Volt egyszer egy beatkorszak

„Ez a dal, az a dal” – interjú Koós Jánossal

2018. július 29. - beatkorSzaki

koos.jpg

Koós János és Joszif Kobzon, az „orosz Sinatra”

Koós János 1937. november 20-án született Bukarestben. 1941-ben családja áttelepült Miskolcra. 1957–1960 között az Országos Pénzügyőr Művészegyüttesben játszott, később a Zeneakadémiára került. Majd Marton Frigyes támogatásával robbant be az előadóművészetbe, és az 1960-as évektől kezdve az egyik legnépszerűbb szórakoztatóipari előadó lett. Koós János rengeteg díjat kapott, a teljesség igénye nélkül: a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje (1995), a Hungaroton életműlemeze (2001), Artisjus Életműdíj (2005), Magyar Toleranciadíj (2011), Szenes Iván-életműdíj (2014), Pro Urbe Miskolc (2016). 

Csatári Bence:
[...] Az Országos Rendező Iroda mennyire volt készséges az ön felléptetésében?

Koós János:
Az ő felfogásuk szerint mindig kellett a vérfrissítés, és mivel egy csapásra berobbantam a köztudatba, az volt az érdekük, hogy szerepeljek náluk, hiszen annál többen jöttek el a koncertjeikre. Ugyanez volt a hozzáállása a Magyar Televíziónak is, rajtam kívül előszeretettel szerepeltették Korda Györgyöt, Kovács Erzsit, Németh Lehelt és Sárosi Katit. Az is előfordult, hogy az ORI nőnapi műsorában egyetlen nap leforgása alatt nyolcszor kellett fellépnem, ami ma már elképzelhetetlen. A legérdekesebb ezek közül az volt, amikor a Lőrinci Fonógyárba reggel hétre mentem énekelni, mert az éjszakai műszak hatra végzett, majd a lányok, asszonyok rendbe tették magukat, és jöttek a koncertemre. Onnan nyolc órára már Csepelre kellett átérnem, és így tovább.

Csatári Bence:
Mi volt a legfőbb mozgatórugója ezeknek a koncerteknek művészi szempontból? 

Koós János:
Minden műsorban el kellett hangozzanak azok a slágerek, amelyeket a közönség a médián keresztül már ismert, máskülönben nem jöttek volna el. Bánki Lászlóval, a televízió rendezőjével vagy Marton Frigyessel át lehetett beszélni a produkciót, a vezérelv mégis a sikeres számok színre vitele volt. Így születtek többek között a Halló, itt Balaton!, vagy a Koós-show című előadások. Lehetett bármilyen koreográfia, abban biztos lehettem, hogy például a Kislány a zongoránál című slágeremnek el kell hangoznia. Ez egyébként rendszerfüggetlen, így volt ez a Kádár-korszakban is, és így van ma is. Úgy tíz éve a Vajdaságban koncerteztem ötezer ember előtt, és valahogy úgy esett, hogy a Sír a telefon című számot éppen nem énekeltem el, mert nem volt velem a nyolcéves partnerem. Az egyik jelenlévő, hasonló korú kislány reklamálta is, hogy miért nem adom elő a dalt, mire felhívtam a színpadra, ő pedig hibátlanul elénekelte velem. Láttam, hogy van a kezében egy papír, de soha nem nézett bele, fejből énekelt. Gratuláltam neki, majd megnéztem a papírját, így derült ki, hogy a kislány magabiztosan fel sem írta a maga szövegrészét, csak azt, amit nekem kellett énekelnem, hogy ha elrontanám, tudjon segíteni. Azt gondolom, ezért érdemes csinálni ezt a műfajt.

Csatári Bence:
Az ORI-nak monopolhelyzete volt a koncertszervezésben, mert más vállalat nem foglalkozhatott ilyen típusú tevékenységgela Kádár-érában, de voltak emellett magánszervezők is. Ők hogyan tudtak érvényesülni? 

Koós János:
Úgy emlékszem, nem volt velük a rendszernek különösebb baja, engedték ezeket a magánszervezésű fellépéseket is. Szikora Jenő, Halmi Gábor vagy Liliom Károly rengeteg előadást szerveztek, főleg kisebb településeken, mert a nagyvárosokat az ORI tudhatta magáénak. Persze a menedzselés szigorúan tilos volt, ezért úgy oldották meg, hogy ők maguk is beszálltak a műsorba – vagy énekléssel, vagy konferálással. A vidéki programokra úgy mentünk, hogy általában én vezettem az autót, és sok vicces jelenet előfordult velünk. Egy alkalommal Debrecenben Alfonzó szólt nekem, hogy Latabár Kálmán kicserélte a női és a férfi WC-k feliratát. Én nem akartam elhinni, ezért kimentem, hogy meggyőződjek róla. Látom ám, hogy egy férfi nagy női sikongatások közepette rohanva távozik a mosdóból, mert őt is megtréfálták, és a nőkhöz ment be.

Máskor Halmi Gábor vezette a csodaszép, újonnan vásárolt Opeljét a sűrű hóesésben. Annyi esett, hogy már az utat sem láttuk magunk előtt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a többi autó konvojban követ minket, mert azt hitték, hogy mi tudjuk az utat, pedig dehogy. A végén kikötöttünk egy gémeskútnál, akkorra már világos volt, hogy eltévedtünk, Gábor a puszta közepére vezetett minket. A gémeskútnál megálltunk, megkérdeztem, hogy miért ide jöttünk, mire ő: „szomjas vagyok”. Gyorsan napirendre tértünk a komolytalan hozzáállása felett, és visszafordultunk, hogy megtaláljuk az igazi utat. Sikerült, és hát azért tévedtünk el, mert a Kádár-rendszerben nem voltak még autópályák az Alföldön. Sőt, benzinkút is csak egyetlen volt Budapest és Debrecen között: Szolnokon. Ott előszeretettel meg is álltunk, mert nagyon kedvesek voltak a kiszolgálók.

Az is előfordult velünk, hogy – nem én vezettem – az autónk egy mély árokba szaladt, repültünk a levegőben vagy negyven métert. Ráadásul a feleségem is benn ült terhesen az autó hátsó ülésén. Végül a Wartburg orral lefelé állt meg a szakadékban, mire a dobosunk megszólalt: nem is tudtam, hogy ez a kocsi felsőkerék meghajtású. Ez a mondat nagyon jól tudta oldani a trauma okozta feszültséget, úgyhogy másfél óra múlva már ott álltunk a színpadon, és kicsit fájt ugyan a derekunk, de az előadást meg tudtuk csinálni. Visszafelé meg szerettük volna ünnepelni a „második születésnapunkat”, így betértünk egy fogadóba, de ők már éppen zárni készültek. Nagyon stílszerűen sikerült az este, mert megszántak bennünket, és kiszolgálhattuk magunkat a konyhában zsíros kenyérrel meg hagymával, és kaptunk hozzá pár üveg bort is.

Egy másik alkalommal – szintén hazafelé jövet – betértünk egy csárdának látszó épületbe, ahol rendeltünk ételt-italt magunknak, majd amikor fizetni szerettünk volna, kiderült, hogy egy családi összejövetelen vagyunk. Nagyon szépen meg volt terítve, ez tévesztett meg bennünket. Borzasztóan szégyelltem magam, mert a „rendelésnél” még szóvá tettem, hogy a savanyúság késett, de aztán elrendeztük ezt a szituációt is.

Csatári Bence:
A fővárosban is rengeteg bárban, lokálban lehetett fellépni. Hogy emlékszik ezekre az időkre? 

Koós János:
Sokkal több fellépési lehetőség volt, mint manapság, az élőzenés szórakozás mára gyakorlatilag kiment a divatból a vendéglátóhelyeken. A hatvanas-hetvenes években azonban egymást érték ezek a szórakozóhelyek, ahol igényes műsort adtunk a nagyérdeműnek. Egyszer a minap azzal szórakoztam, hogy elsoroltam a taxisofőrnek, merre is voltak fellépéseim azon az útvonalon, amerre éppen vezette az autót. Elmondtam, hogy a Keleti pályaudvarnál lévő felüljárónál volt a Debrecen Szálló, nyaranta este hétkor ott kezdtem, onnan gyalog mentem a Royal Szállóig, ezután pedig következett a sztárhely, az EMKE, ahol szintén énekeltem. Utóbbi helyen egy öttagú zenekar kísért. Minden este, amikor ott voltam, teltház volt. Partnereim Alfonzó, Kovács Erzsi és disszidálásig Németh Lehel voltak. Ezután még mindig nem értek véget a fellépéseim, mert egy hattagú zenekar kíséretében a Corvin mozi mögötti étteremben is játszottunk, ezt követte a Marika kerthelyiség. Na, ennyi minden belefért akkoriban egyetlen estébe, és ez így ment nyaranta nap mint nap. Rendszerint az Astoria Szálló bárjában zártam az estéimet, de ha még volt kedvem szórakozni egyet, átugrottam a Jerevánba, ahol találkoztam a kollégákkal, és megbeszéltük az aznapi eseményeket. Onnan még átruccanhattunk az Aranykéz utcai Pipacs étterembe, és ha valakinek ez még mindig nem volt elegendő, átjöhetett velem a Moulin Rouge-ba. A budai művészek a nap legvégén gyakran tették tiszteletüket a Miniatűr bárban is. Az biztos, hogy ezeken a helyeken folyamatosan ugrattuk egymást, rengeteg tréfát megcsináltunk.

Csatári Bence:
A fővárosi tanács végrehajtó bizottságán tárgyaltak az 1964. május 23–31. között megrendezett Budapesti Ifjúsági Napok című rendezvényről, ahol társastánc versenyt is tartottak szovjet, lengyel, NDK, csehszlovákiai versenyzők részvételével, a tánczenét pedig a dokumentum tanúsága szerint Koós János és Sárosi Katalin képviselte. Jellemző volt a nagy szocialista összefogás ezek szerint a könnyűzenében is?


Koós János:
Igen, voltak közös rendezvényeink, olyan is megesett, hogy végigturnéztuk a szocialista országok fővárosait. Ennek keretében léptem fel egymás után Moszkvában, Varsóban, Prágában, Kelet-Berlinben, Bukarestben és Szófiában is Budapesten kívül. Egy ország két énekest delegálhatott, ebben a sorozatban mindig én voltam az egyik.

Csatári Bence:
Amikor az első táncdalfesztivált megszervezték, ön már befutott előadónak számított. Megszabták, hogy ki melyik számot énekelje?

Koós János:
Az természetes volt a rendezők, így Bánki László számára is, hogy a népszerű énekesek benne kell, hogy legyenek a produkcióban. Arra emlékszem, hogy Szenes Iván szövegíró a lakásán mutatta meg az 1968-as fesztiválra Lovas Róbert zeneszerzővel együtt készített Kislány a zongoránál című dalt, majd az Én, aki nála jártam című számot is. Utóbbival kapcsolatban kicsit hitetlenkedtem, mert nem gondoltam volna, hogy egy szerelmes dal minden sorának „én”-nel kellene kezdődnie, de aztán meggyőzött a sláger sikere. Olyannyira népszerű lett, hogy ha netán kihagyom egy-egy koncerten, a mai napig követeli tőlem a közönség. Ami pedig nagyon jó érzés, hogy nemcsak a hatvan év felettiek, de a tizen- huszonévesek is tudnak lelkesedni ezekért a dalokért. Ezek a szerzők jó érzékkel nyúltak a témákhoz, igazi slágergyárosok voltak. Az első táncdalfesztiválon az Annyi ember él a Földön című dallal indultam, és előadói díjat kaptam, ahogy 1968-ban a Kislány a zongoránál is kiérdemelte ezt az elismerést.

Az interjút készítette: Csatári Bence.

A teljes interjú szövege itt olvasható.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr6314148153

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása