Volt egyszer egy beatkorszak

Mr. Mojo Risin ‒ Búcsú a beatkorszaktól

2022. június 15. - beatkorSzaki

doors_electra_publicity_photo.JPG

Ha elképzelem Jim Morrisont a túlsó oldalon, a Doors utolsó lemezén megénekelt Jácint Ház lugasában, sötétkék virágoktól övezetten látom. Lábánál oroszlán pihen. Az istenek által még ideát megígért lakoma dionüszoszi bősége, újbora az asztalon várja társaságát. Emitt, a tőkéken szőlő szárad, a barátok még mindig torukat ülik. A párizsi Pére-Lachaise temető síremléke kultikus zarándokhely a mindenkori (örök)ifjúság körében, ám a sámántáncot járó énekes „látomásvermébe” kevesen merészkednek le. A bűvkörébe avatottak is inkább saját legendáriumukba merülnek: a Rimbaud nyomdokain járó kriptaszökevény talán – magáról elnevezett – szállodát nyitott Afrikában… A rocksztár bőrét levedlő költő mindenesetre ritkán hagyhatta el azóta hotelszobáját, ahogyan lugasbéli asztaltársaságától sem kelt fel jó ideje.

A The Doors-tagok egykori szellemidézése, a fentebb meghallgatható Ghost Song is csak szavakat ébreszthetett bennünk; az előhívott hangok a dimenzióváltást – az ajtókon innen és túl – már nem segíthették elő. A szeánsz mégis megelevenítette a dalok ősképeit, melyek örvén nem túlzás elévülhetetlen (persze a beatkorszak történetírása felől kifejezetten kimeríthetőnek tetsző, mégis más rockhéroszokkal alig összemérhető) „mitologémáról” beszélni e képzetek, főként pedig Morrison metamorfózisai kapcsán.Az ’L. A. WOMAN’-ben a »Mr. Mojo Risin« részt Jim akarta a lassúból így felgyorsítani, hogy az egész olyan legyen, mint egy nemi aktus beteljesülése. És amikor már felvettük a dalt, Jim leírta a nevét, és akkor jött rá ő maga is, hogy Mr. Mojo Risin’ tulajdonképpen Jim Morrison.” – idézi Göbölyös N. László Az ajtókon innen és túl című könyvében a dobos John Densmore-nak az utolsó lemezfelvétellel kapcsolatos emlékeit. Az anagrammatikus alakzat – nomen est omen – akár szavatolhatta is volna a The Celebration of the Lizard-dalciklusban Sárkánygyíkkirályként bemutatkozó kultuszmester átváltozásainak állandóságát. Az érzékelés ajtóit azonban Mr. Mojo korántsem felejtette maga mögött tárva-nyitva…

Ha az 1970-es The Isle Of Wight fesztiválon tartott Doors-koncertet végignézi valaki, Jim Morrison enervált, befelé forduló jelenlétéből, a hangszereibe kapaszkodó zenekar folyamatos egyensúlyvesztéséből arra is következtethet, hogy az érzékeket összezavaró, végeláthatatlan metamorfózisok nem a közösségi mámor felfokozását, a fellépések beavatásjellegét, eksztázisát, mindinkább a mindenfajta kitörési kísérletek – az együttes nyolc éves ámokfutásának és életformájának – varázstalanított kudarcát hivatottak volt megelőlegezni. Amíg el nem érkeznek a When The Music’s Over (ugyancsak a korábbi átütő erő nélkül elővezetett) opuszának megmagyarázhatatlan másodpercei (7:32-től)… mikor odaát, a sötétkék alkonyati fényben fürdő lugasban nyugvó oroszlán utoljára elüvölti magát… A zene pár perc múlva megszűnik. A fény kialszik. A beatkorszaknak vége. A költő Párizsba költözik. A látomásvermekben kuporgók még ránganak egyet álmukban, mielőtt beavatásuk véget érne.

Szerző: Papp Máté

Nyitókép: A Doors promóciós fotója 1966-ból. Elekra Records / Joel Brodsky

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5217835245

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása