Volt egyszer egy beatkorszak

„Nyugaton is nagy keletje van!” ‒ Waszlavik „Gazember” László-interjú

2021. december 16. - beatkorSzaki

fortepan_125835.jpg

Képzeljük el, hogy a késő nyolcvanas években az osztrák fővárosban töltünk egy napot, és elsuhan mellettünk egy Velorex elnevezésű járgány, amire a következő szöveg van kurta betűkkel felfestve: „A kelet- és összeurópai rocksámán felkeresi Bécset a nyugati kultúra megtisztítása végett”. Waszlavik „Gazember, Petőfi, Velorex, Sámán, Ullmann Mónika” László ma hetven esztendős, úgyhogy felkerestük, és hosszan beszélgettünk vele. Mivel a letűnt idők ikonikus történeteinek talán legautentikusabb letéteményese a mindenhol otthonosan mozgó háttérember távlatából tekint az emlékezetes eseményekre, ezért kellően messzelátó és kritikus szemmel szemlél(tet)i a Beatrice-legendárium sokszor és sokak által elmesélt részleteit. Saját „karrierkrónikája” mellett leginkább jellegzetes ragadványneveinek genealógiájáról faggattuk, így szabadon és kötetlenül bolyonghattunk a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek ellenkulturális világában.

Gondolkodtam rajta, hogy miként lehet egy, a tiédhez hasonlóan szerteágazó életutat – kellően rendezetten, mégsem egyszerűen a kronológiát követve – végigjárni; és arra jutottam, hogy sokatmondók lehetnek a ragadványneveid, és a hozzájuk köthető emlékek. Kezdjük a legkézenfekvőbbel, amellyel gyakran már-már a keresztneved helyett illetnek: miként lettél „Gazember”

Viszonylag rövid időszakok, vagy bizonyos, akár egyszeri események hordalékai ezek a nevek, persze vannak köztük olyanok is, amelyek valóban tükrözik valamiképpen a jellememet. A Gazember nevet, ha jól emlékszem, a nagybátyám adományozta nekem, és tényleg illett rám abban az értelemben, hogy fordított jelentéssel bírt. Mivel az egész családom aranyembernek tartott, ezért ő ironikus jóindulattal kezdett így szólítani. Később rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez a név, csak ki kell terjeszteni a jelentéstartalmát az akkori társadalmi rendszerre, amiben ugye semmit nem lehetett a nevén nevezni, mindent így vagy úgy, de hímezni-hámozni kellett. A rockzenében és az irodalomban egyaránt virágnyelven írták a társadalomkritikus szövegeket. Arra jutottam, hogy a nevem ennek a gondolkodásmódnak a csimborasszója lehetne, hiszen nem szó szerint értendő, sőt, éppen az elsődleges jelentésének az ellentétére utal, így megtartottam magamat Gazembernek, és ebben visszhangzott a kor különös beszédmódja is.

Ráadásul „a korláttalan természet vadvirágának” képe is ott rejlik ebben, úgyhogy szervesen tudunk kapcsolódni a következő névhez. Gondolom, nem kizárólag az emblematikus bajuszod indokolta, hogy Petőfi Sándor (név)örökösének tekintsenek.

Mindig is népies beütésű zenét játszottam, vagy legalábbis – olykor közvetlenebb módon, máskor inkább áttételesen – ezt az irányt képviseltem. Már kisgyerekként így kezdtem, akkor mindent az apámtól tanultam el, ez pedig nemcsak népzenei, hanem tágabb értelemben vett hagyományos zenei műveltséget nyújtott nekem, amit aztán a magam módján szelektáltam. Amikor tudatosabbá váltam azt illetően, hogy a népi kultúrát érzem sajátomnak, akkor törvényszerűen a népzenére korlátozódott, vagy inkább koncentrálódott a figyelmem. Igazság szerint a kortárs könnyűzenét sem éltem át közvetlenül a kamaszkoromban, pedig az öcséim már akkor lelkes rockzenefogyasztók voltak. Gyakran jártak a Kapás utcai klubba, rendszeresen látogatták a Táncsics Hajón rendezett Syrius-koncerteket, míg én buzgó matematikus palánta voltam a Fazekas Gimnázium matematika tagozatán, ahonnan később elektromérnök-tanoncnak mentem.

