Volt egyszer egy beatkorszak

Mégsem kell gyógyszer a metálkoncertekhez!

„Hogyha hallom én, minden az enyém” – koncerttörténetek

2021. január 19. - beatkorSzaki

pokolgep_19890607_001.jpg
Életem első koncertélménye egy akkoriban Magyarországon feltörekvő divatos zenei irányzathoz, a heavy metalhoz köthető. Már 11 évesen hallgattam a „fekete bárányok” kalóz-, illetve hivatalos műsoros kazettáit a tíz évvel idősebb bátyám jóvoltából, és közülük is voltak, akik kacérkodtak ezzel a stílussal, de elsőként szikár, lecsupaszított, el nem mismásolt heavy metalt nem ők, hanem a Pokolgép tagjai játszottak (Nagy Feró sokat segített nekik, az első lemezük szövegeit is ő írta). A bátyám nem szerette a Pokolgépet, így amikor 1986 őszén megtudtam, hogy jönnek koncertezni Sárbogárdra, egy pillanatra tanácstalan lettem, kivel is menjek, és egyáltalán: elengednek-e a szüleim 13 évesen a sok züllött arcú rocker közé. Az osztálytársaim akkoriban Első Emeletet, R-GO-t és Dolly Rollt hallgattak.

Aztán nem sokat tétováztam, szóltam a legjobb barátomnak, aki R-GO-rajongó lévén húzta kicsit a száját, de rám való tekintettel, meg puszta kíváncsiságból is eljött velem. Ahogy még másik két haverom is, akikkel együtt befértünk a családi autóba. Apukám minden eshetőségre felkészült: hozott egy doboz fájdalomcsillapító gyógyszert, ha a nagy metál hangzavar netán fejfájást okozna valamelyikünknek – netán neki –, és nem bízta a véletlenre a koncertet sem, jó pedagógushoz híven saját magát is befizette, hogy szemmel tarthassa az egyáltalán nem szocialista módon szórakozó ifjúságot. A bejáratnál a helyi body building klub tagjaiból verbuvált izompacsirta kidobó legények nem is rejtették véka alá a csodálkozásukat, egyből apámnak szegezték a kérdést: tanár úr, elhozta a gyerekeket egy kicsit mulatni? Körbenéztünk, és azt láttuk, hogy körülöttünk mindenki legalább négy-öt évvel idősebb nálunk. Elég marcona alakoknak tűntek, hosszú hajjal, fémszegecsekkel kivert bőrdzsekikben, szűk farmerekben, fekete csizmákban vagy büdös tornacipőkben feszítettek, némelyiken WC-láncoknak tűnő bigyókkal. A szocreál művház termét belengte valami penetráns izzadtságszag, ami keveredett a rossz minőségű kannás borok és pálinkák bűzével. A közönség már a beengedés előtt hangolt, harsányan szólt a „Gép, gép, gép, Pokolgép!”-rigmus, és aki nem ordított, ahhoz odamentek a keménymag tagjai, és nem túl kifinomult eszközökkel csatlakozásra nógatták a kevésbé vehemens rajongókat. Beláttuk, nem volt rossz döntés elhozni magunkkal apukámat.

Aztán beszabadult a közönség a terembe, ahol először a „Szállj fel Scout!” felszólítás hangzott el ütemesen, gyors egymásutánban sokszor, amit nem tudtam mire vélni. Hamarosan kiderült, hogy ez egy dunaújvárosi metalbanda neve (utólag azt is megtudtam, hogy a nevük cserkészt jelent), és előzenekarként elég jelentős rajongótábort hoztak el magukkal a közeli városból. Sőt, igazán elsővonalbeli zenész is származott közülük Pálvölgyi Laci személyében, aki később az Ossianban, majd az Akelában pengette a basszusgitár húrjait. A Scoutot még a széksorban ülve, apámmal együtt hallgattam végig, aki folyamatosan arról panaszkodott, hogy semmi nem ért a dalszövegből, annyira rossz az erősítés. Megnyugtattam, hogy én sem, illetve annak alapján, amit hallok, nem is marad le semmiről. Nem tartott sokáig ez a felemás zenei élmény, mert kisvártatva elszabadult a pokol, akarom mondani a Pokolgép, akiknek ekkorra már megjelent az első lemezük, és mindenki kívülről fújta a dalaikat. Mintha egy tornádó fújta volna a sok rockert a színpad elé, sodródott, hullámzott a tömeg, és ahogy Kalapács Józsi először belekiáltott a mikrofonba, sok száz torokból szakadt fel üdvözlésképpen a válasz.

A kezek egyből a magasba lendültek, mintegy erdőt alkotva, és elkezdtek villázni. Én meg még mindig apám mellett ültem, aki ekkor hirtelen megszólalt: ne ülj itt fiam, menj csápolni, mert lemaradsz a lényegről! Igaza lett, barátaimmal együtt előreszaladtunk, és belezsúfolódtunk az embermasszába. Lehetett látni, ahogy a 18-20 éves fanatikusok minket látva lekicsinylően egymásra néznek, de amikor együtt üvöltöttük velük a számokat, kivívtuk az elismerésüket. A zúzós, egyúttal számunkra újszerű fémzene hatására óriási tombolásba kezdtünk – úgy látszik, az R-GO-rajongó barátom is levetkőzte gátlásait és ellenszenvét, így gyorsan átvedlett rockerré –, és tomboltunk a koncert végéig. Az első nagylemez számait mind ismertük, az előző korszakukban születetteknél – amelyek némelyikét néha leadta a rádió – meg vitt minket tovább a kezdeti lendület. Észre sem vettük, és vége lett a bulinak. Csatakosan, kimerülve vánszorogtunk a kijárat felé, és amikor a végig hátulról figyelő apám meglátott minket, egyből megkérdezte: na, fiúk, kinek van szüksége fájdalomcsillapító gyógyszerre? Mire az egyik barátom megszólalt: Gábor bácsi, ezt a koncertet gyógyszer nélkül lehetett a legjobban élvezni!


Szerző: Csatári Bence

Nyitókép: Fehér Bertalan

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr2715739618

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása