Presser Gáborból csak egy van. Ha fellép, az a zene piros betűs ünnepe. Ezt a koncertet szerzői estként gondolta ki több mint két éve. Először 2020. május 8‒9., aztán 2021. január 4‒5‒6. volt a dátum, végül 2022. március 12‒13-án valósulhatott meg. Két nap alatt három zsúfolt teltház a Budapesti Kongresszusi Központban.
Számomra ő Gábor, a Locomotiv GT zenekarból, így ismertem meg. Nem Pici, mert úgy a közvetlen kollégái szólítják és főleg nem Pici bácsi, hiszen már én is rég bácsi vagyok. És többek között azért lettem ilyen bácsi, mert az ő és néhány pályatársa zenéjén nőttem fel. Ők tehetnek róla, hogy a zene vált a legfontosabbá az életemben. Rajongó lettem és úgy maradtam. Sőt: hangszert fogtam a kezembe. Miattuk. Mert példaképek (ezt a kifejezést is hogy elcsépelték mára mások.) A Locomotiv GT lemezei azok közé tartoztak, amiket már a megjelenésük napján, nyitáskor meg kellett vennem és aznap nem volt suli. Mert estig fordítgattam az A és B oldalt húsz percenként. Aztán, amikor elkezdett „termelni” a Presser Művek (ezt a titulust sem ő találta ki magára, hanem az újságírók), a Zorán, Komár László, Katona Klári, Révész Sándor és még többek, meg természetesen a sajátok, az Electromantic által indított sorral, még árnyaltabb lett a kép. Presser Gábor úgy ír zenét mások számára, hogy abban maximálisan kifejeződik és kiteljesedik az előadó, miközben benne marad ő maga is.
Gyakran beszélt és írt arról, hogy elsősorban zeneszerzőnek tartja magát. Olyan zeneszerző, aki időnként elénekli a saját dalait. Ehhez hozzátenném, hogy nagyon komoly zongoraművész is. Bár 1978-ban még úgy gondolta, hogy „egy furcsa tanár nem engedte meg, hogy igazi művész legyek”, ez nem így van. Igazi művész voltál, vagy és leszel! Érdemes időt szánni arra, hogy megfigyeljük, hogyan közelít a hangszeréhez, hogy bánik vele, milyen viszonyban vannak és hogyan hatnak egymásra. Mert lehetett anno a védjegyének számító farmer kertésznadrágban vagy mostanában elegáns fellépőruhákban, kalapban, sőt: tollas kalapban (mint Elton John), ő és az aktuális hangszerei eggyé váltak: akár a Hammond orgona, a Fender Rhodes elektromos zongora, a Yamaha CP 70 elektromos nagyzongora, később a szintetizátorok, most meg a Roland digitális zongora. Ezek a rá jellemző, alkotói korszakait kísérő instrumentumok mind-mind megjelentek a mostani koncertjének már az első, húsz percesre duzzadó nyitó darabjában, ahol annyi, de annyi ismerős dallam, harmónia és hangszín köszönt be ‒ mintegy előrevetítve, ami aztán következett.
A színpad lenyűgöző látványa a roskadásig pakolt hangszerarzenállal, mögöttük a hazai zenészválogatott krémjének képviselői virtuóz módon, önfeledten, ha kellett: alázattal, máskor sziporkázva adták egymás alá a helyzeteket a „régi és a nemrégi” darabokban, hogy aztán a vendégek és Presser Gábor éneke bebalzsamozta a lelkünket, közel három órán át. (Vagy ki tudja, meddig, ilyenkor megáll az idő. Nem fontos.) A dalok között történeteket, meséket, tisztelgést, megemlékezéseket hallottunk a jellegzetes presseri stílusban, ami nem változott azóta, hogy először hallottam élőben konferálni valamikor még a múlt század utolsó harmadában. Nagyon jó, hogy ezeket két komoly kötetbe is belepréselte számunkra a közelmúltban, ezzel új szintre és minőségre emelve a hazai rockzenész-önéletírások nívóját. A szintén alaposan kitalált háttérvetítések ötletparádéja mindig akkor és ott talált el, ahol kellett. A koncert világosítása és a hangosítása egy szóval kifejezve pazar volt. Lenyűgöző.
Elképesztő feladatot jelenthetett kiválogatni, hogy a hatalmas életműből mi férjen a mostani műsorba. Voltak, amik csak egy leheletnyi emlékfoszlányként, mint egy illat vagy zamat, mások úgy, ahogy megszoktuk, a többi megy úgy, ahogy eddig még nem ismertük. Mint amikor az ember találkozik egy régi kedvesével és újra fellobban a szerelem egy másik minőségben.
Engem a legjobban Leonard története fogott meg. Ő Presser Gábor példaképe. Leonard Bernstein. Ahogy hallgattam beszélni róla, hirtelen az a pár éves kisfiú lettem, aki vasárnap délelőttönként ki nem hagyta volna a szülei fekete-fehér tévéjén a muzsikáról szóló sorozatát. New York Philharmonic Young People’s Concert. Ötvenhét rész készült 1958 és 1972 között. Már nem emlékszem, milyen magyar címen futott. Elkezdtem újra nézni. Majd Leonard! Egyszer volt egy ilyen nevű étterem is… csupa finomság. Ahogy a Dalok régről és nemrégről koncertek is, 2022-ben.
Szerző: Rozsonits Tamás
Nyitókép: Presser Gábor archívuma
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