Tehát nagyon perifériásan érintett akkoriban a rock, inkább a népzene fogott meg, az apám pedig játszott magyar nótát, sramlit, sváb és szerb eredetű zenét is, illetve bármi mást, amire nagy volt az igény abban az időben. Egyetemista koromban kezdtem kicsivel komolyabban zenélgetni, és bár szerettem volna számítógépes mérnök lenni, ilyen képzés még nem volt akkor Magyarországon, ezért Lembergbe ‒ akkor még úgy mondták: Lviv-be ‒ mentem, mivel itthonról akkor egyedül ebbe az ukrán kisvárosba lehetett jelentkezni mérnöki egyetemre. Ennélfogva elég sok magyar egyetemistával ismerkedtem meg ott, akik között voltak zenészek, és alapítottunk is egy elég kezdetleges együttest.

fortepan_40718.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Én ugye gyerekkorom óta a harmonikát húztam, így értelemszerűen a billentyűs szerkezetekhez értettem, és ekkor például egy magam építette elektromos orgonán keresztül kóstoltam bele a rockzenébe, körülbelül tizenkilenc évesen. Ahogyan az lenni szokott, kezdetben én is rácsodálkoztam sok mindenre, de elég hamar felismertem, hogy milyen irányzatok érdekelnek. Az egyetem elvégzése után már népzenei jellegű együttesem volt, akikkel egyébként az Aquincum környéki gázgyárban próbáltunk, ott, ahol annak idején Deák Bill Gyuláék is gyakran megfordultak, de még ezzel a formációval is ki-kipróbáltunk majd’ minden zenei műfajt, körülbelül egy év alatt. Felmértem a helyzetet, tudhattam, hogy mi az, amit az elődeink már véghez vittek, és arra jutottam, hogy ha valami újhoz akarok kezdeni, akkor mindezt (mint mintát) el kell felejteni, a rockzenei hagyományt magam mögött kell hagyni, és azokhoz a gyökerekhez kell visszatérni, amelyek még érintetlenebbek, és még sok új hajtást lehet rajtuk felfedezni. Így tértem vissza néhány éves kitérő után a népiességhez, és erre a zenei eszmélésemtől eredő ívre utal a Petőfi becenév.

Később besegítettem néhány lokális amatőr együttesben. Pomázon működött például a Tengs-Lengs zenekar, az öcsémék Budakalász és Szentendre környékén zenéltek a Gördülő Kövek együttesben, én pedig dunakanyariként csatlakoztam hozzájuk hosszabb-rövidebb időszakokra, majd ezt követte az említett gázgyári formáció, ami körülbelül egy évig tartott, 1977 körül. Akkor már valamelyest elkezdtem a saját utamat járni, vagy legalábbis tettem erre kísérleteket. Ezzel a zenekarral ugyanis jelentkeztünk egy országos amatőr rockzenei versenyre, amire két számot vittünk. Az egyik egy diszkóparódia volt, a másik pedig egy balkáni népzenei feldolgozás, amit ma talán a dzsesszrock vagy az etnorock műfajba sorolnának a szakemberek. Akkor mindenesetre páros lábbal rúgtak ki minket, ami azért volt kifejezetten emlékezetes, mert mind a száz-kétszáz jelentkezőhöz intéztek néhány biztató, támogató szót, de amikor mi következtünk a sorban, őszinte sajnálatukat fejezték ki azt illetően, hogy rólunk tényleg semmi jót nem tudnak mondani. A diszkózenével szemben tehát már ekkor előítéletekkel vagy kritikával viseltettem, a balkáni népzene viszont ezzel párhuzamosan mélyen megérintett, és ráéreztem, hogy a fel- vagy átdolgozott népzenében fogom megtalálni a helyem.

Hogy kerültél a Bizottságba?

Rájöttem, hogy nem érdemes alkudozni, és botrányzenekart alapítottam. Ez volt a Bizottság együttes. Budakalászon laktam ekkoriban, de az öcsémék révén ismertem a szentendreieket, vagyis azt a helyi, képzőművészekből álló közösséget, akik már korábban is különböző botrányos performanszokkal szereztek maguknak hírnevet. Megkerestem őket, mert láttam, hogy alkalmasak lennének arra, hogy benevezzenek velem a következő országos amatőr rockzenei versenyre, de nem azért, hogy komolyan megmérettessük a tehetségünket, hanem hogy meghackeljük a rendszert. Ők persze már rég nem vágtak jó pofát ehhez az egészhez, úgyhogy be is neveztek velem a versenyre, ami ekkor már kétfordulós volt, és ez azért lényeges, mert bár az első megmutatkozási lehetőség még zárt ajtók között zajlott, a döntő már közönség előtt.

Mondtam a többieknek, hogy érdemes praktikusnak lenni, és hogy nem szabad minden puskaport rögtön elpuffogtatni, mert ha jól taktikázunk, és az első rostán átcsúszunk valami jólfésült, visszafogott dzsesszrockkal, akkor a második körben csinálhatunk egy olyan botrányt, amit talán még a televízióban is közvetítenek.

Sajnos ez a terv már akkor meghiúsult, amikor Zámbó Öcsi barátomat bíztam meg azzal, hogy keressen nekünk nevet, és írja meg a zenekar önéletrajzát, mert ő nem nagyon tudta magát tartani a tanácsaimhoz, és már a bemutatkozó szöveggel kijátszotta az adut, amikor olyanokat írt, hogy az egyébként is provokatív elnevezésű Bizottság korábban Mágikus Mészárszék, Bumeráng Bumeráng Buddha Bigband, Lengő Musztáng neveken működött, meg hogy az együttes filozófiája a Szentendre fölött éjjelente megjelenő négyfejű szörny egyik fejében született meg, ez pedig az úgynevezett edvinizmus, vagyis az E/4, és ezt kívánja képviselni a Bizottság

Na, erről én semmit nem tudtam, de ő beadta ezt a szöveget a zenei törekvéseink ismertetéseképpen. Akármilyen szolidan is játszottunk magunkhoz képest, a zsűri megsejthette, hogy mire megy ki a játék (talán Bródy-t kivéve, aki odajött hozzánk az előadás után, és megveregette a vállunkat, mondván, hogy szuper, nagyon jó, biztosan találkozunk a döntőben), és nem jutottunk tovább, így sajnos nem tudtuk megvalósítani azokat a főleg Bernáth/y Sándortól származó ötleteket, hogy a döntőben mindenekelőtt értékeljük a zsűri munkáját, majd fújjuk le őket Krasznaja Moszkvával, de az a legkevesebb, hogy beszórjuk őket púderrel, merthogy úgyis porhintés folyik ebben az országban, és voltak még ehhez hasonló remek ötletek, viszont Zámbó Öcsi szavaiból a zsűrielnök valószínűleg előre kiszagolta a púdert…

fortepan_186933.jpgFotó: Fortepan / Ambrus Tibor

Később a Beatricével kellett bizottság elé állnotok, hiszen csak így kaphatott a zenekar az ORI-engedélyt.

1981-ben, amikor új tag került az együttesbe, úgymond ellenőrizni kellett, hogy jogosultak vagyunk-e még színpadra állni. Egyébként az esetek többségében nem hívták be a zenekarokat, csak kiküldték nekik a papírokat némi formalitásért cserébe, de azokat muszáj volt meghallgatniuk, akiktől tartottak, vagy akiket egyszerűen nem értettek. Úgyhogy minket természetesen behívtak ‒ az egyébként rendkívül szofisztikált, tudományos terminológiával megírt kérvényünk ellenére, amelyben Feró az együttes új, elektronikus zenei arculatának általam mérnöki munkával kifejlesztett, egyszerre analóg és digitális voltát fejtegette ‒, de ezt nem igazán akartuk komolyan venni.

A zenei érvényesülést szem előtt tartó új gitáros rettenetesen meg is ijedt, amikor a vizsga napján megérkezett a „váróterembe”, ahol mi a sorra nyíló az ORI-irodák ajtajai előtt – gyülekezés címszó alatt – önfeledten örömzenéltünk a döbbent hivatalnokokból álló közönségnek. Mindeközben megbeszéltük a koncepciót, mert Feró csak annyit mondott nekem előző nap, hogy készüljek valamivel, úgyhogy hirtelen felindulásból kimentem a MÉH-telepre, és vettem egy piros lavórt, mondván, hogy ez jó lesz hangszernek. Feró a vizsga előtt készült el a tervvel, amibe minket ugyan nem avatott be, de leküldött valakit a boltba, hogy hozzon damilt, vécépapírt meg filctollat. Annyit beszéltünk meg, hogy két számot fogunk játszani, az elsőnek talán Budapest volt a címe, már ez sem volt jó semmire, elég bonyolult felépítése volt, de ebben valamennyire lehetett érzékelni azért, hogy hol van a ritmikai egy (Feró ezzel akarta demonstrálni, hogy tudunk mi zenélni is, ha akarunk), a főmű azonban az Olajválság című kéttételes darab volt, amit Feró úgy konferált fel, hogy első tétel: Keleten a helyzet kulcsa, második tétel: Keleten a helyzet változatlan. Ezt követően pedig belecsaptunk a húrokba (én a lepukkant NDK-s orgonámba, illetve egy magam gyártotta szintetizátorba), és ekkor teljes kakofónia, abszolút káosz következett, amiben sem ritmus, sem dallam nem kapott helyet.

Miklóska Lajos szépen kiöltözve, öltönyben, nyakkendőben járkált a színpadon körbe-körbe a karóráját vizslatva, és amikor a másodpercmutató odaért a tizenketteshez, lejátszott egy rövid rock and roll sémát, aztán leeresztette a basszusgitárt, mosolygott és körözött tovább, a következő percben pedig újra lejátszotta ugyanazt a pár hangot, ezzel biztosítva némi rendszerűséget az előadásnak.

Egy idő után Feró intett nekünk, hogy halkuljunk el, majd a mikrofonállvány elé ‒ ami egyébként a vendéglátós felszerelés mellett egyedüli hangtechnikai eszközünk volt a hússzor húsz méteres teremben, amit a többi zenekar jellemzően telerakott hangfalhegyekkel, annak bizonyításaképpen, hogy felnőtt a feladathoz ‒ letette a piros lavórt, majd mindenki megdöbbenésére megjelent egy szaxofonnal, ráerősítette a damilt, a másik végéhez rögzítve volt a vödörbe dobott – és a filctollal előzőleg kidíszített, kígyómintás – vécépapír, majd a mikrofonállványon keresztül, illetve bizonyos improvizatív, keleties kígyóbűvölő dallamok segítségével kihúzta a vödörből a kígyót, mi pedig csendben, kíváncsian figyeltük a produkciót. Végül valahogyan visszaeresztette a helyére a papírt, és intett, hogy rázendíthetünk, úgyhogy még egy darabig a keleti helyzet változatlanságával nyomtuk tovább a számot, aztán egyszer csak leálltunk.

fortepan_125850_1.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Erre persze iszonyú felháborodás támadt a zsűriben, valami rockzenész rögtön fel is ugrott a székéről, hogy hát ez mégse járja, és nem volt elragadtatva a miniszterhelyettes sem, viszont volt egy beépített emberünk, nevezetesen Gonda János, aki akkoriban híres dzsessztörténész volt, és ő, miután felmérte a helyzetünket, azt tanácsolta zsűritársainak, hogy tekintsenek el attól a szabálytól, hogy csak az az együttes kaphatja meg az engedélyt, amelyikre minden zsűritag rábólint, ugyanis, mondta, világszínvonalú produkciónak lehettünk szem- és fültanúi, mégpedig a színházi dzsessz műfajában, aminek már nyugaton is nagy keletje van. A sors iróniája, hogy éppen a minket pártoló Gonda volt az, aki anno az országos amatőr versenyen úgy értékelte az együttest, hogy sajnos semmi jót nem tud róla elmondani. A miniszterhelyettes azzal próbálta megvétózni a döntést, hogy az énekes rágózott az előadás közben, ami elfogadhatatlan illetlenség, de a szakvéleménnyel nem tudtak mit kezdeni, így megkaptuk az engedélyt.

A teljes interjú ide kattintva elolvasható.


Szerző:
Papp Máté

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8816769572

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása