Volt egyszer egy beatkorszak

„Gryllus és Huzella, gyertek át a zeneibe!” – interjú Gryllus Dániellel

2022. augusztus 01. - beatkorSzaki

fortepan_213800.jpg1969 őszén, az Andrássy úti Ádám sörözőben Gryllus Dániel és Mikó István megalapították a Kalákát. A zenekart, amely Sebőék mellett megteremtette azt a sanzonhoz közeli műfajt, amit az egyszerűség kedvéért énekelt versként emlegetünk. Nemzedékek sora nőtt fel műsoraikon, találkozott általuk először a költészettel. Munkásságukat kétszer is Kossuth-díjjal ismerték el. A rendszerváltozás után Gryllus Dániel ráadásul kiadót alapított, amely idővel a folkos, énekelt verses szcéna egyik legfontosabb publikációs lehetősége lett. A hátborzongatóan szép Jeszenyin-albumról, a sokáig késő nagylemezről és a lórántffy-s örökségről is beszélgettünk vele.

Mennyire volt egyértelmű, hogy gyerekként a Lorántffy Zsuzsanna úti Általános Iskola frissen alakult zenei tagozatára írassanak be a szüleid?

Egyáltalán nem volt az. A szüleim nem is tudtak a zenei tagozat indulásáról. Felvettek az általános iskolába – aminek akkor még az e és f osztálya volt a későbbi zenei tagozat –, mellettem ült Huzella Péter, Huzella Elek zeneszerző fia, és a legendás Bors Irma néni, az énektanárunk mondta, hogy „Gryllus és Huzella, gyertek át a zeneibe!” Huzella papája ezt nem szerette volna, így ő maradt, én viszont átmentem. Vili öcsém másfél évvel fiatalabb nálam, őt nem vették fel elsőre – pedig nagyszerűen teljesített a felvételin, de talán az volt a baj, hogy én hittanra jártam és rontottam a statisztikát –, kellett hozzá némi protekció. Ezen a környéken a filoxéra-járvány előtt amúgy mindenfelé szőlők voltak, ezért jött létre itt a szőlészeti kutatóintézet, mellette pedig a cukoripari kutatóintézet, ahol édesanyám – miután a II. világháború derékba törte a zeneakadémiai karrierjét, később viszont az ELTE TTK-n végzett vegyészkutatóként – dolgozott. Mikor a főnöke meghallotta, mi történt, rettenetesen felháborodott, beviharzott az iskolába, az asztalra csapott, mondván, olyan nincs, hogy a Gryllus elvtársnő gyerekét nem veszik fel ide. Úgyhogy Vilit is felvették.

És a többiek?

Vili kettővel alattam járt, a kettőnk közötti osztályban tanult Mikó Pista és Radványi Balázs. Innentől a későbbi Kaláka-tagoknak lett egy közös zenei nyelve. A Lorántffy mindig is fontos szellemi műhely volt, a Budapesten ott elsőként alkalmazott Kodály-féle nevelési koncepció valamennyiünk zenei ízlését és szellemi horizontját alapjaiban határozta meg. A tananyagnak a kezdetektől része volt a népzene, a kamarazene, a hangszertanulás, a kóruséneklés és a néptánc, valamint minden áldott nap volt énekóra. Nemcsak mechanikus zenei képzés folyt, hanem szellemi tréning is. Sajnálom, hogy ennek az oktatási szisztémának azóta kisebb lett az ázsiója, de amikor a Kaláka ötven éves lett, megkoszorúztuk Bors Irma néni plakettjét és elénekeltünk az emlékére egy dalt a Lorántffy utódjában, a Marczibányi téri Kodály Iskolában.

fortepan_147887.jpgA Kaláka együttes a Magyar Rádió 6-os stúdiójában, 1972-ben. Balról: Gryllus Vilmos, Mikó István, Radványi Balázs, Gryllus Dániel. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán.

Emlékszel még az Andrássy úti Ádám sörözőre, ahol 1969 őszén Mikó Istvánnal megalapítottad a Kaláka együttest?

Életemben jó, ha kétszer jártam ott. Igazából semmi sem köt oda bennünket, nem volt a törzshelyünk, azt hiszem, Pista ajánlotta, hogy találkozzunk ott, mivel épp a környéken volt dolga mindkettőnknek. A Kaláka csíráját egyébként a Móricz Gimnáziumban Mikó szerveződő együttese – persze ennek is volt elődje, még az általános iskolában: Mikó Pesta és népi zenekara – jelentette, még akkor is, ha az a formáció sosem lépett fel. Ezt követően történt az Ádám sörözőben az a nevezetes megbeszélés kettőnk között. A Bem rakparti művelődési ház Tolcsvay-klubjában abban az időben minden héten fiatal zenekarok mutatkozhattak be, mi is ott léptünk először színpadra, 1969 decemberében. Debütálásunkról egyébként – nem kis meglepetésünkre – a Népszabadság is beszámolt.

A Kaláka megalakulása és az első nagylemez megjelenése között nyolc év telt el. Ennyire nem láttak bennetek fantáziát az állami monopolhelyzetben lévő Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetői? Vagy műfajilag nem tudtak titeket hová sorolni?

Bonyolult kérdés. Mindenesetre a hatvanas-hetvenes évek fordulóján úgy indultunk, mintha rakétából lőttek volna ki. Működésünk második évében folyamatosan csöngött a telefon, vidéki egyetemekről, művelődési házakból hívtak, alig bírtuk szusszal a rengeteg fellépést. Akkoriban csak kötött ORI-gázsik léteztek, de azokat minden intézmény ki tudta fizetni. Bevett szokásnak számított, hogy egy nagyobb állami vállalat a nőnapi ünnepségére nyolc Kossuth-díjas színészt és egy zenekart szerződtetett. Ilyeneken mi is rendszeresen felléptünk, közben a Magyar Rádió is foglalkoztatott bennünket. Szerencsére az énekelt versek műfaja nem illett egyik fiókba sem pontosan. Hol az ifjúsági osztálynak dolgoztunk, hol a népzeneinek, hol a zeneinek, hol az irodalminak. A Magyar Televízióban Ascher Gabi vagy Szabó Márti szintén folyamatosan hívott bennünket, hisz a különböző műsoraikban remekül tudták használni a zenekart. Más kérdés, hogy az utóbbi évtizedekben alig akad már olyan rádióadó, amelynek beleférnénk a zenei kínálatába.

Az MHV-val nem is kerestétek a kapcsolatot?

Dehogynem, de valamiért nem kellettünk. Pedig még Benkő Laci is szólt Erdős Péternek az érdekünkben. Meg talán Hankiss Elemér is, Erdős lányának akkori férje, akivel úgy ismerkedtem meg, hogy a Trabantjával felvett, amikor egy vidéki filmforgatásra menet lerobbant alattunk a tévés busz, én pedig stoppolni kezdtem. Mindenesetre 1973-ban Erdős tett egy eléggé tisztességtelen ajánlatot, talán elég öreg vagyok már, hogy nyilvánosan is elmesélhessem. Koncz Zsuzsa akkoriban szeretett volna énekelt verses nagylemezt készíteni, ehhez kért fel minket Erdős. Miközben Zsuzsa köztudottan Levivel és Tinivel dolgozott. De Erdős felajánlotta, hogy amennyiben ezt a munkát bevállaljuk, akkor garantáltan előbb jelenik meg a Kaláka bemutatkozó albuma, mint a Sebőéké. Azt hittem, rosszul hallok. Mégis, micsoda dolog ezt a művészek háta mögött intézni? Persze udvariasan visszautasítottam, mondtam, előbb ki kell adnunk a saját felvételünket. Nem is jelenhetett meg nagylemezünk 1977-ig.

Csak a történelmi hűség kedvéért: egy kislemez azért igen.

Az sem egynek indult. Mikor 1973-ban nagy nehezen eljutottam Erdős Péterhez, a már említett tisztességtelen ajánlaton túl felajánlotta, hogy kiadna tőlünk két kislemezt, egyet a felnőtteknek, egyet a gyerekeknek, ha a Magyar Rádióból megszerzem – magyarán kilopom – hozzá a felvételeket. Aztán ebből a kettőből egy lett, az A oldalán a Cinege cipője és a Pinty és ponty, a másikon József Attilától a Bánat. Szó sem volt akkoriban még világzenéről, de mi már talán valami hasonlóval próbálkoztunk, különböző népzenei elemeket igyekeztünk ötvözni egymással. Aztán ennek sem lett folytatása.

Mégis, miként viseltétek ezt a nélkülözést?

Nyilván rosszul esett, hisz 1973-ben már VIT-díjasok voltunk, meg amúgy sem hiszem, hogy ideológiai problémák merültek volna fel a produkcióinkkal. De közben ezek a packázások a lényeget igazából nem érintették, hisz ezek helyett a versek helyett nekünk száz másik lapult a tarsolyunkban. Amikor a József Attila-verseket nem engedték, elővettük Az éjszaka csodái című Weöres Sándor művet. Benne olyan sorokkal, hogy „Én megmondtam már ezerszer, / hogy hibás a mai rendszer, / államreform kéne régen, / persze nem hitték. Na tessék!”. Amikor 1974-ben ennek a dalnak a bemutatója volt a New York kávéházban, és az élő rádiós közvetítés során a riporter megtudta, hogy milyen sorok hangzanak el benne, először rémülten megkérte a jelenlévő költőt, írja át ezt a pár sort. Sanyi bácsi persze azonnal átírta, de ez valahogy nagyon fura lett volna, hisz ismert költeményről volt szó. Így az adásban óvatosságból külön rákérdezett, hogy „kedves mester, mikor is írta ezt a verset?” Mire Weöres Sándor közölte, hogy 1940-ben. „Akkor most, kedves hallgatóim hallgassák meg a Kaláka együttes előadásában.”

Miután 1977-ben az MHV kiadta a bemutatkozó albumotokat, onnantól ezen a téren is zöld utat kaptatok?

Nem mondanám. Az első nagylemezünkből eladott harmincezer példány – úgy tudom ennyi – ugyanis a popmezőnyben bukásnak számított. Az volt a nagy szerencsénk, hogy Tóth Attila – a nevét imába kell foglalnunk – a nyolcvanas évek elején megalapította a Hungaroton II. irodalmi szerkesztőséget, a nagy mamuton belüli kis céget, ahová valóban jó volt bejárni. Náluk a harmincezer példány kiugró sikernek számított, úgyhogy tényleg zöld utat kaptunk. Így jelenhetett meg 1981-ben Az én koromban, amelynek a neves József Attila-kutató, Szabolcsi Miklós írta a kísérőszövegét. Annak ellenére, hogy erre sem kerülhetett fel egyetlen József Attila versmegzenésítésünk sem. Viszont Szabolcsi nagyon szeretett bennünket és szívesen vállalta a felkérést. És amit a nyolcvanas évek legelején rólunk írt, az voltaképpen ma is érvényes. Majd három évvel később elkészült A fekete ember.

A fekete ember korabeli kiadása számomra azért is meglepő, mert azt teljes egészében az ideológiai szempontból eléggé kérdéses orosz költő, Szergej Jeszenyin verseinek szenteltétek. Miként született meg ez az anyag?

1982-ben volt hatvan éve, hogy megalakult a Szovjetunió, ennek apropóján a régi Sportcsarnokban ünnepséget tartottak, amit Koltay Gábor rendezett. Erre az alkalomra szerettek volna megjelentetni nagylemezeket. Az MHV-nál akkoriban tanácsadóként dolgozó Elbert János barátunk kérdezte, van-e nekünk orosz költőtől anyaguk? Bedobtuk Szergej Jeszenyint, akinek először 1972-ben énekeltük a verseit az Egyetemi Színpadon. Ő azonnal rácsapott. Később viszont közölték velünk, hogy a költségvetésből sajnos csak kislemezre futja. Így aztán két Jeszenyin-dal jelent meg tőlünk, a szokásos pepitás egyenborítóban. Túlléptünk rajta, koncerteztünk folyamatosan, talán el is felejtettük, mire másfél évre rá telefonon érdeklődtek a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól, hogy mikorra van szükségünk stúdióra, hogy felvegyük a Jeszenyin-albumot. Merthogy annak idején saját kartont kapott, és ekkor vált lehetővé, hogy foglalkozzanak vele. Úgyhogy gyorsan nekiálltunk összetenni a nótákat, majd Szörényi Szabolcs zenei rendezősége mellett Bohus János kispesti stúdiójában rögzítettük az anyagot. Emlékszem, a technikai helyiség az alagsorban volt, maga a stúdió pedig az első emeleten, úgyhogy folyamatosan futkosnunk kellett a két szint között. Miközben Szabolcs a legszívesebben a szomszéd szobából hallgatott bennünket, mint mondta, onnan minden jobban kivehető.

Az 1984-es Jeszenyin-albumtól kezdve lényegében évente hoztatok ki újabb anyagokat. Mondhatjuk, hogy immár korlátozások nélkül publikálhattatok?

Lényegében igen. A nyolcvanas évek közepétől valóban bármit megvalósíthattunk, amit akartunk, és senki sem nézte a stúdióköltségeket. 1984-ben mindjárt két nagylemezt adtak ki tőlünk, az említett Jeszenyin-anyag mellett az Oda s vissza című LP-t is. Azokban az években sokat turnéztunk Hollandiában, innen jött az ötlet – amit a holland és magyar kulturális minisztérium támogatásával valósíthattunk meg –, hogy készítsünk egy olyan albumot, amelynek egyik oldalán mi énekelünk holland verseket, a másikon pedig Henk Batenburgh barátunk – akivel kétnyelvű Villon-esteket tartottunk – ad elő magyar műveket. A lemez további különlegessége, hogy a költeményeket hollandról magyarra és magyarról hollandra egyaránt Dedinszky Erika, Hollandiában élő magyar költő fordította. Ez amúgy az egyetlen olyan Kaláka LP, amelynek később nem lett CD változata. Igaz, a dalok sem váltak repertoárdarabokká.

Az 1985-ös újabb album, A pelikán lényegében az első gyereklemezetek. Miért döntöttetek úgy, hogy a legfiatalabb korosztályhoz fordultok?

A Kaláka első éveiben se marketingstratégiánk, se megcélzott korcsoportunk nem volt, pedig ma már elvárható ez egy induló zenekartól. Mi viszont ösztönösen a saját kortársainknak játszottunk. Nekünk a Tengerecki Pál, a Pinty és ponty, vagy a Bóbita ugyanúgy a magyar költészet része volt, mint bármely József Attila- és Weöres Sándor-vers. Ezért korábban nem is adtunk gyerekműsort. Amikor a népművelők kifejezetten ezt kérték tőlünk, csak átnéztük az aktuális repertoárt, és kiválasztottuk belőle az erre alkalmas dalokat. Aztán a hetvenes évek végén felvette velünk a kapcsolatot Levente Péter, vele született meg a MóKaláka című műsorunk a Mikroszkóp Színpadon, és a Ki kopog? című műsor a rádióban. Nem sokkal később öcsém időlegesen kiszállt a zenekarból, ekkor érkezett Becze Gábor, akit a Kékesi Szanatóriumban – ahová asztmásként minden évben feljártam egy-két hónapra – ajánlott a kezelőorvosom, Végh Viola, aki szintén loránffys volt egyébként, Gábor egykori osztálytársa. Becze akkoriban Dés Lacival játszott a Dimenzióban, de nyitott volt mindenre. Meghallgattuk, átbeszéltük, elvállalta.

A pelikán című szám amúgy eredetileg Az én koromban lemezen lett volna rajta, fel is vettük a stúdióban, de az MHV akkor nem tudta elérni a szerző, Robert Desnos jogutódját. Ezt a tragikus sorsú francia szürrealista költőt még 1974-ben ajánlotta nekünk Tamkó Sirató Károly, sőt, később egy listát is összeállított Versek a Kaláka együttes számára címmel. A pelikán így lekerült Az én koromban nagylemezről, de persze koncerteken rendszeresen játszottuk. Mígnem a nyolcvanas évek közepén – miután megtalálták Desnos jogutódját – Tóth Attila felkért egy gyereklemez készítésére. Mi meg, különösebb tematika nélkül, szépen összeraktunk egyet. Ez lett a címadó dala.


A teljes interjú ide kattintva olvasható.

Szerző: Jávorszky Béla Szilárd

Nyitókép: Kaláka együttes 1979-ben. Balról: Huzella Péter, Gryllus Vilmos, Radványi Balázs, Gryllus Dániel. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr7817893543

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása