Volt egyszer egy beatkorszak

Örökmozgó lettem

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2020. november 25. - beatkorSzaki

fortepan_47138.jpg
1976 tavaszán egy remek híren akadt meg a szemem a Pesti Műsorban: májustól keddi napokon újra játszik a Mini és a P. Mobil a Budai Ifjúsági Parkban. „Remek hír” alatt a Mini fellépését értettem, hiszen már jól ismertem a bandát, lejártam a Bem rakpartra és imádtam őket, örültem, hogy most először szabadtéren is hallhatom a Kereszteslovagot.

A P. Mobil neve éppen csak rémlett valahonnan, azt hiszem, oszlopokra ragasztott plakátokon láttam kiírva. 16 éves voltam, és naivan abban a hiszemben éltem, hogy az általam kedvelt zenekarok, az LGT, az Omega vagy a Skorpió azért szerepelnek rádióban, tévében, és azért adhatnak ki nagylemezeket, mert ők a jók. Akik a pixisen kívül rekedtek, azok bizonyára kutyaütők, és csak klubokban és szüreti bálokon nyekergetik a hangszereiket.

A Minit néha játszotta a rádió, és Török Ádáméknak megjelent 2-3 kislemeze is, naná, hiszen ők is jók, konstatáltam, de miért mostohagyerekek a médiumokban? Ezt nem értettem. Már nem emlékszem, miért mentem a barátaim nélkül, vagyis egyedül az ifiparkos szezon első Mini–Mobil bulijára, de a lényeg, hogy ott álltam a májusi nap lemenő fényében a színpad előtt az alkalom tiszteletére kimosott hófehér teniszcipőmben és szakadozott szárú Levi Srauss gatyámban és furcsálltam, hogy az elsőként fellépő Mini koncertje közben még százával érkeznek a népek. Kopogtak körülöttem a hegyes orrú csizmák és csosszantak az Alföldi papucsok, a csávók a viszontlátás örömére egymás vállát veregették, a csajok pedig próbasikításokat hallattak.

Ezek szerint rajongótábora van a P. Mobilnak, állapítottam meg. Alighogy Ádámék levonultak a színpadról, hatalmas ordibálás tört ki, és rigmusok szólaltak meg: a hajsza, a gálya, a főnix éjsza-kája! Meg az, hogy Ló-ri, Ló-ri! Olyan hangulat volt, mintha Fradi-meccsen lettem volna. A rigmusokat nem tudtam értelmezni, csak vigyorogva figyeltem a bőrdzsekis és kockás inges alakokban testet öltő extázist... Már majdnem az egész park megtelt.

Fél nyolckor kijött néhány szakadt csávó a színpadra és játszani kezdtek. Ledöbbentem. Voltam már néhány koncerten, de ilyen brutális lendülettel és jókedvvel még senkit nem láttam zenélni. A két gitáros ide-oda rohangált, úgy szólt a cucc, mint az atom, ha történetesen behunyom szemem és nem figyelek rá, hogy a nóta szövege magyar, még azt hiszem, hogy a Uriah Heep vagy a Deep Purple bazsevál itt nekünk.

Ezeknek miért nincs még lemezük?

Egyszer csak beperdült a színpadra egy bajszos, vékony pali, groteszk mozdulatokkal táncolt, szökdécselt és azt üvöltötte, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan! Ő volt az emlegetett Lóri. Miután lement a koncert ornitológiai melléklete, a Varjúdal és A főnix éjszakája, azért derengeni kezdett bennem valami, hogy miért nem favorizálja a hivatalos média ezt a brigádot. Csöppet szokatlanok lennének ezek a kétértelmű szövegek egy Poór Péter- és egy Apostol-dal között a Tánczenei koktélban. Lehet, hogy ezeknek a fiúknak nem tetszik a rendszer? Erre a gondolatra vidám kis bizsergés futott át a hátamon. Lóri dobverőkkel püfölte a ritmust egy műanyag kukán, az Asszonyt akarok című szám közben női ruhában és tűsarkúban vonaglott, később megjelent a színpad fölötti háztetőn táblát lóbálva, ÉLJEN A ROCK! Aztán füttyentett és elindult A pokolba tartó vonat, ott ugráltam a mobilos keménymag közepén és már tudtam, hogy 16 éve erre az estére vártam.

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan/Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5515975012

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása