Hetvenöt éves a magyar dal apja. Bródy Jánossal megörökölt nyakkendőről, a hazai rocktörténet origójáról, klubok előtt kígyózó végtelen sorokról, hajnalig tartó szalagavató bálokról, sörben és virsliben rendezett gázsikról, és a szólókarrierje beindulásáról is beszélgettünk.

A hatvanas években mit szólt a család, hogy a mérnöknek tanuló csemetéjük zenél, koncertezik? Próbálták lebeszélni róla, vagy múló hobbinak tűnt nekik? Önben volt kétely akkoriban, vagy később, hogy megéri-e a zenélésre időt, energiát szánni?

Zeneszerető családban nőttem fel, tanultam zongorázni, de sokáig csak hobbinak tűnt a zenélgetés. 1964-ben már az Illés zenekar tagjaként kezdtem a való világra való felkészülést a Műegyetem Villamosmérnöki Karán. Abban állapodtam meg a szüleimmel, hogy amíg jó jegyeket hozok az egyetemen, nem szólnak bele az időbeosztásomba. Apám inkább biztatott, az első gitáromat is tőle kaptam, anyukám kicsit aggódott, hogy rossz társaságba keveredek, de betartottuk a megegyezést és csak a diplomám megszerzése után, 1970-ben döntöttem úgy, hogy nem a mérnöki pályát választom. Ennek ellenére még sokáig úgy gondoltam, hogy ha a zenekarral rosszul alakulnak a dolgok, akkor elmegyek hangmérnöknek.

Volt az Illés indulása előtt vagy annak környékén olyan élőben látott előadó, aki nagy hatással volt a későbbi dalaira? Mennyire lehetett egyáltalán szabadon koncertre járni abban az időben?

A hagyományos tánczene élő koncertjei nem érdekeltek, talán a Tommy Steele életéről szóló film volt az első, ami vágyat ébresztett bennem a gitározásra. Emlékszem egy utcabálra a Vörösmarty téren, ahol már az Ős-Illés játszott, az nagyon megfogott, akárcsak az első nyugati banda, amit láttam: a Stovepipe No. 4. a régi sportcsarnokban.

Az új zenei forma Magyarországon az egyetemi és főiskolás klubok, hétvégi táncos rendezvények táptalaján tenyészett és indult virágzásnak, miközben hivatalosan még nyugati, imperialista, kozmopolita kultúrának számított. Aztán a hivatalos ellenállás enyhült és kiderült, hogy a dzsessz az Amerikában elnyomott feketék zenéje. Megnyílt a Dália Klub és egyre több helyen engedélyezték az amatőr ifjúsági zenekarok fellépését.

Az angol-amerikai slágerek azokban az években a szabadság üzenetét hordozták, és egy egész generáció a zenében ismert egymásra és önmagára.

A rendezvények túlnyomó többsége zártkörű volt, csak tagságival vagy meghívóval lehetett bejutni a jobb helyekre, és talán ezért is kicsivel több szabadságot élvezhettek az ott fellépők, de a közönség számára a fehér ing és nyakkendő még sokáig kötelezőnek számított.

Az Illés a Bercsényi kollégiumban. Fotó: Fortepan / Chuckyeager tumblr

Az Illés számára a hatvanas években melyek voltak a meghatározó helyek, ahol felléphettek?

Amikor 1964-ben bevettek a bandába, az Illés a Bercsényi utcai kollégium házi zenekara volt, aztán rövid ideig játszottunk a Hungária körúti Törekvés kultúrházban, majd nyáron a híres nógrádverőcei ifjúsági tábor következett, ahol Leventével már írtuk az első saját számainkat. És aztán jött a legendás Bosch Klub a Balzac utcában és fenn a Várban, a Szentháromság téren a Műegyetem kollégiuma.

Az utolsó jelentős hely, ahol állandóan felléptünk, a Fővárosi Művelődési Ház (FMH) Illés klubja volt, ahol én már klubvezetőként szerveztem a szerdai programokat. A klubos fellépések mellett jöttek a hétvégi felkérések, hajnalig tartó szalagavató bálok, aztán a nyári szabadtéri színpadokon is megjelentek a beatzenekarok. 1968-tól már önálló nyári koncert turnénk volt az Országos Rendező Iroda (ORI) szervezésében, egy ideig volt is vita arról, hogy szervezhet-e más is fellépéseket az országban, aztán persze nem lehetett megállítani a koncertek terjedését, és legendás helyszín lett a Budai Ifjúsági Park, ahol Rajnák elvtárs kezdetben sört és virslit ajánlott a fellépőknek gázsi helyett. Rangos helynek számított még az Egyetemi Színpad, de az igazi otthonunk az FMH volt, ahol a klubélet mellett különleges karácsonyi koncerteket is tartottunk.

Van egy érdekes sztori a blogra beküldött írások között, amely egy diósjenői lagziról szól, ahol az Illés zenélt 1967-ben. Mennyire volt bejáratott dolog zenekarok számára, hogy lagzikat is elvállalnak?

Abban az időben még Illés Lajos szervezte a fellépéseket, mint névadó zenekarvezető, és sajnos erre a diósjenői lagzira nem emlékszem, de sok olyan fellépés volt, ahol a koncertek után nagy bulizás folyt a helyi erőkkel.

1966-ban szerepeltünk az első Táncdalfesztiválon, és a Még fáj minden csók című dal átszellemült előadásával Szörényi Levente és az Illés zenekar országosan ismertté vált. Meghívót (és működési engedélyt) kaptunk az Országos Rendező Irodától, hogy a nyári főműsorban kísérjük a szólistákat, és mi elvállaltuk azzal a feltétellel, hogy a végén előadhatjuk a saját számainkat. A rockzene az úgynevezett ellenkultúra gyakran botrányt kavaró megjelenési formája volt, de egyben egy új generáció szórakozási formáinak nélkülözhetetlen kelléke. Sokfelé hívtak minket és időnként szavaztunk, hogy hova menjünk, de általában Lajos mondta ki a döntő szót és ő kötötte a szerződéseket. 

Egy ismert beatzenész akkoriban megélhetett a koncertezésből, a lemezkiadásból? Vagy inkább, mint manapság, a legtöbben hagyományos munkahely mellett zenéltek?

A beatzenekarok eredetileg amatőr ifjúsági öntevékeny együttesek voltak, és mint amatőrök, nem kaphattak gázsit. Persze mindenhol jutott valamennyi a belépőjegyekből a zenészeknek is, de a lemezkiadás csak a hatvanas évek vége felé kezdett jövedelmet biztosítani, és kezdetben csak a szerzők számára. Azért ne felejtsük el, hogy a hatvanas években nem kellett sok pénz a megélhetéshez. Nem úgy gondolkoztunk az anyagiakról, mint manapság. A nagyobb közönséget vonzó együttesek az Országos Rendező Irodától kaptak működési engedélyt és hivatalos (igen csekély mértékű) gázsibesorolást. A hetvenes években a sikeres bandák már egzisztenciát biztosító vállalkozásokká váltak, de a jogi státusz még sokáig bizonytalan volt és csak a nyolcvanas években rendeződött a szabadfoglalkozású zenei előadóművészek helyzete. Nagyon sok zenésznek volt valami kamu másodállása már csak azért is, hogy ne számítson közveszélyes munkakerülőnek.

Hogyan reagált arra a közönség, hogy az angolnyelvű feldolgozások helyett saját számokkal jelentkezik az Illés?

1965-ban Laux Józsi az Omegából azt mondta Szörényi Leventének, amikor kiderült, hogy saját számokat írunk, hogy meg vagytok ti bolondulva, magyar számokkal csak megbukni lehet. Aztán két évvel később Mihály Tamás mégis elhívta Presser Gábort a zenekarhoz, hogy írjon dalokat, mert rájöttek, hogy ugyan nagy a kockázat, de érdemes bevállalni.

Az Illés zenekar legendájának lényeges momentuma, hogy ebben a műfajban mi szólaltunk meg először magyarul.

Amikor az első számainkat bemutattuk 1965 végén a Bosch Klubban, a közönség nagy része még nem is vette észre, hogy magyarul énekelünk. Ez köszönhető volt az akkori hangosítás pocsék minőségének, meg annak, hogy nagyon igyekeztünk olyan szövegeket írni, amik nem törték kerékbe a zenénk ritmusát. Végül is ezekkel a dalokkal lettünk közismertek 1966-ban, amikor megjelent az első négyszámos Illés-kislemez. Ez volt a magyar rocktörténet origója, mondják a tudományosan felkészült szakértők.

Az Illés a Táncdalfesztivál döntőjében. Fotó: Fortepen / Szalay Zoltán

Mennyire volt fontos a zenekar számára, hogy milyen ruhákban, milyen stílusban lépnek színpadra? Volt kimondott fellépőruha?

Kezdetben az egyenruha volt a jellemző. Amikor beléptem az Illésbe, megörököltem az elődöm zenekari zakóját és még a nyakkendőjét is. A Táncdalfesztiválokra még csináltattunk magunknak fellépőruhát, az Ezek a fiatalok című film rendezője, Banovich Tamás elküldött minket a fodrászhoz és méret utáni szabászaton rendelt szürke öltönyt számunkra, hogy elfogadhatóan nézzünk ki a vásznon. De aztán megint megnőtt a hajunk, a fellépőruhák kezdtek vadabb színeket felvenni, és a hetvenes években már egyéni öltözködési formák terjedtek.

Ahogy a zenekarok életében a koncertek váltak meghatározóvá a hetenkénti klubos összejövetelek helyett, a színpadi megjelenés is egyre erősebb hangsúlyt kapott. A látvány felzárkózott a zenei élményhez, bizonyos esetekben még fontosabb is lett. Az Illésben mi egy kicsit lenéztük a látványt, de azért igyekeztünk lépést tartani.

A beat divatot egyébként a divatos beat együttesek irányították. Mi egy időben hangsúlyosan a magyar motívumokra hajtottunk a megjelenésünkben is. Aztán amikor ezt mások is elkezdték utánozni, akkor abbahagytuk. A Fonográf már kifejezetten laza, amerikai stílusú megjelenésre törekedett, és emlékszem, hogy az FG-4 című kalandlemez bemutatójához már színházi eszközöket is bevetettünk. Talán már lézerünk is volt, bár abban az Omega volt az első.

Ma már keveset tudunk az akkori turnézási lehetőségekről, abszurdnak hat az Illés budapesti letiltása, amikor csak vidéken koncertezhetett a zenekar. Ki felelt akkoriban a koncertek szervezésért, volt klasszikus turnémenedzserük? Mekkora beleszólása volt a zenekarnak abba, hogy hol és kikkel lépjenek fel?

A jól ápolt kulturális udvar kerítésén kívül nőttünk fel, mint a vadvirágok. Nem volt kialakult rendszer, spontán alakultak a dolgok. Az amatőr együttesek bárhol felléphettek, a felelősség azé volt, aki felléptette őket. Hivatalos működési engedéllyel az ORI szervezett országos turnékat, eleinte kizárólagos joggal és szigorúan megszabott gázsikkal főként nyáron, a szabadtéri színpadokon.

Fotó: Fortepan / Szalay Béla

De az együttesek rengeteg meghívást kaptak bálokra, szalagavatókra, meg egyéb ünnepekre is. Ebben az esetben már szabadabb volt a vásár, ugyanakkor nem is volt minden teljesen legális. Szürke zóna a szocialista tervgazdaság keretei között. Lajost egyszer megfenyegették, mert többet kért egy fellépésért, mint a hivatalosan megállapított honorárium. A legendás válasza az volt: Bocsánat, félre tetszett érteni, én azt mondtam, hogy nem érünk rá. És hát voltak konfliktusok, a helyi rendőrfőnök néha lekapcsolta az áramot a koncerteken, engem meg jelentgettek a rendszerellenesnek bélyegzett szövegek miatt.

1970-ben nagy botrány lett egy interjú miatt, amit a BBC-nek adtunk. Ezt követően kitiltottak minket a médiából, és Budapestről is. Az ORI igazgatója mentette meg a zenekart, biztosította az illetékeseket, hogy az ő műsoraiban jó helyen leszünk, hozzuk a bevételt, meg vigyáznak is ránk. Így aztán az volt a poén, hogy abban az évben mi lettünk a legjobb vidéki zenekar. És érdemes megemlíteni az igencsak kiterjedt haknivilágot: fővárosi művészek járták a vidéket sok kicsi, de sokra megy mellékjövedelemért. Ebbe egy idő után a zenészek is belekerültek, hakniszervezők túráztatták a zenekarokat szanaszét az országban.

Milyen volt a hatvanas-hetvenes években a klubok, fellépőhelyek technikai felszereltsége? Nagy különbségek voltak ebben akár országon belül is?

A technikai felszerelés is a zenekarok fejlesztése volt, a helyszíni hangosítás – ha egyáltalán volt valahol – használhatatlan volt. A felszerelésben is kialakult a vetélkedés (és az együttműködés is), jöttek a roadok, a zenekari technikusok. Erős volt a verseny, hiszen akinek jobb volt a felszerelése, jobb hangzást tudott produkálni, és még jobb zenésznek tűnhetett.

Kezdetben sok volt az otthon barkácsolt erősítőberendezés, az eredeti nyugati felszerelés kiváltságos értéket képviselt. Az egy éven túl külföldön játszó zenészek vámmentesen hozhattak haza cuccokat és a hetvenes években már a Triál kereskedelmi vállalat is igyekezett kielégíteni az igényeket. A zenészek rengeteget költöttek a technikára, márkás hangszerekre és a nagyobb tereket is kihangosító erősítőkre. A bandák fontos tagja lett a hangtechnikus, aki a keverőpult mögött eldönthette a hangzás arányait. Nálunk hagyományosan Szörényi Szabolcs volt a technikai főnök, a koncertek hangosításának elismert mestere. Aztán szép lassan ez is önálló szolgáltatássá alakult. A Fonográfnak volt saját felszerelése, amit a zenekar leállása után is tovább működtetett a technikusi gárda.

Egy 1971-ben, a norvég tévé által készített felvételen jól látszik, hogy a Human Rights koncerten már fontos szerepe volt a színpadképnek és a vizuális elemeknek is. Mikortól és miért lett fontos a zenekar számára, hogy a körítésre, a koncertek vizualitására is hangsúlyt fektessen? Volt-e erre a feladatra, a vizuális elemek tervezésére bejáratott, bizalmas emberük? 

A látvány akkor vált fontossá, amikor koncertekké alakultak a fellépések. Mert eredetileg a klubokban még táncolt a szórakozni vágyó publikum. Amikor a terem már ülőhelyekkel volt tele, és a táncolni vágyók panaszkodtak, hogy nem férnek el, elkezdtük berendezni a színpadot. A Boschban volt már néhány színpadi kellék, kis világítás, és emlékszem egy jópofa hirdetőoszlopra is. Miután a zenekar környékén felbukkant egy tehetséges grafikus leányzó, az ő ízlése meghatározó lett a plakátok meg a színpadi háttér megjelenésében. Gondolom, máshol is így alakult, a személyes kapcsolatoknak döntő szerepük lehetett. A koncerteken viszont sokáig a helyi világítási rendszerek működtek, a bonyolultabb színpadi látványtechnikák csak a kilencvenes években terjedtek el.

Pont a Human Rights-felvételeket nézve jutott eszembe, hogy zenészként akkoriban az ifjúsági klubokban számítottak a leginkább értő, nyitott közönségre. Egy-egy ilyen klub, úgy sejtem, több volt egy szimpla fellépőhelynél.

A klubok a zenekarok otthonai voltak, próbateremmel, raktárral és baráti körökkel. Ez volt az első szűrő, ahol eldőlt, hogy egy együttes mennyire életképes. Egy-egy híresebb klubba a belépést biztosító tagsági kártyának komoly presztízsértéke volt. (A lányokat persze beengedték tagsági nélkül is.)

Az Illés klub előtt szerdánként azért állt a sor, hogy a következő szerdára meglegyen a belépő. Mert aznapra már a múlt héten elfogyott. Aztán a sikeres együttesek többsége kinőtte a klubokat, de volt néhány, ami végig megmaradt klubzenekarnak. Ezeknek is megvan a maguk legendája.

Emlékszem, hogy Lajos mennyire szerette a klubhangulatot, ahol a szünetekben lehetett kvaterkázni a haverokkal. Én meg hívogattam a szerdákra mindenféle érdekes vendégeket, zenészeket, filmeseket, néha kicsit másként gondolkodókat, szellemtágítókat. A klubtagokból társadalmi vezetőséget hoztunk létre, életre szóló barátságok, szerelmek alakultak, a közösség összetartó erejére jellemző, hogy mind a mai napig létezik az Illés Kluboschok Baráti Köre, rendszeres találkozókkal és műsorokkal, ahol az Illés és a Fonográf dalait játsszák a meghívott zenekarok.

Milyen eszközökkel lehetett akkoriban a közönséggel tartani a kapcsolatot? Rajongói levelek érkeztek, vagy lehetett ennél közvetlenebb módon is kommunikálni egy-egy koncert előtt vagy után? Mekkora szerepe volt ebben a kérdésben a Fonográf című újságnak, amelyet szerkesztett?

A közvetlen kapcsolat a klubszerű rendezvények hangulatában jött leginkább létre. Az FMH Körtermébe csak kevesen fértek be, az Illés klubnak volt levelező tagozata. Régen a dedikált fényképes autogram volt az, ami ma inkább a szelfi. Az Illés klubba rengeteg autogramkérő levél érkezett. Voltak aláíró szeánszok, de két kedves ifjú barátnőnk megtanulta az aláírásunkat és gyakran nélkülünk is teljesítették a kívánságokat.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A nagy rajongótáborral rendelkező együttesek általában törődnek azzal, hogy a távolból is tartható legyen velük a kapcsolat. Ma már internetes oldalak, honlapok működnek, ennek korai változata volt a Fonográf újság, az FMH Illés Klubjának kiadványa. A klubtagok kapták, és sokan még ma is őrzik a számait. Fénykép mindig volt benne, sztorik a zenekar életéből, információk a tervezett eseményekről, és közzétettünk néhány nekünk írt levelet is. Amikor az Illés-korszak véget ért, ez az újság lett a következő zenekar névadója. Azért is választottuk a Fonográf nevet, hogy jelezzük a hagyományok tiszteletét és a törekvések folyamatosságát.

A visszaemlékezések főleg az Egyetemi Színpadhoz kötik már önálló zenei karrierje beindulását a nyolcvanas évek elején. Mennyire volt nehéz az átmenet a zenekari, dalszerzői létből, az Illés majd a Fonográf után az önálló, szerzői szerepbe a színpadon és lemezeken? Hogyan fogadta akkoriban a közönség ezt a személyesebb, önálló műsort?

Még működött a Fonográf, amikor a hetvenes évek végén felkértek az önálló fellépésekre. Valószínűleg azért, mert volt már néhány dal, amit én énekeltem, személyes hangú előadói számok, és volt közöttük betiltottnak minősülő is, amit azért bizonyos zártabb körökben kis bátorsággal be lehetett mutatni. Az utca másik oldalán címen futó önálló fellépések jelentős közönséget vonzottak, és bátrabb klubvezetők megkockáztatták a meghívásomat. 1980-ban megjelent az első szólólemezem, a Hungarian Blues, és a siker következtében önálló előadóművésszé avanzsáltam. Egy szál gitárral jártam az országot. Ahogy engedett a rendszer szorítása, egyre többfelé hívtak, és amikor az István, a király után Levente úgy döntött, hogy elbúcsúzik a zenekaros fellépésektől, én már lendületben voltam. A nagyobb koncerteken még sokáig a Fonográf tagjaiból alakult No coMMent együttessel léptem fel, és úgy éreztem, hogy én folytatom, amit addig is képviseltem.

Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Az Illésben és a Fonográfban is én írtam a dalok szövegét, ha zenét is írtam, az gyakran más néven jelent meg, hiszen egy dal felvételénél sokféle alkotói energia találkozik, és én tisztelem mások hozzáadott értékeit. Az első három lemezem még a Fonográf zenei műhelyében készült, Az utca másik oldalán Tolcsvay Laci házi stúdiójában. A Kockázatok és mellékhatások zenei producere Éry Balázs volt, Az Illés szekerén Fodo mester bravúros hangszerelésével készült, 2016 óta Kirschner Péter a zenei producerem és a körém gyűlt zenészek főmérnöke.

A Ráadás után a Gáz van, babám! album már a nyolcadik önálló nagylemezem, ez több, mint amennyi az Illésnek vagy a Fonográfnak volt, és úgy érzem, a közönség kitartott mellettem. Egy sikeres zenekari előélet lehet előny, ha a régi rajongóknak nem okozunk csalódást, de lehet hátrány is, mert a régi nagy sikerek árnyékában elhalványulnak az újabb produkciók, és a közönség leginkább megint együtt szeretné látni a régi kedvenceit. Az elvált barátok története a bulvárnak hálás téma, de a közönséget sokszor zavarba hozza. Számomra sem könnyű rendet rakni az érzéseimben, ha Szörényi Leventével való több mint ötvenéves együttműködésemre gondolok. Én úgy érzem, hogy hűséges vagyok a régi önmagamhoz, de tudom, hogy vannak a koncertjeimen olyanok is, akik még nem is éltek, amikor az Illés zenekarnak már vége lett. 

Nézőként melyik koncert, melyik előadó volt a legnagyobb hatással önre?

Talán Mark Knopfler koncertjeit említeném, többször is járt Magyarországon, mindig elvarázsolt a fantasztikus gitárjátéka és a visszafogottságában is közvetlen, személyes előadói modora.

Szerző: Bicsérdi Ádám

Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.