Volt egyszer egy beatkorszak

Menni kell, nem?

A kenguru (rendezte: Zsombolyai János)

2019. július 08. - beatkorSzaki

a_kenguru_plakatfiu_hu.jpg

„Izotóp? Tele van a ti fejetek minden marhasággal!” – mondja az egyik kulcsjelenetben a szép és fiatal Vándor Éva játszotta Zsozsó apja a lányának és az alig huszonéves Gálffi László alakította Varjú „Kánya” István teherautó-sofőrnek. Hogy pont az izotóp hogy jön ide? Az úgy, hogy hetvenes évek elején-közepén, amikor Bertha Bulcsú író és Zsombolyai János rendező-operatőr A kenguru című kultuszfilmje készült, javában épülgetett a paksi atomerőmű. A magyar szocialista nagyipar aktuális szeme fénye ilyenformán nem fő-, de mindenképpen fontos szerephez jutott a műben. Ebből kifolyólag merülhetett fel, mintegy a történet mellékszálaként, hogy Varjúnk akár izotópsofőrként is kereshetné kenyerét.

borito_moly_hu.jpg

Némelyek utólag azt is állíthatnák okoskodón, hogy nettó atompropaganda volt az alkotás, ám ők hatalmasat tévednének. Izotópok ide, U-elemek oda, A kenguru arról szól, hogy menni kell, ahogy a világon bárhol – vár ránk az út –, a magyar menésnek azonban megvannak a maga korlátai. Nem kizárt, hogy végül körbejárás lesz csak az egészből egy kamionparkolóban. Vagy úgy megérkezünk hirtelen a két szoba összkomfortba, egyenesen az Ikarus-benzincsövekből hajlítgatott pálinkafőző mellé, hogy észre sem vesszük. Még szerencse, hogy aki azt mondja, az állami pálinka jobb annál, mint amit a papa főzöget, az hazudik.

Zsombolyai Jánosék munkája a hetvenes évek közepén szép sikert aratott. A kritika nem feltétlenül volt odáig érte, a közönség annál inkább. Három-négy fontos oka minimum volt ennek. Egyrészt kifejezett érzékenységgel reagált a korszakra, úgy ábrázolván azt, mint ami végső soron nem teljesen élhetetlen. Ez pár lényeges szempontból bizonyára így is volt. Ráadásul olyan figurák és szereplők bemutatásával tette ezt, akikben egyrészt magukat is felismerhették az emberek, másrészt rajongásuk tárgyává emelhették némelyiküket. Konkrétan emlékszem kamaszszobafalakra gyerekkoromból, amelyeket a stopos lány szerepében tinédzserként feltűnt Tarján Györgyi miniposzterei díszítettek. (Köztünk szólva nekem Vándor Éva jobban tetszett-tetszik, de én mindig is szelídebb, konzervatívabb voltam.)

kenguru2_discogs_com.jpg

Aztán ne feledjük az elképesztően jó szövegeket sem. A szleng kicsit kopott és mókás ennyi idő múltán, az üzenetek nagy részének a tartalma viszont megáll. Példamondatok, párbeszédek sorát idézgethetném, de nem viszem itt túlzásba – meg kell nézni a filmet, egy keresés, egy kattintás, az ilyesmi manapság nem okoz gondot –, csupán az egyik legfontosabbat emelném ki a kontextusból. Azt, amelyben az öreg sofőr búslakodik, hogy: „Úgy kóválygunk, Varjú, ebben az országban, mint gólyaszar a levegőben. Megyünk ide, megyünk oda, de sohasem érkezünk meg.” Mire Varjú azt válaszolja, hogy: „Egész kamaszkoromban arra vágytam, hogy beüljek egy kocsiba, és elinduljak. Menni kell, nem?” Mire az öreg: „És megérkezni.” Mire Varjú: „Az a csőd. Menni kell, higgye el nekem. Ha megáll valahol, rögtön kiderülnek a dolgok.”

Végül, de nem utolsó sorban – avagy mielőtt kiderülnének a dolgok – ne feledkezzünk meg a film soundtrackjéről sem. A Paksnál és a ZIL-nél is fontosabb mellékszereplőről. A kenguruban a zene szerves része az univerzumnak, nélküle minden kevesebb lenne. A hatvanas-hetvenes évek magyar filmjei közül jó néhány iparkodott már azelőtt is reflektálni a populáris kultúra eme speciális hajtására – a beatzenére! –, ám itt mintha alig volna pillanat és jelenet, amikor ne szólna valami valahonnan. Egy érdekes adat: az el- és felhangzó tizenhárom dal közel ötvenhárom percet tesz ki összesen, ez a filmidőnek csaknem kétharmada. (Igaz, a legtöbb nem megy le az elejétől a végéig.)

A hetvenes évek közepének legmenőbb előadói közül rengetegen adtak dalt ide. Csupa-csupa gyöngyszemet. Van Fonográf és Skorpió, LGT és Omega, Bergendy és Gemini, Generál és M7-es – milyen lett volna utóbbi nélkül kamionozni az első magyarországi autósztrádán? –, Koncz Zsuzsa és Kovács Kati, Bódy Magdi és Zalantnay Sarolta. Főként magyarul – de angolul is: az Álomarcú lány és a Jöjj, vezess át az éjszakán! idegen nyelvű verziói is szépen szólnak, az Omega Never Feel Shame-jének vészjósló hangulatú felütéséről nem is beszélve. És ezek mind-mind arra valók, hogy illusztrálják az illusztrálandókat – vagy akár ellenpontoznak, amennyiben úgy kívánják a dramaturgiai struktúra által támasztott igények.

A kenguruban mindazonáltal nincs semmi nyomasztóság. Egy road movie akkor is road movie, ha az utak nem vezetnek messzebbre Paksnál és Balatonboglárnál, és ha egy súlyosra pakolt ZIL-lel a legvagányabb szeplős-miniszoknyás lányok kedvéért sem teszünk hosszabb kitérőket. A virággyerekek virágosra festett kisautói, lám, úgyis lerobbantak, képtelenség életet lehelni beléjük, Volgákkal száguldozni magától értetődőbb mifelénk. Bár az is tény, hogy mindenkinek érdemes vigyáznia, amikor jön a vonat. Az meg egy másik, hogy a ZIL is van olyan gyors, mint a Volvo. Állítólag. Nagyon-nagyon állítólag.

Fotók: plakatfiu.hu, moly.hu, discogs.com.

Szerző: Gazda Albert

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr614931242

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása