Az 1960-as évek első felében Magyarországon nem volt zenei szaksajtó, pláne internet vagy Facebook, és semmiféle polgárjoga nem volt a könnyűzenének. De akkor is voltak fiatalok, nyugati kulturális csatornák – például a Szabad Európa Rádió vagy a határokon átcsempészett külföldi lemezek –, és szinte egyik napról a másikra kirobbant egy hatásaiban máig tartó kulturális forradalom.

Mindenféle pincékben, később pedig ifjúsági klubokban, művelődési házakban, majd egyre nagyobb helyeken rendeztek egyre több zenés közösségi eseményt. Kezdetben ezek még nem a mai értelemben vett koncertek, inkább zenés-táncos rendezvények voltak, de az első két-három év után a könnyűzene pódiumműfajjá vált.

De hogy értesült arról a közönség, hogy hová menjen zenét hallgatni? Kezdetben volt a szóbeszéd, a verbális riadólánc, egyfajta suttogó propaganda. Aztán a hatvanas évek elején megjelentek a még jobbára kézzel, pár példányban rajzolt plakátok.

Ezek egy kollégium folyosóin még elégségesek voltak, hiszen az eseményekre klubtagsági igazolvánnyal lehetett bejutni, tehát nem is volt szükség szélesebb körű hirdetésre, és hát eleve egy kisebb közösségnek szólt a meghívás. Aztán 1964-től – amikortól a kulturális vezetés megpróbálta becsatornázni az új tömegmozgalmat – már nemcsak az egyetemi, munkahelyi klubok, de a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartó művelődési házak, koncerthelyek is alig tudták kiszolgálni a könnyűzene iránti megnövekedett érdeklődést. Ekkortól jelentek meg az utcákon, illetve Budapesten a villamosok ablakai felett az egyébként akár több száz- vagy ezres példányszámban, immár ellenőrzött nyomdai úton sokszorosított koncertplakátok.

De mit tudhattak meg ezekről a plakátokról azok, akik találkoztak velük – túl azon persze, hogy hol és mikor lesz/volt egy adott zenekar, előadó koncertje? Azzal együtt, hogy sokszor még ezek az alapvető, térben és időben útbaigazító információk sem szerepeltek a nyomtatványokon.

Hogy mennyire kortalan „problémáról” van szó, ugorjunk előre az időben! A 2010-es évek elején, aki áthaladt a budapesti Blaha Lujza téren, az biztosan láthatta azokat a minden létező és nem létező helyre kiragasztott fénymásolt, fekete-fehér, A3-as méretű plakátokat, amelyeken a következő felirat szerepelt:

Makkay Rock Band. Koncert kéthetente, ingyenes.

No, de hol és melyik naphoz képest „kéthetente”? Főleg ez a reklámszakmában párját ritkító pimaszság sarkalt arra, hogy a Pesti Estből kinyomozzam, hogy az Almássy utcai Filterben játszanak. El is mentem megnézni őket. A zenekarvezető kérdésemre elmondta, hogy mivel illegálisan plakátoztak, ezért nem írták ki, hol lesznek hallhatók, nehogy lebukjanak.

Visszaugorva a rendszerváltás előtti időszak „hiányos” plakátjaihoz, megesett, hogy magukat a fellépő zenekarokat sem tüntették fel. Leginkább a nevesebb tehetségkutató fesztiválok plakátjai ilyenek, hiszen fontosabb volt az esemény brandje, mint azoké az együtteseké, akik természetszerűleg még nem is rendelkeznek semmiféle vonzerővel.

A rendszerváltás előtti koncertplakátokat alaposabban szemügyre véve, általában az is kiderül róluk – többnyire meglehetősen kisbetűvel írva –, hogy az adott nyomdaipari terméknek ki a felelős kiadója. Legtöbbször maga a koncerthely vezetője volt ez a személy, ezáltal a könnyűzenei programokat fogadó intézmények története is felsejlik. A rocktörténet fontos szereplői voltak ezek a személyek, az Almássy téren Váczy András, vagy a Lágymányosi Közösségi Házban kezdetben Monostori Károly, majd Berek Péter, az FMH-ban Urbán Gyula, a PeCsá-ban Lehel László, a Fekete Lyukban Nagy Gyula.

Gyakran kiderült a plakátokról az is, hogy a KISZ, a MAHART vagy az Express Utazási Iroda is szervezett koncerteket. Sőt bizonyos hakniszervezők kívül estek az intézményi kereteken, mint például a sok plakáton feltűnő Halmi Gábor. Külön dolgozat tárgya lehetne, hogy a kulturális intézmények vezetői, szervezői és az ORI mellett kik képeztek már-már rendszeren kívüli „szigeteket”, leginkább a szürkezónában végezve a tevékenységüket.

A rocktörténeti kutatások segítője a 1960-as évek közepének azon szokása, hogy a fellépő zenekarok tagságát is felsorolták a plakátokon. Tulajdonképpen érthetetlen, hogy a kezdetben abszolút amatőr zenekarok, teljesen ismeretlen tagjait miért tisztelték meg ezzel, mintha bármilyen jelentősége is lett volna, hogy ki játssza a külföldi slágereket.

A későbbiekben már csak akkor került fel a fellépő zenekar neve mellé, hogy kik a formáció tagjai, ha egy új együttes korábban már nevet szerzett zenészekből állt össze, és nem ártott az új zenekarnév bevezetéséig tudatosítani a közönséggel, hogy mire – pontosabban kikre – is számíthatnak.

Nagyon fontos információ a rocktörténeti kutatások során az egyes zenekarok különböző felállásainak a felderítése. Már a kezdeti időszakban is sok zenekar óriási átjáróház volt, (Csak néhány példa: Radics Béla kétszer is kilépett az Atlantisból, Somló Tamás kis megszakításokkal többször is volt tagja az Omegának, ha éppen nem artistaként dolgozott, Fischer László három különböző időszakban is volt tagja a „diszkós” Beatricének.) márpedig nemcsak az apró nüanszok szerelmesei miatt, de a hiteles rocktörténet okán is fontos tudni, akár napra pontosan, hogyan változtak a zenekari felállások. Illetve sok zenész pályáját kutatva előfordul, hogy a szélesebb közönség számára ismeretlenebb zenekarok plakátjain tűnik fel egy később híressé váló zenész neve. (Demjén Ferencről így tudható, hogy volt tagja például a Számum zenekarnak is 1966-ban. Barta Tamásról pedig plakátok árulják el, hogy egy rövid ideig a Gemini gitárosa is volt.)

A hatvanas évek második felére eltűntek a tagok nevei a plakátokról. Kivéve a dzsesszplakátokot, hiszen ebben a műfajban jellemzőbb, hogy állandóan változik az adott formáció felállása, vagy egy-egy alkalomra szállnak be zenésztársak. A hetvenes évek első felében azonban újra megjelentek a tagnévsorok a rockplakátokon. Általában olyankor, ha az adott rendezvényen nem egy-egy zenekar, hanem több együttes „zenészválogatottja” lépett fel egyszerre, hiszen a hetvenes évek első felében megjelent az intézményesült jam session műfaja. Persze tudunk olyan esetekről is, amikor végül mégsem azok léptek fel, akiket előre meghirdettek, de hát ez mindig függött attól is, ki hogyan ért rá.

 
A hatvanas évek közepén megjelent beatplakátok egyik bájos sajátossága, hogy nemcsak a helyszín és az időpont koordinátáit, valamint a zenekar nevét nyomtatták ki, hanem akár a játszani tervezett dalok címét és eredeti, nyugati előadójának nevét is. Ne feledjük, kezdetben a beat még nem pódiumműfaj, a közönség táncolni jár a „koncertekre”! A zenekarok Szörényi Levente és Bródy János színrelépéséig nem próbálkoztak saját zenével és szöveggel, hanem a nyugati rádiók által sugárzott dalokat másolták és játszották, a TOP Twenty típusú műsorok alapján, akár naprakészen.

A hívószó ekkor még nem elsősorban a magyar zenekar neve volt, hanem az általuk játszott, a főleg külföldi rádióadókból ismert repertoár. Sokszor ezekből a „listákból” is kiderül, mely zenekarok játszottak sztenderdebb darabokat, és kik voltak a korszak „underground szemléletű” formációi olyan dalokkal, amelyek más plakátokon nem tűntek fel.

A plakátokon általában szerepelt a konferanszok neve is. Sok mára fontossá lett egykori zenei esemény kutatható az ő visszaemlékezéseik alapján. A hatvanas években Halmi Gábor volt talán a leggyakrabban foglalkoztatott konferansz, de ahol az ő neve olvasható, ott tulajdonképpen ő maga szervezte a koncertet is.

Ugyanez a helyzet azoknál az eseményeknél, amelyek plakátjain Rónai Egon neve látható. Az 1964-1966-os időszakban kiemelt koncertek esetén feltűnt Vitray Tamás neve is. A hatvanas évek végén jelent meg Dévényi Tibor, rövid időre Szervánszky Attila és Szuhay Balázs, majd Hajnal Gábor, D. Molnár György, Arató András és B. Tóth László neve a koncertplakátokon.

Némely plakátokon azt is feltüntették, ha a Magyar Rádió felvételt készített az eseményről. Ez a mából nézve azért lehet fontos egy kutató számára, mert az intézmény (valamint a Magyar Televízió) archívuma a mai napig nem kutatható teljes pontossággal, sok koncert felvételét legfeljebb a plakátokról szerzett információk alapján van esély megtalálni.

A rendszerváltás előtti könnyűzenei koncertplakátokat vizsgálva egy érdekes, szerintem még nem kutatott témára is érdemes felhívni a figyelmet. Ez pedig a magyar könnyűzenei szponzoráció, azaz előadók, zenekarok vagy rendezvények külső vállalatok általi támogatása, ami minden bizonnyal ebben az időszakban kezdődhetett.

Minthogy a szocializmus nem piacgazdaság volt, azaz sok minden nem üzleti, gazdaságossági alapon dőlt el, a korabeli szponzor alatt sok esetben magát az államot érthettük. Bizonyos értelemben a KISZ lehetett a legnagyobb szponzor. A szocializmus bástyáján az üzleti szemlélet okozta első repedések a totó- és lottósorsolások, majd az ezekkel egybekötött divatbemutatók és esztrádműsorok lehettek, ahol népszerű zenekarok kísérték például a manökenek sétáit.

Az 1971-es Metro–Corvina-turné ORI-plakátján már az Elegant divatmárka logóját láthatjuk, aztán később, az ugyancsak a divatbemutatókkal egybekötött koncerteken feltűnt a Márka üdítőital és az Állami Biztosító is. Az LGT X. lemezének promóciós plakátjain az Unicum jelent meg, majd a nyolcvanas években a MALÉV, a Caola és a MOKÉP is feltűnt a könnyűzenei szponzorok között. A Bikini Ezt nem tudom másképp mondani című lemezéhez készült plakáton pedig a Szobi Szörp cégneve és kezdetleges logója látható.

Túl azon, hogy a képi, grafikai világ fejlődése is érdekes és értékes a zenei plakátokkal kapcsolatban, így művészettörténetileg önmagukban is értékelhetők, a zenetörténeti vonatkozások önálló forrásértéket adnak ezeknek a nyomtatványoknak. Információhordozóként megkerülhetetlenek a rocktörténeti kutatások során, akár párhuzamosan más forrásokkal együtt használva.

Magyarországon a legnagyobb plakátgyűjtemények (Országos Széchényi Könyvtár, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Rockmúzeum) állománya nem teljes. Bár a plakátok mint sajtótermékek kötelespéldányi besorolással bírtak, a dolgozat által vizsgált időszak tekintetében az állami gyűjtemények mégis erősen foghíjasok.

A kilencvenes évek liberalizációs folyamatainak egyik hátulütője volt, hogy megszűnt a plakátokra vonatkozó kötelespéldány előírás, emiatt ez az évtized még nehezebben lesz kutatható. A 2000-es években pedig sok plakát már eleve csak digitális formában készült el, az internet pedig nem biztonságos információhordozó. Honlapok szűnnek meg, talán a Facebook sem örökké való, ezért nehéz dolga lesz az utánunk jövő kutatói nemzedékeknek.

A dolgozat képmellékletei a Rockmúzeum mintegy 2600 darabos, részben digitális zenei plakátgyűjteményéből valók. A Rockmúzeumban a gyűjtés folyamatos.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: Fortepan / FŐFOTÓ

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.