Történetem szereplője egy nyolcvanas évek elején született srác ‒ nevezzük Krisztiánnak ‒, akit már csecsemő korában beszippantott a zene szeretete. Pechjére, apja leginkább Deep Purple-t, Led Zeppelint és Uriah Heepet hallgatott a húsz négyzetméteres garzonjukban, így az anyatej mellett csak hard rockot szívhatott magába. Nem csoda, hogy amikor megtanulta bekapcsolni a tévét, cumival a szájában tapadt a Pulzus című műsorra, és bólogatva hallgatta, ahogy Kalapács Józsi énekli: Testemen a jel… Ezek után nem okozok nagy meglepetést azzal, hogy már hatévesen elvitette magát egy Pokolgép-bulira, és végigcsápolta az egész koncertet.
Hogy miért nevezem ezt pechnek? Nos, azért, mert amikor tizenkét éves korában megkapta az első dobfelszerelését, elhatározta, hogy márpedig ő mindig őszinte és kőkemény lesz. Ne felejtsük el, ez már a kilencvenes évek, amikor az Lagzi Lajcsi és a 3+2 vezette az eladási listákat! De őt tizenévesen nem a pénz motiválta, csak az, hogy egyszer ott állhasson a színpadon, ahol példaképei, és az ő ritmusára pogózzanak a rockerek.
Gimnazista korban járt, amikor egy ígéretesnek tűnő banda felvette dobosnak. Füstös, pesti klubok után, egyszer csak lehetőségük nyílt egy komolyabb vidéki koncertre. A Zalaegerszegi Művelődési Házba hívták őket előzenekarnak. A főműsor pedig nem más, mint a frissen alakult Kalapács együttes, élükön a már sztárrá avanzsált énekes, fekete fürtös hajjal, és ki tudja hány kiló lánccal díszített bőrszerkóban.
Krisztián izgatottan lépett színpadra, az sem zavarta, hogy csupán néhány tucat néző gyűlt össze a jeles eseményre. Hiába, a rock örök és elpusztíthatatlan, de az igény rá már jóval kisebb volt, mint az előző évtizedekben. Miután eljátszották a repertoárjukat, a felszerelés lebontásával kezdett hosszasan szöszölni, hátha sikerül egy szót váltani a nagy példaképpel, de Józsi csak az utolsó pillanatban került elő az öltözőből. Így hát, mint már oly sokszor, a nézőtérről figyelte, ahogy a profi zenész ámulatba ejti rajongóit.
Hősünk az elkövetkező években a fel nem fedezett bandák keserű kenyerét ette. Bérelt próbatermekben töltötte estéit, hogy aztán hétvégén, maroknyi közönségnek játsszon egy lepattant kocsmában. 2006-ban jött az áttörés – ha használhatok ilyen fellengzős szavakat –, amikor tagja lett a frissen alakult Avatar zenekarnak. Hiába adott ki három albumot a banda, csak szűk körben lett ismert, pedig rangos fesztiválokon is részt vettek, olyan nevek között, mint Bill Kapitány, az Edda vagy a Mobilmánia.
Ebben az időszakban adódott egy esély, hogy a nem régen alakult supergroup, a Hard turnéjának előzenekara lehetnek. Ennek a rockbandának pedig a már sokat emlegetett Kalapács József volt a vezetője és frontembere. Az Avatart Krisztián képviselte a „tárgyaláson”, hogy egyeztessék a koncertek időpontjait és egyéb részleteket. Akkor már köszönőviszonyban voltak, hiszen néhány korábbi fesztiválon futólag megismerték egymást, de Krisztiánnak most végre alkalma nyílt egy hosszabb beszélgetésre is az egykori példaképpel, a metálzene hazai pionírjával.
A találkozóra Józsi javaslatára, egy városligeti sörkertben került sor. A legjobb hely, ahol egy sör mellett egyeztethetik a szakmai kérdéseket, vagy akármi másról is cseverészhetnek – gondolhatná az olvasó –, de így túl szépen végződne a történetem. A valóság az, hogy egy percet sem tudtak nyugodtan dumálni, mert rajongók hada rohanta megy Józsit, hol egy autogramért, hol egy közös szelfi miatt.
Krisztián akár csalódhatott is volna az elmaradt nagy beszélgetés miatt, mégsem így lett, mert az egyik Kalapács-rajongó srác odalépett hozzá.
– Te nem az Avatar dobosa vagy? Kérhetek tőled is egy aláírást?
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatára érkezett.
Szerző: Vándor Tamás
Nyitókép: A Pokolgép együttes rajongói az Olimpiai Csarnokban. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
