A 2020-as évet szerintem sokan szeretnénk meg nem történtté tenni. Ha volt a járványnak, a távolságtartásnak, a kényszerű leállásnak bármi pozitívuma, akkor ezek között talán a Presser könyvét említhetnénk első helyen.
Presser Gábornak ugyanis lett ideje. Így aztán nem egy szerzőt bízott meg önéletrajzi könyve elkészítésével, hanem a maga szertelen, de szerethető módján saját maga írta meg történetét. Ez nem mindig szerencsés, sokszor hasznos ugyanis egy külső segítség, hogy megfelelő arányérzékkel szűrje valaki, hogy mi érdekes és mi nem. Pressernek erre az elkészült mű alapján nem volt szüksége, a végeredmény kiváló lett. Olvasmányos, szórakoztató és tartalmaz sok nóvumot is.
A külcsín tekintetében is nagyon elegáns a kiadvány, az ilyen jellegű nyugati könyveknél elvárt minőséget idézi, melyre maga Presser is törekedett hosszú és gazdag pályája során.
Pici bácsi korrekt módon kezdi memoárkötetét. Az előszóban tisztázza, hogy az időrendet nem kívánja tartani, utal arra, hogy nem biztos, hogy igazságos lesz, amit ír, lesznek nevek, amiket direkt nem ír le („tapintatból, óvatosságból, utálatból, undorból”), néha dicsekedni fog, hogy csak azt a szemszöget írja le, ahonnan ő nézte a történéseket, és hogy tiszteletben tartja, ha mások máshogyan emlékeznek a könyvben leírtakra. Egyszóval: ez az ő könyve és kész.
A fentiekkel okosan elébe megy a kritikáknak. Merthogy vannak zavaró tényezők. Például Frenreisz Károly neve egyszer sem szerepel, még a sorok között sem, bizonyos roadok neve többször is, más roadoké egyszer sem. Túltoltnak tartom az úgynevezett „csajozós” részeket, de persze mit tudhatom én, hogy a valóságban hogyan is történt, mégis valahogy idegenül hatnak tőle az ez irányú visszaemlékezések, hisz erről korábbi interjúiban sohasem esett szó.
Zavaróan hat az is, hogy túl sok szó esik a szerzői jogokról és jogdíjakról. Külön oldalt kap például az a történet, hogy hogyan is íródott a Gyere ki a hegyoldalba című dal, miközben az elmúlt években az internet csodálatos világának köszönhetően már a magyar közönség is meghallgathatta a Heads, Hands and Feet nevű angol együttes Meal Ticket című kompozícióját, mely dalt a Heads konkrétan ugyanazon a napon játszott élőben a Great Western Fesztiválon, amikor az LGT is épp arra járt. Közben nem magyarázza az Ilyen a boxot (Rolling Stones: Not Fade Away), a Szól a rádiót (Chicago: Dialogue), vagy a Nem adom felt (Doobie Brothers: Long Train Running), de említhetnénk a Primadonnát is (Deep Purple: Woman From Tokyo). Pedig az említett dalok legalábbis elgondolkodtatók…
De a fenti kritikai megjegyzések igazából csak kekeckedések, ugyanis összességében ez egy nagyon jól sikerült rocktörténeti könyv! Bár több ilyen lenne!
A Magyar Rádió 8-as stúdiója, balra Barta Tamás, az előtérben jobbra Frenreisz Károly, a háttérben Presser Gábor az LGT együttes tagjai. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
A kötet képanyaga is remek. Sok számomra is ismeretlen fotó, dokumentum is helyet kapott benne, és talán igazságtalan a kész művel szemben, ha azt mondom: én dupla ennyi kordokumentumot is szívesen láttam volna benne.
Itthon még nem megszokott praktikus érdekessége a kiadványnak a QR-kódos megoldás. Ahol Pici bácsi zenékre hivatkozik, ott az olvasó egy kattintással rögtön meg is hallgathatja a neten, hogy miről van szó.
A könyv kerek, de nem lezárt történet. Presser tovább írja visszaemlékezéseit, a következő kötet megjelenése jövőre várható. A magam részéről nagyon várom!
Presser Gábor: Presser könyve I., Helikon, Budapest, 2020.
Szerző: Bálint Csaba
Nyitókép: Fortepan / Péterffy István
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
