Volt egyszer egy beatkorszak

„Azon kaptam magam, hogy miénk a színpad!” – interjú Takáts Tamással

2021. szeptember 08. - beatkorSzaki

received_967003573680686_1.jpeg

„Szereztünk gyorsan egy kazettát / És átmulattuk az éjszakát / Reggelig nyomtuk a rock `n rollt / És csak mi voltunk ott, meg a Rolling Stones” – hallhatjuk a Takáts Tamás Blues Band névadójának valós eseményeken alapuló szerzeményében, mely a Rolling Stones 1995-ös, magyarországi koncertjének történetét idézi fel. Takáts Tamás zenei pályafutása ilyen és ehhez hasonló, furcsábbnál furcsább fordulatokból, illetve egymást keresztező kettősségekből áll. Elmesélte nekünk, hogy hogyan találkozik az udvarlás igyekezete az öltözőből való kidobatás gesztusával, hogy miként készítette fel őt a Karthago zenekar negyvenedik születésnapi koncertjén adódó hirtelen helyzetekre Freddie Mercury találékonysága, illetve az egykori szalagavató bálokat uraló „művházvezetőnéni” archetípusának kiszámíthatósága, valamint megtudjuk azt is, hogy milyen kerülőúton kísérte el őt az Álmodj királylány az East közönségének soraiból az együttes mikrofonállványához.

Milyen emlékeid vannak a hatvanas, hetvenes évek zenéiről?

Körülbelül tizennégy éves lehettem, amikor a szüleim beruháztak egy lemezjátszóra, és ekkoriban kaptam meg az első lemezemet is, amin José Feliciano énekelte a Light My Fire című Doors-nótát. Az első, saját zsebpénzemből vásárolt lemezem pedig a Meddle című csodálatos Pink Floyd-album volt. Persze először, még ezeket az impulzusokat megelőzően, gyerekkoromban kerültem kapcsolatba a zenével, volt ugyanis egy régi csöves rádiónk, amelyen majd’ minden este egy Jazz over című műsort hallgattunk. Egy nagyon mély orgánumú rádióbemondó játszott be a műsorba különböző dzsessz-sztenderdeket, és amikor megszólalt a Take The „A” Train című, műsorindító Duke Ellington-dal, befekhettem a szüleim mellé az ágyba, majd körülbelül egy órán keresztül együtt hallgattuk a dzsesszt.

Ezt a rádiókészüléket egyébként a mai napig a szekrény tetején őrzöm, egyrészt a hozzá fűződő kedves emlékek miatt, másrészt meg azért, mert tudom, hogy anno a szüleim nagy-nagy büszkesége volt.

A közös kedvencek mellett – mint Ella Fitzgerald vagy Charlie Parker – gyakran szólt otthon apukám örömére Frank Sinatra, illetve komolyzene is, amit pedig inkább anyukám hallgatott szívesen. Nagyon szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen gazdag zenei alapélménnyel rendelkezem, és elég korán kirajzolódott az is, hogy a gyerekkoromban bejárt zenei szférák közül a dzsessz világa az, amelyik a legerősebb hatásokat váltotta ki bennem, és ami így ilyen-olyan formában gyakran köszönt vissza a dalaimból zenészkarrierem későbbi éveiben.

Koncerteken is láttad a rádióban hallott nagy kedvenceket?

Emlékszem néhány korai koncertre, amikre a szüleim vittek el. Ilyen volt többek között az 1965-ös Népstadionbéli Louis Armstrong-koncert, vagy az Art Blakey & The Jazz Messengers zenekar fellépése az Erkel Színházban; egyszer-kétszer volt szerencsém élőben látni és hallani Duke Ellingtont és Ella Fitzgeraldot is. Egy szó mint száz: mivel a szüleim nagyon jó zenét hallgattak (és hallgattattak velem), az akkoriban virágzó táncdalfesztiválokat meglehetősen kritikusan éltem meg. Ilyen zenei élmények után egyszerűen megmosolyogtató volt számunkra az a rettenetesen gyenge popipari felhozatal, amelyet a táncdalfesztiválok közvetítettek. Egyedül Szörényi Leventére emlékszem úgy, mint aki nem énekelt hamisan – a többiekhez képest; tőle a Még fáj minden csók, Kovács Katitól pedig a Nem leszek sohasem a játékszered című szám volt a kedvencem, utóbbinak valószínűleg az energikussága foghatott meg.

