Csuha Lajos a magyarországi zenés színház egyik legmeghatározóbb alakja. Azt viszont talán kevesebben tudják, hogy mielőtt a Jézus Krisztus Szupersztárban megkapta a címszerepet, a Danuviában és az Ifiparkban koncertezett. Radics Bélával is játszott, úgyhogy megkérdeztük tőle, hogy került a nagydobra a Sakk-Matt felirat. Megtudtuk továbbá, miként okozott tumultust egy nyomdahiba és hogy miért volt aranyélete a katonaévek alatt.

Igen, jól emlékszem, mikor találkoztunk először. Békáson, abban a rózsás tapétájú lakótelepi lakásban, a tizediken. Születésnap talán? Vagy valamilyen pártrendezvény? A Kiss Kati játszotta a megközelíthetetlen szőkét, én a buja vöröset, a Vigh Karcsi meg vigyázott ránk, ha esetleg elszabadulnának az indulatok. Nem így indultunk neki az életnek, de aztán valahogy így alakult.

Nagyon érdekes látni, hogyan változik egy adott popkulturális esemény megítélése az idő múlásával. Ami korábban véres ellentéteket szült, hogyan válik valami teljesen mindeggyé. Hogyan lesz valaki vállalhatatlan a jelenben, és miképpen rántja így magával a korábbi munkásságát, vagy éppen fordítva, hogyan lesz valaki korábbi sikerei ellenére a tévé távirányítóját sértődötten kapcsolgató bácsi/néni, vagy hogyan él túl és alkot a jelenben a jelennek is derűs nyugalommal.

Az ismeretlen világ zenéi címmel nemrégiben jelent meg egy szép kivitelű, vaskos kötet. A könyv – vagy inkább valamiféle enciklopédia ez – a világ progresszív rock zenéjét tárgyalja, elemzi, mutatja be körülbelül 1968 és 1973 között. A lenyűgöző ismeretanyag birtokában, kiválóan megírt mű Dobos András lemezgyűjtő munkája, illetve nagyobbrészt gyűjteményének bemutatása. Vele beszélgettünk a magyar progresszív-rock kísérleteiről, az együttesekről és azok felvételeiről, lemezeiről, melyeket természetesen a könyvében is bemutatott.

1974 novemberében látott napvilágot az Omega harmadik angol nyelvű nagylemeze a nyugatnémet Bellaphon hanglemeztársaságnál. Az album „tizenkét országban jelent meg, kilenc felvételünk hallható rajta angolul, közülük több szám idehaza már ismert. A többi a jövő év első negyedében megjelenő új Omega nagylemezen szerepel.” – Benkő László így harangozta be az Ifjúsági Magazin hasábjain a Nem tudom a neved című albumot, amely 1975 júliusában jelent meg.[1]

Mert úgy történt, hogy dédnagyapa 1906-ban, Ady Endre harmadik verseskönyvének évében látta meg a napvilágot, ami nemhogy büszkeséggel nem töltötte el később, de leginkább le se tojta,
talán könyvet sem vett a kezébe soha, leszámítva az elemi iskola négy évét, igaz, abból sem származott sok haszna,

Napjainkban különösen felkapottak a coming of age sztorik, azaz felnövekedési történetek, amelyeknek nagy hagyománya van a magyar filmtörténetben is Szabó István Álmodozások kora című klasszikusától Gothár Péter Megáll az időjén át Reisz Gábor Magyarázat mindenre és Szimler Bálint Fekete pont című filmjeiig bezárólag.

Az NDK-ban nagyon sok olyan lemez is piacra került, amelyeken magyar előadók, zenekarok németül adták elő a saját dalaikat. Ez azért volt egyedi, mert a szocialista tábor többi országában nem igazán volt jellemző, hogy honfitársaink lengyelül, bolgárul vagy csehül/szlovákul énekeljenek a Muza, a Balkanton, a Supraphon vagy az Opus lemezein. Persze a különbség egyik oka az is lehetett, hogy a német nyelvet többen beszélték idehaza, mint az imént felsoroltakat.

Sztárok voltak a magyar könnyűzenészek az egykori szocialista országokban? Milyen intézményi háttér kellett a rendszerváltás előtt egy külföldi koncerthez? Miről mesélnek a béketáborban szerzett díjak és lemezmegjelenések? Ezekre a kérdésekre is keresi a választ a Beatkorszak Projekt Magyar könnyűzene a béketáborban című konferenciája.

Nem emlékszem pontosan, anyámék mikor szálltak ki, de a hely, ahol eltűntek, rémlik: egyemeletes épület, előtte keskeny, fedett járda, vasoszlopokkal, amiken kosarak függtek, azokból alácsüngve valami nagyon piros virágok, talán muskátli.