Volt egyszer egy beatkorszak

Kontra Zoltán: „Jött a Beatles, és akkor jött a minden!”

2024. március 30. - beatkorSzaki

kontra_zoltan_4_of_13.jpgKontra Zoltán egy Kodály-tanítványnál tanult zongorázni, Kocsis Zoltánnal, Papp Gyulával és Presser Gáborral végezte a konzervatóriumot. A Budapest Ragtime Band alapító tagja, dolgozott a magyar táncművészet Bartókjával és volt a magyar művészi torna válogatott zongoristája is. Az avantgárd körökben tett kalandjairól és az uszodában rótt hosszokról is beszélgettünk vele.

A Zeneakadémiára jártál, amikor megérkezett a beatkorszak.

Gondolj bele: jött a Beatles, és akkor jött a minden! Otthon a rádióban ment ezerrel a Teenager Party. Huzella Elekre nagyon jellemző a következő sztori: Budapesten lépett fel akkoriban Ella Fitzgerald egy hétvégén. A következő heti óráját Huzella azzal kezdte: „Ki nem volt ott a koncerten?” Volt köztünk egy nagyon güzü leányzó, egyedül ő kérdezte meg: „Milyen koncerten?” Huzella begerjedt, olyat kapott tőle a csaj, hogy csak na!

Másrészt: akkoriban működött a francia Double Six énekegyüttes. Hatan voltak, de mindenki több szólamot is énekelt, így készültek a 8-10-12 szólamú felvételeik. Őrült érdekes volt. Huzella behozta egy felvételüket, kiválasztott nyolc ütemet, és azt mondta: „Na tessék, ez a mai napi diktálandó. Tessék leírni.” És milyen igaza volt, mert az, hogy mindig mindent zongora mellett diktálnak, az teljesen életszerűtlen, mert ha ki kell hallgatnod bármit egy felvételről, azt soha nem zongorán játszották el neked.

Vért izzadtunk, de nagyon kinyitotta a fülünket.

Sokan kérdezik, hogy mire jó a Kodály-módszer, ami szerintem nem módszer, hanem egy koncepció. Én ennek hatalmas áldásait éltem át. Húsz évet éltem Németországban, és valódi tánczenét játszottam, óriási repertoárt. Azokat a számokat meg kellett tanulni. Nem nehezek, egyik sem, de mindegyikben van egy kicsi eltérés, és nem illik összekeverni egyiket a másikkal.

Rendszerint kaptam egy nagy mappát a szövegekkel, nekem pedig oda kellett írnom az akkordokat a megfelelő részhez. A hazai tanulmányaimhoz híven szépen beírtam római számokkal, hogy első fok, negyedik fok és így tovább, aztán a billentyűintrót leírtam szolmizálva. Meglátták ezt a német kollégák, és kérdezték, hogy mit csinálok? Mondtam nekik, hogy én ezeket a dalokat ettől kezdve bármilyen hangnemben le tudom játszani. Teljesen kiakadtak ezen, hogy ez meg mi? Németországban nem ismerik a Kodály-módszert, ellentétben a világ számos országával.

Ezt onnan tudom, hogy a mostani feleségem a Kodály-intézetben volt tanárnő harminc éven keresztül. Mindketten most mentünk nyugdíjba. Mesélte, hogy a világ minden részéről jönnek oda tanulni, németek csak elvétve. Ott az Orff-módszer szerint tanulnak. Más kérdés, hogy mára Magyarországon az ének-zene tanítást teljesen lezüllesztették, a gyerekeknek esélyük sincs a jó és a rossz közül kiválasztani az előbbit.

A Zeneakadémiát végül elvégezted?

Elvégeztem, igaz kirúgtak egy évre, mert nem jártam be órákra. Beleszerettem a kortárs avantgárdba. Ez olyan 1970 körül lehetett. Kijártunk a Varsói Ősz nevű fesztiválra, ahol megjelent Boulez, Stockhausen, mindenki ott volt, aki számított, és élőben hallhattuk a műveiket, előadásaikat. Ezek után itthon is lehetett kortárs zenével foglalkozni. John Cage egyik művének Címe: 4’33”, és az a lényeg, hogy egyetlen hang sem szólalhat meg ezalatt. Ennek a hazai bemutatója az én nevemhez fűződik. A Zeneakadémia kisterme fölött volt egy stúdió.

Szabó úr, a technikus minden diákkoncertet felvett, és ha vittél neki egy szalagot meg egy üveg konyakot, átmásolta neked is. Kétségbeesve mesélte, hogy van a szalagon körülbelül öt perc csend. Mindent kipróbált, összevissza csavargatott minden gombot, de sehogy se jött rendbe. Szegényt alig tudtam megnyugtatni, hogy ez volt a Cage-mű. Időnként az ott tárolt szalagokat leselejtezték, így az én Cage-felvételem is megsemmisült.

Hogyan jött a klasszikusok és a beat után az életedbe a kortárs zene?

Azt valószínűsítem, hogy azért vetettem rá magam, mert azon a területen sikeres tudtam lenni. A Chopin-etűdöket és a Beethoven-szonátákat úgyis tudta mindenki. Én meg nem voltam egy gyakorlós típus, meg sem tanultam ezeket rendesen. A kortárs zenében tudtam előnyt szerezni, ebben éreztem jól magam, sikeres voltam, sőt, írtak is nekem darabokat.

Meg is kaptam 1971-ben az Artisjus, akkori nevén Szerzői Jogvédő Hivatal díját mai magyar művek terjesztéséért, Kadosa Pál adta át. Délelőtt vettem át, délután pedig a Zeneakadémián zajlott a fegyelmi tárgyalásom, és kizártak. Annak a bizottságnak az elnökét is úgy hívták: Kadosa Pál.

Rebellis voltam. Lázadtam. Fél évre visszamenőleg zártak ki, az évet meg kellett ismételni. A Zeneakadémián volt akkoriban testnevelés is, úsznunk kellett a Sportuszodában. Ott volt a bökkenő, hogy mindezt reggel hétkor kellett volna, és a bejáratnál pedig működött egy büfé. Az előcsarnokban folyt a strigulázás. Behúzták a nevünk mellé, és máris fordultunk ki a kocsmába. Emiatt az öltözőben, a medencénél, és végül a vízben striguláztak minket. Tehát a testnevelési követelményeket nem tudtam teljesíteni négy félév alatt, sőt, már a hetedik is érvénytelen lett, így a büntetés félévében úszni kellett járnom. Így történt az, hogy fél évig testnevelésszakos voltam a Zeneakadémián.

kontra_zoltan_13_of_13.jpgFotó: Csákvári Zsigmond

Amikor nem az uszodában voltál, összejártál a hazai avantgárd világ ismert figuráival?

Hogyne! A Fiatal Művészek Klubja törzshelyünk volt a Népköztársaság útján. Komoly találkahely volt, rengeteg rendezvénnyel. Mindenki ott lógott: írók, költők, festők, zenészek, színészek, csajok. Nagyon komoly élet zajlott ott, engem is berántott akkor az alkohol, aztán kinőttem belőle.

A Várban egy társaság megalapított egy kísérleti színházat, Szikora János volt a rendező, még egyetemistaként. Ott volt még Szkárosi Endre (akkor még Horváth Endreként) és zenészek: Márta Pista meg én. Pista osztálytársam volt a gimiben.  Eötvös Péter, amikor itthon volt, Szentendrén, Simon Albertnél tartott beszámolókat németországi és egyéb élményeiről. Mesélt Stockhausenről, Boulezről, mi meg ámulva hallgattuk. Itt született az az ötlet is, hogy legyen a Zeneakadémián ütőhangszeres szak. Így aztán három évig ütőzni is tanultam.

Hogy alakult a pályád a diploma után?

Negyed- vagy ötödéven segítettek abban, hogy felajánlották: tanítsak a budafoki zeneiskolában. Így egy ideig ott tanítottam, szerintem teljesen eredménytelenül, de valahol el kellett kezdeni. Kicsikkel nem igazán szerettem foglalkozni, ahhoz egy tyúkanyó kell. Nem tartott sokáig a tanári pályafutásom, négy évig talán. Iskolatársaim is tanítottak ott, tehát ismertem a kollégáimat.

Budafok hatalmas kerület, az igazgatónak volt egy mániákus ötlete, hogy a Zeneiskolának legyen egy önálló épülete.

Akkor még úgy kellett termekbe vagy szertárakba bekéredzkedni zeneórát tartani.

Nagyon jó volt a tantestület, az igazgató meg valódi fanatikus. Aztán össze is jött az önálló zeneiskola épület. Megismerkedtem ott egy lánnyal, beleszerettem, feleségül vettem, a hegedűtanár kollégám meg a testvérébe, úgy gondoltuk, hogy Nagytétényben belevágunk közösen egy építkezésbe. Csakhogy az akkori 2000-2200 forintos tanári fizetés erre nem nagyon volt elég. Megismerkedtünk két népművelővel, Kárpátival és Kövérrel. Egyszer csak szólt Kárpáti, hogy az Állami Déryné Színházban karmester-korrepetitort keresnek. Menj oda, nem egy komoly színház – mondták. A fizetés tényleg sokkal jobb volt. Amúgy is csak legyintettek rájuk, járják a vidéket.

Odakerültem, az első darab mindjárt az Irma, te édes volt.  Rengeteget tanultam ott, és én is jártam az országot. A színházat később összevonták a 25. Színházzal, és átkeresztelték Népszínházzá, ahol nagy szerencsémre megalakult egy táncegyüttes. Györgyfalvay Kati vezette, aki szerintem a magyar táncművészet Bartókja. Korrepetitor voltam, nem kellett a társulattal járni, reggel bementem, kettőkor végeztem, enyém volt a világ. Kitaláltuk a zenész kollégáimmal, hogy játsszunk ragtime-ot. Így alakult a Budapest Ragtime Band, először tizenegy emberrel, aztán szűkült a létszám, ott már én voltam a zongorista, az első lemezen még én játszom. Emellett a színházban természetesen adódtak még feladatok, például egy Búbos vitéz című gyerekdarab, amelynek a zenéjét Farkas Ferenc komponálta. Fel kellett vennünk a hanganyagot, a társulat azt vitte magával az előadásokra.

A Várszínházban vettük fel, jött egy Tary László nevű fuvolista az Operettszínházból és megkérdezte, van-e kedvem külföldre menni egy nyári munkára. Ez 1978-ban történt. Abban az évben még építkeztünk, nem mentem, csak a következőben. Öttagú együttesnek szólt a felkérés, előtte Gyulay Gaál János volt a zongorista, őt váltottam. Négy hónapig játszottunk kint, a zenekar vezetőjének neve beszédes volt: Ádász Géza, aki a BM Szimfonikusok tagja volt, mindenben megvolt a gyakorlata, a résnyire nyitott ajtaja mögött folyamatosan járt a magnó, a leveleinket felbontva kaptuk meg. Winterbergben kezdtünk, Köln és Dortmund felé, egy hegyen, egy üdülőszállodában.

A németeknél minden „kur” a kúrát jelenti, mi voltunk a „kurorchester”. A „kur” így aztán egész életemre rányomta a bélyegét.

Mit gondolsz: mi az oka annak, hogy a magyar zenészek elsősorban Németországba, Svájcba, a skandináv országokba és hajókra mentek muzsikálni?

Azt szokták mondani, hogy mert a magyarok jobbak és olcsóbbak, mint nyugati kollégáik, és ez részben így is volt. Meg hát a kalandvágy, és nyilván ide voltak a legjobb kapcsolatok. Ez így van, bár én magam csak Németországban zenéltem, és hajón sem voltam. Norvégiába főleg könnyűzenészek mentek, akik havonta költöztek egyik helyről a másik helyre, az adott hotel vagy kocsmalánc más-más egységébe. Amikor először Németországban zenéltem, korábban Pásztory Zoli, az Illés tagja is egy szalonzenekarban dobolt. Első alkalommal négy hónapra szerződtem, május 1-jétől szeptemberig.

Miért nem lettél valamelyik ismert magyar pop-rock zenekar billentyűse? Mindenkit ismersz, mindenki ismert…

Ilyen szempontból én nem működtem. A magyar popzenében soha, sehol, senkivel nem játszottam, de a bulijaikra eljártam. Színházi ember lettem, amit nagyon bírtam. Németországban játszottam Friedrich Karcsival, Silye Attilával. A Budapest Ragtime Band alakulását követően havonta volt egy klubunk a Lágymányosi Közösségi Házban. A KFT-nek és a Hobo Blues Bandnek is. Azok a klubok marha jól mentek: jött Presser Gábor, de mások is, szinte mindenki. Presser a zenekar vendégeként fel is lépett velünk. Aztán kénytelen voltam kiszállni, mert egy idő után nem nagyon ment a szekér, engem meg hívtak külföldre.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.


Szerző:
Rozsonits Tamás

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr8018367091

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása