A hetvenes-nyolcvanas évek legnépszerűbb hazai rockzenekarának kétségkívül az Omega számított – a némi eufemizussal a „Kelet Rolling Stonesának” titulált kvintett nagylemezeit százezer számra vették, a csapat folyamatosan telt házak előtt turnézott itthon és külföldön egyaránt. Miközben a színpadtechnika terén sem volt hazai konkurenciája: koncertjein elsőként használt keverőpultot, Altmann lámpát, fejgépet, füstgépet és lézert, még ha ezek itthoni meghonosítása nem mindig zajlott zökkenőmentesen.

„Szerintem a popzene technológiai történetének fordulópontja az 1969-es woodstocki fesztivál volt, amikor egy lószagú mezőn kellett megoldani, hogy sokszázezer ember is jól hallja az ott fellépő zenekarokat – magyarázta Mihály Tamás, aki 1967 és 2014 között volt az együttes basszusgitárosa. – Ekkor döbbent rá a szakma, hogy sürgősen lépni kell. A kapitalizmus nagy előnye, hogy ott ilyenkor rögtön megmozdul a piac, így sorra bukkantak fel azok az innovatív cégek, amelyek a korábbi évek stúdiótechnikai újításait átültették a színpadtechnika területére. Addig a koncerteken tizenkét colos hangszórókból álló hangfalakat használtak, és a basszustól a cintányérig minden ugyanazon szólt. A hetvenes évek elejétől azonban az élő fellépéseken is kezdték bevezetni a stúdiókban már általánosnak számító frekvenciára szétválasztást, azaz külön mélynyomókat, középhangszórókat és tweeterek használni. Úgyhogy részben mi is vettünk ezekből soksávos hangfalakból, részben pedig a magunk kelet-európai házibarkács módszereivel is készítettünk ilyeneket.”

A magyar zenekarok közül az Omega használt elsőként koncerten keverőpultot is, a hetvenes évek közepén egy nyugat-német Strampet, később egy 24 bemenetes angol Allen & Heath-et, amelyen a különböző csatornákon már nemcsak a hangerőt, hanem a hangszínt is külön lehetett állítani. Mihály Tamás szerint ettől szóltak annyival jobban azok a koncertek, amelyeket például a Kisstadionban – a korszak emblematikus koncerthelyszínén – adtak. Ezeket a keverőket azonban nemcsak a nagyobb fellépéseken használták, hanem azzal turnéztak, miután könnyedén befért a mindenkori szállítójárgányukba.

„A hetvenes években minden pénzünket a technikába öltük – tette hozzá Mihály. – Emiatt jó néhány ajtócsapkodással kellett szembenéznünk odahaza. Miközben meg ahelyett, hogy felzárkóztunk volna a világ élvonalához, lényegében csak tartottuk a távolságot, hisz ebben a műfajban döbbenetes gyors az eszmei elavulás. De a keverőpult alkalmazása minőségi ugrást jelentett. Meg az erősítők teljesítményének fejlődése. Úgy emlékszem, kétezer wattal kezdtük, és amikor 1993-ban Frenreisz Karcsinak eladtuk a céget, negyvenezer watt volt a végfokok teljesítménye.”

Az Omega a hetvenes években értelemszerűen nemcsak a hangosítástechnikában igyekezett lépést tartani a nyugati zenekarokkal, hanem a fénytechnikában is. Akkoriban jöttek divatba azok a 48 voltos Altmann lámpák, amelyeket eredetileg a repülőgépek használtak fel- és leszálláskor. Mivel csóvaszerűen világított, mechanikusan beállított színelőtéttel színpadon is remekül bevethető volt. Később a cég 120, majd 240 voltos Altmann lámpákat is kihozott. Úgyhogy az Omega egyre nagyobb mennyiségben vásárolt ilyeneket, hozzá pedig előbb analóg, majd digitális fénykeverőpultot. Illetve idővel náluk is megjelent az eredetileg szénszálas légvédelmi reflektorokból átlényegülő fejgép, amelynek hamarosan piacra dobták a modernebb, a roadok által könnyebben kezelhető változatát is.

A show-elemek közül a hetvenes évek derekán a füstgépet szintén az Omega honosította meg Magyarországon. Jóllehet, az olajos füsttel kevesebb gondjuk akadt – bár a nem megfelelő alapanyag használata miatt az első néhány koncerten volt nagy köhögés, krákogás a színpadon –, a szárazjéggel már nehezebben boldogultak. Többek között nehéz volt megoldani az elvezetését. Végül a szippantóktól szereztek az erre a célra megfelelőnek gondolt hosszú csövet, amelyet többször kifőztek és fertőtlenítettek a következő koncert előtt. A show megfelelő részénél bevetették az „új fegyvert”, s csak később vették észre, hogy valami nem stimmel: az emberek az orrukat befogva szédelegnek. Aztán nem sokkal később a színpadra is felért az átható csatornaszag. Ebből okulva a következő alkalommal a szárazjég mellé már fenyő illatú habfürdőt szórtak, aminek eredményeként – miként Benkő László fogalmazta meg később – „olyan aura lett, mintha az ember egy teleszart fenyőerdőben állt volna”.

„Rá kellett jönni a trükkre, hogy miként működnek ezek – mesélte Mihály Tamás. – A technikusaink ott grasszáltak a nagy angol bandák koncertjein, és buzgón jegyzeteltek. Nemes Laci, Csabai Tibusz, Erdei Béka, Elefánt és néha jómagam alkottuk azt a barkácsszakkört, amelyik igyekezett megfejteni a titkokat. Merthogy egyszerűbb és olcsóbb volt itthon legyártatni mindent, mint sok pénzért Nyugaton készen megvenni. A folyadékból loptunk egy adagot, majd egy vegyészmérnök barátunk kielemezte, hogy voltaképpen közönséges parafinolaj. A lézerrel pedig Molnár Gyuri kísérletezett sokat. Arra ugyan hamar rájöttünk – talán egy Pink Floyd koncerten –, hogy előre beállított tükrök segítségével irányítják a sugarakat, de azt, hogy mi az a teljesítménytartomány, ahol a lézer az emberre még nem veszélyes, de már látható effekteket ad, azt egy, a műszaki egyetemen dolgozó professzorral közösen számolta ki Elefánt. Először egy orosz lézert használtunk, de nem működött megfelelően, úgyhogy nem sokra rá vettünk egyet Münchenben.”

Szintén az Omega nevéhez fűződött a pirotechnika bevezetése, amelyet menő heavy metal zenekaroktól lestek el. Ugyanazt a pirotechnikai csapatot alkalmazták, amelyik a Filmgyárban dolgozott, és sokszor az augusztus 20-i tűzijáték speciálisabb effektjeit is végezte. Az első pirotechnikai eszközöket 1982-ben a Budapest Sportcsarnokban vetették be (ahol egymás után öt telt házas koncertet adtak), és ezek a mai napig hozzátartoznak az együttes színpadi show-jához. Akárcsak a régóta tökéletesített füstgép vagy a lézer.

Fotók: Fortepan/Urbán Tamás, Fortepan/Erdei Katalin.

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd