs teljes pompájában való megmutatása volt.

Szólni kell végül egy punk legfontosabb ékéről, ha úgy tetszik koronájáról, a tarajról. Nyilvánvalóan ezt nem fodrász készítette, és bárhogyan is sikerült az ezt megelőző hajvágás, jó volt az úgy. A hajtincseket több anyag segítségével lehetett az ég felé fésülni (már az előzetesen bevitt Éva vermutot leszámítva), legnépszerűbbek ezek közül a cukros víz, tojás sárgája, borotvahab, szappan, legbátrabbak esetében pedig tapétaragasztó vagy csónaklakk. Ez utóbbiaknak viszont megvolt az a hátránya, hogy alvás közben letört a kezelt haj.

A punkok a regnáló rockélet kemény bírálói: „Unjuk a protéziscsattogtatást! A rock halott. A rutinból zenélő szupersztárok már nem a zenéért, hanem a zenéből élnek. John Lennon meghalt, Johnny Rotten él. Le a színpadról a hájasodó, kopaszodó bálványokkal!” (Jávorszki–Sebők: A magyarock története 2., 72–73.). Amikor az újabb és újabb irányzatokat, lázadási formákat már sorban felfalta a divat és megvásárolta a hatalom, „csak a legnagyobb durvaság, a legmerészebb tabuszegés, a legmeghökkentőbb és legellenszenvesebb külsőségek hozhattak valamiféle izgalmat.” (Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években, 354.). Nagyon sokszor a különböző önkényuralmi jelképek, például a horogkereszt viselése mögött sincs valódi ideológiai meggyőződés, egész egyszerűen a történelemből összekukázott legprovokatívabb szimbólumokat veszik elő a figyelem kicsikarásának és a megbotránkoztatásnak az érdekében.

Természetesen zeneileg ugyanez érvényes: a mindenféle eufemizmust és rejtélyeskedő utalást mellőző, durva, trágár, nyílt szövegeket már a politika sem hagyta szó nélkül, hamarosan megkezdődtek a punkegyüttesek elleni koncepciós perek.

„Erdős Péter, a kurva anyád!“ (CPg: Erdős Péter)

Az akkori kultúrpolitika egységként kezelte az amatőr rockzenei műfajokat képviselő ágakat, egybemosva ezzel az újhullámot, a punkot és a skinheadeket. Ennek egyik ékes bizonyítéka Erdős Péter, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat márkamenedzsere által a Kritika című folyóiratban megjelentetett, Felszólalás a szennyhullám ügyében című cikke, melyben a fent említett műfajok képviselőit fasisztának nevezi. Ezzel indult meg az a lavina, ami a punk-perekben csúcsosodott ki, melyek tételesen a CPg, a Mos-Oi, az Auróra Cirkáló és a Közellenség ellen indultak.

A Mos-Oi-t valóban cigányellenes szövegeik, a CPg-t a híres „csirkedarálós esetük” miatt (lévén, hogy a CPg sosem volt fasiszta banda, még ha meg is próbálták rájuk húzni ezt, a per során egyértelműen kiderült az ellenkezője) fogták perbe izgatás vádjával. Az Auróráról szimplán csak valótlanul állította egy beépített tinédzser, hogy fasiszta szövegeik vannak, a Közellenséggel pedig a rendszerkritikusságuk, szovjetellenességük volt a baj. A CPg, miután tagjai letöltötték a kiszabott büntetést, feloszlott. Voltak, akik külföldre távoztak, mások szimplán csak felhagytak a zenéléssel. A Pol Pot megye punkjai című 1999-es dokumentumfilm foglalkozik az esettel, megszólaltatva annak szereplőit is. A Mos-Oi nem kapott végül letöltendő börtönbüntetést, noha az együttes bevallottan szélsőségesen rasszista nézeteket vallott. Az Auróra énekese, tekintettel fiatal korára, felfüggesztett börtönbüntetéssel megúszta, az együttes többi tagja rendőri figyelmeztetést kapott. A Közellenség tagjai szintén átlagosan kétévnyi leöltendő börtönbüntetést kaptak, ám szabadulásuk után nem tudtak disszidálni. Ehelyett a Hit Gyülekezetét választván az üdvözülés útjára léptek. Az együttes történetéről Punktérítő címmel jelent meg dokumentumfilm.

Fotók: Fortepan/Urbán Tamás.

Felhasznált irodalom:
Jávorszky Béla Szilárd–Sebők János, A magyarock története 2., Budapest, Népszabadság könyvek, 2006.
Klaniczay Gábor, Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években, Budapest, Noran Kiadó Kft., 2004.
Pozsonyi Ádám, A Lenin-szobor helyén bombatölcsér tátong, Budapest, Mucsa könyvek, 2003.
Rácz József, Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák, Budapest, Scientia Humana, 1998.
Zsolt Péter, Divatszociológia, Budapest, Pro Die Kiadó, 2007.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.