1976 nyarán a Budai Ifjúsági Parkban egy keddi P. Mobil bulin Schuster Lóri váratlanul szünetet rendelt el, és közölte, hogy most egy barátjuk, Földes László „Hobo” élménybeszámolót fog tartani a júniusban Zágrábban rendezett Rolling Stones-koncertről.

Bejött a színpadra egy majd’ két méter magas, hosszú hajú, farmeros pali, leült egy székre, és vagy húsz percen át mesélt. Az elhangzott számok értő méltatása mellett lelkesen, és rendkívül plasztikusan ecsetelte a koncert minden részletét. A frenetikus hangulatot, a díszleteket, és a szokatlan show-elemet, hogy Mick Jagger egy hatalmas, lufiszerű falloszon lovagolt. És akkor, ott a nézőtéren, 16 évesen megállapítottam, hogy ez a fickó Magyarország legnagyobb Stones-rajongója lehet, hiszen rengeteg háttárinfót is tud a bandáról, ráadásul roppant szerencsés is, hogy testközelből láthatta őket.

Arra már nem emlékszem pontosan, hogy még azon a nyáron, vagy csak a következő évi ifiparkos szezonban, de Hobo rendre feltűnt a Mobil fellépésein. Úgy a koncert felénél beszállt, és 3-4 Rolling Stones-slágert adott elő a saját maga által fordított, magyar nyelvű szöveggel.

1978-ban megalakult a Hobo Blues Band, és néhány barátom, akik már a debütáló bulijukra elmentek, izgatottan számoltak be nekem az eseményről: a csapat kőkemény bluest játszik, Rolling Stonest, Creamet, Hendrixet nyomnak, Hobo magyarul énekel, baromi jó az egész, nehogy kihagyjam. 1979-ben jutottam el az az első HBB-koncertemre a Budai Ifiparkba.

Elképedve hallgattam a zenekart… Igen, új szín jelent meg a magyarországi rock-palettán, konstatáltam. Akkor még csak vendégként énekelt Deák Bill Gyula, akit már ismertem rock-jam eseményekről, amelyekre két-három nóta erejéig beugrott. Azt is megállapítottam, hogy Hobo sajátos, dörmögő hangja, és Bill elképesztő blues-torka egymás mellett, vagy egymás kiegészítéseként egészen izgalmas.

Az a hír terjedt el a környezetemben, hogy Hobo a bölcsészkaron a rockzenéből írta a diplomamunkáját, és ezzel még nagyobbat nőtt a szemünkben. Nem tudtuk, hogy kacsa az egész, mert akkoriban még azt sem tudtuk, hogy Hobót 1968-ban a Lakájdal című dalszövege miatt feljelentették, a rendőrségi ügy miatt eltávolították az egyetemről (amit csak a nyolcvanas években fejezett be).

A hetvenes évek végén a mozik újra elővették az Extázis 7-től 10-ig című filmet. A Bányász moziban láttuk a barátaimmal, és nagy meglepetésünkre a fiatal Hobo keresztcsíkos pólóban az Olympia koncertjén a nézők között táncolt. Lassú, vonagló, ringó, szaggatott mozgása nekem amerikai filmekből volt ismerős, füstös klubokban hippik rázták hasonlóképpen magukat, mindenesetre a produkciója felettébb elnyerte a tetszésünket. Egyszer az egyik haverom nálam jó pár évvel idősebb bátyjával beszélgettem a filmről, a srác képben volt a korai beattörténésekkel, és tőle tudtam meg, hogy Hobo akkortájt szöveget írt az Olympiának és a Kexnek, és egy darabig énekelt is Baksa-Soósék bulijain.    

Barátaimmal a Mini, a P. Mobil, a Piramis és a Korál mellé a Hobo Blues Bandet is felvettük a kötelező koncertprogramok közé. Hobo kilógott a zenekari frontemberek sorából, ugyanis a produkciója mellett a színpadi összekötő szövegei és a nyilatkozatai alapján egy, a világ dolgairól gondolkodó, lázadó értelmiségi rockzenészt ismerhettünk meg a személyében.

Határozott egyénisége tiszteletet parancsolt, megkockáztatom, valamiféle apafigura jelleget hozott a magyar rockzenébe, és a fiatalok lesték minden szavát.

A magam részéről kissé idegenkedtem a Mick Jaggert utánzó mimikájától és mozgásától, aztán ahogy a zenekara egyre-másra jött elő saját számokkal, fokozatosan visszavett a Jagger-imitációból. Már nem tudom felidézni pontosan, hogy a HBB mikor kezdett saját nótákat is játszani, valószínűleg 1979-ben, azt tudom, hogy az 1980-ban boltokba került első és egyetlen kislemezüket (3:20-as blues, Rolling Stones blues) a megjelenés napján megvásároltam.

Ezekben az időkben a magyar rockkedvelők nem szenvedtek hiányt hard rockból, progresszív rockból, dzsessz-rockból, de ment a lágyabb hangvételű, másképpen szólva nyálas rock is. A fekete bluesból valamikor a hatvanas években alakult ki a fehér blues, talán mondhatjuk úgy is, az angolszász blues, és Hobóék nagy örömünkre elhozták nekünk ezt a muzsikát, és következetesen ki is tartottak mellette.

A HBB nem cifrázta, csak nyomta keményen. Egyik-másik HBB blues dallamában, hangszerelésében, tempójában eléggé emlékeztetett ismert nyugati együttesek blues-felvételeire, a 3:20-as blues különösképpen hasonlított egyik kedvenc bandám, a Love Sculpture So Unkind című számára, aztán később megismertem a Yardbirdstől az 1966-os keltezésű The Nazz are Blue-t, amely, hát, szinte ugyanaz, mint Póka Egon szerzeménye. Persze ezek a kis „összecsúszások” minket, Hobó-rajongókat nem zavartak, ez így jó, ahogy csinálják, mondtuk.

Már Hobóék indulása után nem sokkal szájról-szájra jártak a hírek arról, hogy az együttest egyre-másra tiltják ki az ország megyéiből. Tömegeket vonzó koncertek, rendőri botozás, a szabadságvágyat közvetítő rock-blues, a magát csavargóként aposztrofáló frontember nem csak az ördöggel, hanem a társadalmon kívüliekkel is szimpatizál…

A Hobo Blues Band és a P. Mobil együttes közös koncertje 1981. április 6-án, Szolnokon. Középen Földes László Hobo. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

És a vidéki elvtársak már intézkedtek is. 1979-ben a Krokus–Hobo Blues Band–Omega-turné hozta lázba az ország fiataljait, a budapesti állomáson a Kisstadionban barátaimmal ott szorongtunk a lelátón. Hobo sok évvel később elmesélte, hogy az együttese az Omegának köszönhette a talpon maradását, mert Kóborék ragaszkodtak ahhoz, hogy a turnéjukon a HBB legyen az egyik előzenekar, és ez a fellépés-sorozat egyszersmind a csapat nagy kiugrását is jelentette.

1979 nyarának végén közhírré tétetett, hogy a Kopaszkutya című film forgatása kapcsán a HBB koncertet ad a Tabánban, és várják a közönséget, amely önmagát adva így a film szereplője lesz. Kissé későn értünk oda a barátaimmal, és csak hátul tudtunk megállni a domb tövében. Fergeteges buli volt, a zenészek, élükön Bill-lel és Hobóval nagyon elemükben voltak, kamerák és lámpák a nézőtéren és a színpadon, úgy szóltak a dalok, mint állat, a hallgatóság pedig drukkolt az egyik fa tetején tomboló szakállas csávónak, hogy ne pottyanjon le. (A pali látható is pár másodpercben a filmben.)

A Kopaszkutyát, amely szerintem a legjobb a rockzene-témájú magyar filmek között, 1981-ben mutatták be a mozik. Baráti brancsunk először a margitszigeti Vörösmarty-kertmoziban tekintette meg, aztán vadásztuk a Pesti Műsorban, hogy hol adják, és sokszor megnéztük. Azért is kellett újranézni, mert a Kopaszkutya-nagylemezt betiltották, és a nótákat csak a moziban tudtuk meghallgatni. 1993-ban jelent meg végre az LP, amelyet, természetesen a korszakalkotó Vadászat mellett, a legerősebb HBB-albumnak tartok.

Miután a tiltások és a balhék miatt a Hobo Blues Band a hetvenes évek végén bebocsájtást nyert a rosszfiúk klubjába, 1980. augusztus 23-án ők is színpadra léptek a Beatrice és a P. Mobil társaságában a Hajógyári-szigeten rendezett Fekete Bárányok-fesztiválon. (Megjegyezném, hogy az előzenekar, a Bizottság sem a jófiúk táborából érkezett.) Sajnos néminemű alkoholos befolyásoltságom miatt leginkább csak irdatlan tömegre és hangzavarra emlékszem.

Hobo Blues Band–Eric Burdon Band–Ten Years After. Ez a rock-bluest játszó felállás 1984. márciusában koncertezett a Budapest Sportcsarnokban. 8-10 fős különítményünk – fiúk, lányok együtt – álomszerű állapotban élvezte végig az estét: a blues-vodka kombónak köszönhetően olyan eufórikus állapotba kerültünk, mint koncerten sem előtte, sem utána soha. Már Hobóék műsora közben vadul ugráltunk a színpad közelében, aztán amikor Alvin Lee a húrokba csapva belekezdett az I’m Going Home című őrületbe, akkor olyan táncba kezdtünk, hogy a közönség félkörben tisztes távolságba húzódott körülöttünk, és a biztonsági urak azt javasolták, hogy próbáljunk megfelelni a kulturált szórakozás követelményeinek.

Szerencsére a tiltások a Kopaszkutyát leszámítva nem vonatkoztak az együttes lemezkiadásaira, az omegás turné sikerének köszönhetően a lemezgyár meglátta bennük a nagy üzlet lehetőségét, így hát 1980-tól a HBB LP-k rendszeresen felkerülhettek házibulijainkon a lemezjátszó korongjára. Közép-európai Hobo Blues, Oly sokáig voltunk lenn, Még élünk, Vadászat, és a többi. Az odafigyelős, idehaza szokatlan és egyedülálló zeneművet, a Vadászatot ahogy kell, üldögélve és odafigyelve hallgattuk meg, a többi lemezt meg úgy, ahogy élőben a bandát, ugrálva és táncolva. Legnagyobb sztárjainknak a tempós nóták számítottak. Teljes hangerőn szólt az Édes Otthon, az Enyém, tied, miénk, a Hosszúlábú asszony és az Országút blues.

Kielemeztük Hobo kitűnő és szellemes dalszövegeit is, amelyekben egyfelől megidézte a korai beatkorszak szellemiségét, másfelől pedig szűk levegőjű szocialista világunkba engedett betekintést, és ebben a szocialista világban – naná – a környezetünkre és magunkra ismertünk. Úgy rémlik, hogy az efféle, házibulis beszélgetések során tudtam meg, hogy Hobo többek között a P. Mobilnak is írt számos dalszöveget, és ő vetette papírra a Korálnak címezve a Hazafelé költői sorait is.

Az együttesbe a tagcserék folytán jobbnál jobb zenészek kerültek be, elég, ha csak Závodi Jánost és Tátrai Tibort említem (1982-ben bevették Bodonyi Attilát is, hiszen a bluesban szinte kötelező a szájharmonika), s eközben a zenekedvelők körében el-elhangzott az a megállapítás, hogy Hobo hangja és énektudása finomam szólva nem sorolható a legjobbak közé. Nem zavaró ez a zenekaron belüli disszonancia?, tették fel sokan a kérdést. Én a Hobo mellett kiállók véleményét osztottam, jelesül, hogy Hobo énekesi képességét, hangját ne vonatkoztassuk el a személyiségétől, hiszen az ő műfaji szerepvállalása meghatározó a rockzenében, a szenvedélye és az elkötelezettsége magasan átlagon felüli, és ezzel az egyik leghitelesebb arc a zenészi felhozatalban.

Hiteles… kell ennél több?

A HBB szövegei közül különösképpen kedveltem Hobo Ki vagyok én? című önironikus önvallomását. Egyszer az egyik barátom, aki amúgy a magyar nyelv jó ismerője és nyelvi szójátékok nagy mestere volt, nekem szegezett egy kérdést: – Tudod-e, hogy Hobónál mit jelent a „nem vagyok büdös, nem vagyok édes”? – Na mit? – kérdeztem vissza. – Hát azt, hogy nem vagyok büdös kölök, és nem vagyok édes fiam – válaszolta. – Jé, hát ez baromi jó… Hogy ez nekem nem jutott eszembe – feleltem vigyorogva.

Erdős Péter az első nagylemez anyagának lecsekkolása közben a nóta egy másik részletét igyekezett megfejteni, és rosszallóan érdeklődött Hobónál: mi az, hogy „nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt”? Magyarországnak munkás-paraszt kormánya van… Hobo erre úgy reagált, hogy ő diplomás értelmiségi, és ennek értelmében a munkás-paraszt-értelmiségi szentháromság tagjának tartja magát. Erdős elfogadta a válaszát, nem kötözködött tovább, persze emellett Hobónak cenzori jelzésre számos dalát át kellett írnia. Bennem a Ki vagyok én? befejező része nagyon megragadt.

„Amíg van kenyér, s a disznó kövér,
Mondd, kit érdekel, mondd, kit érdekel,
Óóó, mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?”

A blueszenész és szövegíró józan és szellemes értékelése a világról és a saját élethelyzetéről.

Hobo önszorgalomból, mint egy zenés naptár, az idő könyörtelen múlását folyamatosan jelzi nekünk. „Felnőttem rég, 37 vagyok”, énekeli az 1982-ben megjelent Tisztelet Muddy Watersnek című nótájában, és ezt követően minden koncerten az éppen aktuális életkorát illeszti be. Nézek egy videót… 2011., Budapest Aréna, „felnőttem rég, 66 vagyok”… Hobo a fülig érő szájával szerintem arra utal, hogy na ja, még élünk… És vigyorogva folytatja, „de még mindig tudom, hogy mit akarok”.

Milyen szép is lesz a legújabb szövegvariáns február 15-én az Arénában Hobo születésnapi buliján: felnőttem rég, 80 vagyok. 

1982-ben megjelent Hobo Rolling Stones-könyve. Villámgyorsan elolvastam, majd még hetekig lapozgattam, nézegettem, nagyon élveztem. Jaggerék zenéjét természetesen már ismertem, bár korántsem a teljes munkásságukat, és az olvasmány hatására megnőtt bennem az érdeklődés irántuk. Volt egy csaj a baráti körömben, akinek a lemezgyűjteményét egy különleges kiadvány gazdagította: a Stones első 12 nagylemeze egyben kiadva, barna kartondobozba csomagolva. Kölcsönkértem a lánytól, vagy egy hónapig hallgattam, felvettem kazettákra, és a Stones bekerült a kedvenceim első vonalába.

Miközben a Rolling Stones-könyvet böngésztem, az idő tájt vette kezdetét Hobo irodalommal kapcsolatos tevékenysége, ami, mint tudjuk, a mai napig tart. Első önálló estjén az ellenzéki Eörsi István verseit szavalta, aztán jött József Attila, Viszockij, Villon, Faludy György, Pilinszky és a többiek, a színházi estjeihez kapcsolódva a versmondásai, Viszockij esetében a dalok is megjelentek lemezen.

Hobo valahol arról beszélt (nem szó szerint idézem), hogy nem azért mond verset, mert szeretné elnyerni a hallgatósága tetszését, hanem mert a számára legfontosabb költők műveinek interpretációjával saját magát, az életét segíti.

Azok a rockerek, akik alapból nem nagyon vonzódtak a költészet iránt, Hobo jóvoltából megismerkedtek József Attila és a többiek lírájával, új szellemi táplálékkal gazdagodtak, és bizonyára nem bánták meg. Hobo összehozta a rockzenét a beatköltészettel, kapcsolatát és együttműködését Allen Ginsberggel valamennyien ismerjük. Bevallom, az Üvöltés, amelyet még 20 éves korom körül olvastam, engem nem ütött meg nagyon, Kerouac-tól az Útont egy kicsit untam, a beatköltők közül Ferlinghetti volt az, aki közel kerül a szívemhez.

Hobo tisztelgése Jim Morrison, Tom Waits és Bob Dylan előtt, vagyis a magyar szöveggel előadott számaik nem igazán fogtak meg. Három énekes, három különböző karakter, három különböző intonáció, dalaik Hobo hangján megszólalva egysíkúak, és egymás után többet meghallgatva monotonitást érzek. Amikor Viszockijt énekel, akkor viszont nincsenek averzióim, az adott dalhoz illeszkedően a hol dühös, hol mérges, hol gúnyos, hol ordító Hobo nagyszerűen hozza a hazájában erős kontroll alatt tartott ellenzéki, piás orosz színész-költő sanzonok és kocsmadalok nyomvonalán haladó humoros és tragikus kicsengésű nótáit.

E sorok írása közben azon tűnődtem, hogy Hobo a nyilvános megszólalásai során szinte mindig szomorú. Keserűséget és bánatot érzek rajta. Persze, aki pályája elejétől fogva kitaszítottakról, elesettekről, társadalmon kívüliekről, megbélyegezettekről és nyomorultakról énekel és versel, velük érez együtt, mellettük áll, egész életében cipeli őket a lelkében, az nem lehet szomorú? Aki azt énekli, hogy „megvertek százszor, megnyírtak párszor… És nem maradt más… Szinte senki, semmi… Embernek, férfinek lenni… Embernek lenni olyan nehéz…”, az nem lehet szomorú? És aki arról beszél egy interjúban, hogy az életműve a reményeivel szemben nem mozdította a világot semmiféle jó irányába, az miért röhögné halálra magát? Persze a lelke mélyén azért bizonyára el-elmosolyodik, hiszen egész életében olyasmivel foglalkozik, amit szeret, és munkája során kiadhatja magából a fájdalmait, szóval mindez bizonyára felszabadító érzés, megkönnyebbülést hoz, vagyis dolgoznak a boldogsághormonok.

Kőrösi József, Földes László Hobo, Póka Egon, Döme Dezső, Deák Bill Gyula és Szénich János 1983-ban. Fotó: Fortepan / Kanyó Béla

Nyilván sokan vannak úgy a rockzenével, mint én. Konkrétan arra gondolok, hogy a tizen- és huszonéves korunkban megismert és megszeretett dalok a legkedvesebbek számunka, és ezeket élethosszig dédelgetjük magunkban, hallgatjuk és dúdolgatjuk őket. Én így vagyok, többek között a P. Mobil, a Mini és a Hobo Blues Band nótáival is.

Az adott csapat több évtizedes ténykedése alatt készíthet még nagyon jó zenéket, de azok nem tudják überelni a kora fiatalságom, esetemben a hetvenes-nyolcvanas évek slágereit. Nálam az is játszott, hogy a régi nagy kedvenceim pályafutását kábé a harmincas éveimtől egyre kevésbé követtem, értelemszerűen így voltam Hobóékkal is, mert ők nekem igazából az egykori ifiparkot, a házibulik korszakát, a fél deci Hubertust, a kócos, szűk farmeros lányokat, a viszonylag gondtalan ifjúságomat jelentik. A Hobo Blues Banddel a nyolcvanas évek végéig tartottam szorosan a lépést. 1988-ban jelent meg az egészen kitűnő Tiltott gyümölcs című dupla koncertlemezük. Szép emlékem… A barátaimmal, mint régi kalefosok, boldogan üvöltöttük, hogy „miénk ez a tér, drága Moszkva tér”.  

Ha Hobo feltűnik valahol a nyilvánosságban, interjút ad, tévénűsorban beszélget, vagy írásban szól hozzánk, meghallgatom és elolvasom. Érdekel a véleménye a mai világról, a közéletről, a zeneiparról (lesújtó a véleménye, amelynek számos pontjával egyetértek), érdekel, hogy éppen milyen színházi projekttel foglalkozik, és hogy hogyan látja sok év távolából a régi nagy hobós korszakot. Azt a bizonyos apafigurás attitűdöt vele kapcsolatban mintha ma is érezném, ezért is fontos nekem minden szava. Aztán, ha bluesos hangulatba kerülök, meghallgatom a Hey, Joe-t, a Közép-európai Hobo Blues 1-et, és a Moszkva tér bluest. Ha valamelyik tévécsatorna éjszaka leadja a Kopaszkutyát, akkor tizenötödször is belenézek, és együtt énekelem Hobóval a Tobacco Roadot.

Boldog Születésnapot kívánok!

Szerző: Kabai József

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.