Mindenesetre, ha már valakinek szurkolni kellett, általában az Illésnek drukkoltunk, de jellemzően szánakozva néztük, illetve fájó füllel hallgattuk a rosszabbnál rosszabb előadásokat, és a hamisabbnál hamisabb énekléseket. Nekem abszolút az volt az alapélményem, hogy rettenetes állapotban van a magyar popzene, már csak azért is, mert jóformán Szörényi volt az első magyar popénekes, aki tisztán énekelt.

Hogyan indult a zenészkarriered, milyen szituációban kerültél először színpadra?

Az első fellépésem talán a Teneagger zenekarral volt. Sós Balázs barátommal a 79-es trolin ismerkedtünk meg, mikor – mivel gitárt tartott a hóna alatt – megszólítottam és megkérdeztem tőle, hogy zenél-e. Erre nem meglepő módon igennel felelt, majd később – kicsivel váratlanabb fordulatként – azt az If I fell című Beatles-számot mutatta meg nekem a gitárján, amit én is jól ismertem, úgyhogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy ő az alsó énekszólamot nyomja, én meg a felsőt – és kész is volt a barátság. Balázs megjegyezte, hogy ismer két muzsikus srácot a Berzsenyi Gimnáziumból, akiknek a jövő héten az Árpád híd melletti vállalati klubban lenne egy fellépésük egy másik zenekar koncertjének szünetében.

A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy belépünk egy öltözőbe, ahol két égő vörös színű hajú fiú fogad bennünket; az egyiket Kölcsényi Attilának, a másikat pedig Dorozsmai Petinek hívták – utóbbi később a Korál, illetve az East dobosaként vált híressé, de ekkor még csak körülbelül tizenöt éves lehetett, én meg tizenhat, ha jól emlékszem. Összenéztünk, bemutatkoztunk egymásnak, aztán bedobták a kérdést, hogy „mit játsszunk”; mondtuk, hogy mi nagyon szeretjük a Beatlest, amire azt felelték, hogy ők inkább Deep Purple-fanok, úgyhogy – mivel azt is ismertük, választási lehetőségünk pedig amúgy sem igen volt – arra jutottunk, hogy az jó lesz.

Megállapodtunk, hogy ameddig tudjuk, eljátsszuk a Deep Purple 1972-es osakai koncertjét, és amikor eljött a szünet ideje, úgy mentünk fel a színpadra, hogy bár korábban még csak nem is láttam ezt a két embert, mivel addigra már mindannyian rongyosra hallgattuk az osakai koncertalbumot, egyáltalán nem jelentett problémát annak közös felidézése.

Attila vállára vette a piros Jolana gitárját, Dorozsmai beült a főzenekar dobszerkója mögé, Balázs bedugta a hegedű alakú basszusgitárt az erősítőbe, és elkezdtük játszani a Highway Star című számot – úgy, ahogyan azt a lemezről ismertük. Én valószínűleg kamuangollal énekeltem, de mivel tudtuk a nótákat, ez senkit nem zavart különösebben. Ezért a fellépésért természetesen még nem kaptunk pénzt, de örültünk, hogy egyáltalán közönség előtt játszhatjuk azokat a zenéket, amiket mi már annyiszor hallgattunk, hogy kívülről tudtuk őket.

received_735127223806965.jpegTakáts Tamás a Forma1-ben. Forrás: Takáts Tamás archívuma.

A Teneagger zenekar nem volt túl hosszú életű; a slágerjátszás rutinja már kicsivel később, a Forma1 színeiben alakult ki bennem. A mi időnkben nagyon szerencsés helyzetben voltak a fiatal zenészek, hiszen akkor még egyáltalán nem terjedtek el itthon a jól szóló diszkó-felszerelések, ezért a tinédzserek – a viszonylag kicsi hangfalakkal ellátott lemezjátszók használata helyett – jellemzően velük egykorú tagokból verbuválódott zenekarokat hívtak meg játszani a szalagavató bálokra, mivel olyan zenére akartak táncolni, amit akkor javarészt fiatalok ismertek. Szóval azt nyomtuk, amit kellett, például Boney M.-et, amit nagyon utáltunk, mert nyálas slágerzenekar volt, de a lányok általában szerettek rá táncolni, mi pedig semmiképpen sem akartuk ebben meggátolni őket. Gyakran játszottunk Led Zeppelint is, Deep Purple-t, Rolling Stonest, Paul McCartney-t és tulajdonképpen bármit, amit kértek. Kicsivel idősebb fejjel már mosolyogva olvastam, hogy a Beatles egykor olyan koncerteket adott Hamburgban, amelyeken cirka nyolc órán keresztül játszották a német közönégnek az akkori slágereket; nagyjából ezt csináltuk mi is, persze azzal a különbséggel, hogy eleinte csak belföldön léptünk fel, és négy óránál nemigen játszottunk többet. Tehát azt hiszem, hogy én úgy tanultam meg a rock and rollt, ahogy azt kell – nem rocksuliban, hanem élőben. Nem volt bonyolult a képlet: ha unottan néztek ránk a közönségből, akkor sejtettük, hogy rosszul játszunk, ha meg visítani és táncolni kezdtek, akkor tudtuk, hogy jól nyomjuk – és akkor nyomtuk, ameddig kellett. Meg annál még egy kicsivel tovább.

Milyen út vezetett innen a hivatásos zenésszé váláshoz? Hogyan reagáltak otthon a szárnybontogatásra, mit szóltak a szüleid a „rocksztársággal” járó életmódbeli változásokhoz?

Az életmódommal – mivel nem italoztam – nem volt különösebb probléma, apámban mindössze az keltett aggodalmat, hogy a koncertezés esetleg az úszás és vízilabdázás rovására megy majd, ezért mindig azt mondogatta, hogy egy sportemberhez nem méltó, hogy színpadon énekelget. Anyukám konstans büszkeségével szemben ő csak akkor kezdte el igazán tolerálni a munkásságomat, amikor – körülbelül huszonkét éves koromban – megjelent az első lemezünk a Karthago zenekarral. Arra azt mondta, hogy „na, fiam, ezért érdemes volt”, de addig azért húzta a száját, hogy ha már zenélek, miért nem inkább dzsesszt játszom; kénytelen voltam azt mondani neki, hogy dzsessz-zenéből nem lehet megélni Magyarországon.

Ettől függetlenül szívesen játszottam néha ilyen-olyan dzsessz-rock bandákban, ahol bár énekelni nem igazán kellett, helyette nagyon készségesen kongáztam. Sokat hallgattam ebben az időben a Mahavishnu Orchestrát meg a Weather Reportot, és ugyan nem ez volt számomra a fő csapásvonal, de a korábban lezajlott „rock bumm”-hoz képest én kicsit későbbi születésű, második generációs voltam, ezért ebben a világban is otthon éreztem magam. Az én korosztályom jellemzően Santanát, Black Sabbathot meg Led Zeppelint hallgatott, majd ezeket követte a progresszív-vonal, a Yes, az Emerson, Lake & Palmer, a King Crimson, a Genezis, amik aztán már végképp a rock and roll sűrűjét jelentették.

fb_img_1603014539600.jpgA Karthagóval Villachban. Forrás: Takáts Tamás archívuma.

Az életmódhoz visszatérve: én már a Karthago előtt letettem az OSZK-vizsgát, de valójában előtte sem volt semmi akadálya annak, hogy évente más-más zenekarokban próbáljam ki magam, az énekesek ugyanis nagyon kapósak voltak akkoriban. Ennek feltehetőleg az volt a legfőbb oka, hogy a magyarok valamiért nem jeleskedtek az éneklésben soha, ahogyan ezt a táncdalfesztiválok felhozatala is igazolta.

Egyébként azt hiszem, ez máig így van; a magyar néplélekbe valahogy reflex-érzet szinten van beletáplálva, hogy az éneklés egy kiszolgáltatott helyzet.

A „ki lesz az énekes?” kérdést jellemzően nehéz és hosszú csend követi, és én mint pszichologizáló hajlamú ember, úgy vélem, ez abból a tényből eredhet, hogy az énekesnek szinte elkerülhetetlenül meg kell mutatnia az arcát, így a személyét talán nyíltabban, kendőzetlenül kell felvállalnia – míg a gitáros vagy a dobos mindig a hangszere mögé bújhat, ha kedve tartja. Mivel tehát ez sokaknak nehezen ment, volt, hogy egyszerre három-négy zenekarban énekeltem, és így OSZK-vizsgáztam a Soul6 nevű zenekarral.

Még arra is emlékszem, hogy lehunyt szemmel kezdtem el énekelni az Animals zenekartól a Felkelő nap házát, mert annyira be voltam tojva, a dal közben viszont éppen arra pillantottam fel, hogy Gonda György és Berki Tamás elismerően összenéztek, úgyhogy megnyugodtam, és onnantól kezdve nyitva tartottam a szemeimet. Később a You are the sunshine of my life című Stevie Wonder-nótával sikeresen letettem az ORI-vizsgát is, de ekkorra én már ahhoz a viszonylag sűrű zenész-réteghez tartoztam, amely a szalagavatók „meghívóiból”, illetve a korabeli slágerek mélyreható ismeretéből élt. Erről az időszakról – a hetvenes évek elejéből – rólunk nem igazán készült semmilyen felvétel, én legalábbis nem tudok róla. Nagyon fontos és meghatározó állomást jelentett nekem zenei gyakorlat szempontjából az a bő három hónapig tartó időszak, amikor (még közvetlenül a Karthago együttes megalakulása előtt, a Forma1 névre keresztelt zenekarral) kivétel nélkül minden este, szünet nélkül játszottunk a balatonfüredi Vitorlás Presszóban. Májusban utaztunk le, amikor vége lett az iskolának, és egészen augusztus huszadikáig jobbnál jobb Rolling Stones és Black Sabbath-számokon gyakoroltuk a zenészek életmódját – azzal szemben, hogy a tulajdonos előre „megrendelte” tőlünk a rosszabbnál rosszabb Boney M. és Osibisa-dalokat. Erre nagyon büszkék voltunk. A tulaj persze őrjöngött az első két este után, hogy „ezt a hangoskodást itt nem lehet!”, de a harmadik napra már nem tudta nem észrevenni, hogy dugig van a Vitorlás és visítoznak az emberek, úgyhogy végül is azt mondta, hogy jó lesz ez így. A Karthago előtti év nyara tehát egyfelől nagyon vad edzés és kiképzés volt számunkra, hiszen valóban keményen megjártuk a hadat a mindennapos koncertezéssel, másfelől azonban hatalmas élményekben volt részünk, például akkor, amikor megjelent a presszóban a P. Mobil vagy a Piramis együttes, akik akkor már nagy sztárok voltak – mi meg értük rajongó, húszéves gyerekek.

received_623046288568028.jpegA Karthago - középen Takáts Tamás. Forrás: Takáts Tamás archívuma

Kik voltak még ekkoriban a példaképeid a P. Mobil mellett? Hogyan alakult a zenélés a Forma1-et követően?

Korábban a Mini volt az első olyan zenekar, aminek komoly rajongója voltam, aztán persze sokadmagammal együtt nekem is a Syrius lett a nagy kedvencem, gyakran jártam a Táncsics Hajóra meg a Bercsényi Klubba a koncertjeikre, ők voltak akkor az „istenek”. A Kertészeti Egyetemről van egy nagyon emlékezetes, esszenciális élményem azzal kapcsolatban, hogy milyen is lehet efféle rocksztárnak lenni. 1979 elején elmentem valamilyen koncertre az egyetemi klubba, és ott felfigyeltem egy gyönyörű, szőke hajú lányra, aki körülbelül három méterre ácsorgott tőlem. Mikor azonban odamentem hozzá, hogy valahogyan beszédbe elegyedjek vele, olyan pökhendi, megszégyenítő stílusban rázott le, amit akkor – érthető okokból – nagyon nehezen viseltem. Kis túlzással bár, de épphogy csak kihevertem ezt az atrocitást, körülbelül négy hónappal később lépett fel az újonnan alapult Karthago zenekar a Kertészeti Egyetemen; a koncert után, az öltöző felé menet vettem észre, hogy ugyanaz a gyönyörűszép, szőke lány nyomul utánunk a „színfalak mögé”. Nem sokkal később hozzánk lépett, hogy kedvesen megszólítson minket, de amikor ahhoz a ponthoz ért a mondandójában, hogy az énekhangomat külön megdicsérje, rögtön kaptam az alkalmon, és a rendfenntartók után kiáltottam, hogy „nem lehetne-e ezt a lányt valahogy kitenni innen”.

fortepan_125606_1.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Úgyhogy egyszer kirúgattam egy meseszép lányt a Kertészeti Egyetem öltözőjéből, afféle indoklással, hogy nem tetszik nekem a stílusa. És annyira boldog voltam! Ez az időszak nagy ugrások sorozata volt tehát minden tekintetben; májusban még hatalmas fanként jártam a P. Mobil-koncertekre, a következő év egyik májusi Karthago-koncertjén pedig már a P. Mobil volt az előzenekarunk. És akkor szintén nagyon boldog voltam. Az East zenekarral is hasonlóan furcsa esetem volt később, 1985-ben, amikor a Karthago felfüggesztette a működését egy időre.

Ennek a körülbelül öt évig tartó szünetnek most nem taglalnám a bonyolult okait, a lényeg az, hogy ekkortájt alakítottuk meg a Som Lajossal a Senator nevű zenekart, amiben rajtunk kívül még három fiatal, ismeretlen rocker játszott – Gigor Karcsi dobos, Szekeres Tomi gitáros és Varga Laci billentyűs személyében. Egy lemezt készítettünk együtt, ami viszont sikertelennek bizonyult; ekkoriban hívott fel telefonon egy tinédzserkori barátom – a már emlegetett Dorozsmai Péter –, hogy az Eastben megüresedett egy hely, ugyanis az akkori énekesnek, Homonyik Sanyinak „annyira bejött az Álmodj királylány, hogy nem tud többet fellépni az Easttel”. Mondtam, hogy én pont ráérek, úgyhogy aztán egyfajta kisegítőként ugyan, de abban az East zenekarban próbálhattam ki magam, amelyet akkor már régóta jól ismertem a Petőfi Sándor utcai Jazz Klubból, ahol még inkább dzsessz-rock zenekarént működtek. Mindenesetre kifejezettem nagy örömmel énekeltem a régi East-nótákat a tinédzserkori haverjaimmal, Petivel és Pálvölgyi Gézával, akivel még a Kölcsey Gimnáziumban játszottunk együtt korábban Billy Cobham-dalokat, Mahavishnut, Weather Reportot. Az East által tehát nemcsak hogy valamennyire rajta maradhattam a zenei alapélményemet képező dzsessz-vonalon, hanem régi barátaimmal játszhattam azokat a zenéket, amelyeket nem sokkal azelőtt még csak közönségként élvezhettem.

Gyakran léptetek fel nagyszínpadokon, kis klubokban, illetve szubkulturális helyszíneken is. Hogyan tudtad összeegyeztetni a Fiatal Művészek Klubjában zajló életet azzal a – bizonyos értelemben véve – populáris közeggel, amely számodra, ha jól gondolom, egyfajta elsődleges munkahelyet jelentett?

Az FMK világa hihetetlenül izgalmas volt! És azt hiszem, én mindig valamiféle kettős életet éltem; egyfelől afféle rockbálvány voltam, másfelől viszont mindig rettenetesen vonzott az az underground közeg, amelyet bár csak az úgynevezett magánéletemben tapasztalhattam meg igazán közelről, mégis szerves részét képezte fiatalkori éveimnek. Leginkább Bizottságra és Vágtázó Halottkémekre jártam, de persze ez az alternatív közeg nem fért be a koncerttermekbe. Ef Zámbó Öcsinél – aki akkor a Bizottság egyik „alapembere” volt – például körülbelül három éven keresztül folyamatos házibuli volt. Na, ehhez a kultúrához tartozott az is, hogy éjjel-nappal a Fiatal Művészek Klubjában lógtunk, így amikor befuccsolt az East, akkor éppen az FMK-ban otthonosan mozgó Ef Zámbó Happy Band kongásaként kezdtem el működni. Hódítottuk az avantgárd-lányok szívét, Bódy Gábor filmművészetéről és Salvador Dalí festészetéről beszélgettünk, jártuk a (sokszor egymásba folyó) házibulikat, kiállításokat és koncerteket – nagyjából így nézett ki az ébredező magyar új hullám, legalábbis én, aki „külsősként” buliztam ezt végig, valahogy így láttam.

fb_img_1603629533469.jpgA Takáts Tamás Dirty Blues Band 2014-ben. Forrás: Takáts Tamás archívuma.

Később gyakran játszottunk az FMK-ban a saját formációmmal, a Dirty Blues Banddel is – amit egyébként azért alakítottam, mert mindig feloszlottak a zenekaraim, amiből idővel elegem lett. Gondoltam, ha saját zenekarom lesz, abban tuti mindig benne leszek. Mindenesetre ez egy nagyon különleges korszak volt, amit valahogy úgy éltünk meg, mint a zürichi dadaizmus 1910-es évekbeli virágzását, amelynek egyfajta örököseként tekintettünk magunkra – David Bowie és Lou Reed mellett. Sűrű és súlyos élet folyt ott, amiben én kicsit úgy voltam jelen, mint aki nem oda való, hiszen nekem inkább Frenreisz Karcsival kellett volna mulatnom „elvileg”, de a koromnál fogva valamilyen értelemben mégis ebbe az új hullámos, forradalmi generációba tartoztam, amit én tényleg hihetetlenül élveztem.

A kis klubok atmoszférájában való aktív részvétellel párhuzamosan hatalmas – és nagyon másféle – élményeket szereztem a nagykoncerteken is; az egyik legelementárisabb, szintén helyszínközpontú emlékem a Budai Ifjúsági Parkhoz kötődik, ahol volt szerencsénk telt házas zárókoncertet adni a Karthago zenekarral; itt hangzott el először a Requiem című dal. A helyszín emellett azért is volt kifejezetten fontos és izgalmas számomra, mert mielőtt azon kaptam volna magam egy nyáron, hogy én vagyok a fő fellépő, és miénk a színpad, eltelt két olyan év az éppen fénykorát élő Ifiparkban, amikor még vagy be sem engedtek a kapukon, vagy pedig épphogy csak becsúsztam.

Az első – fizikai értelemben is – iszonyatosan nagyszabású koncertélményem a Karthago szovjet turnéjának litván állomásához kötődik, ahol körülbelül negyvenezer ember előtt játszottunk egy sportcsarnokban; sose felejtem el azt a pillanatot, amikor a közönség a plafont jóformán leszakítva kezdett el ordítani a gyönyörűségtől, mert nem oroszul, hanem litvánul szóltam bele a mikrofonba, amikor felmentem a színpadra. A másik gigantikus élményem pedig az az 1995-ös koncert volt, amikor a Rolling Stones előtt játszottunk az akkor még Takáts Tamás Dirty Blues Band néven futó zenekarommal; a Stones-on hetvenezren voltak, de már a Blues Band alatt is vagy ötvenezren lehettek a stadionban. Egyébként le a kalappal Mick Jagger előtt, mert a Voodoo Lounge-turné színpadképébe épített „hidakon”, amiken én – nem valamiféle külső korlátozás, hanem saját erőnlétem miatt – körülbelül tizenöt percig tudtam csak szaladgálni a koncert alatt, ő két órán keresztül, folyamatosan ide-oda rohangált, miközben vagy húsz évvel idősebb volt nálam. Én az úszó-vízilabdázó múltammal is majd kiköptem a tüdőmet, pedig „hivatalosan” legfeljebb annyi előnye volt velem szemben, hogy húsz centivel magasabb, és negyven kilóval nehezebb voltam nála. Azt viszont a hidakon innen is nagyon felemelő érzés volt hallani, amikor majd’ ötvenezer ember ordította egyszerre, hogy pocsolyába léptem, sáros lett az új cipőm, hiszen ők nem miattam, hanem a Stonesért jöttek, mégsem akartak lezavarni a színpadról – ahol egyébként annyira professzionális körülmények uralkodtak, hogy úgy szóltunk, mintha lemezről hallgatnánk vissza magunkat. Egyszóval rogyadoztak a lábaim a gyönyörűségtől, meg a Stones hangtechnikájától.

fortepan_125607.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

A tavalyelőtti, negyvenedik születésnapi Karthago koncerten már magunktól is teleraktuk a sportarénát, ami meg pont azért is töltött el hihetetlenül nagy büszkeséggel, mert ott nem volt se Stones, se fesztivál, ami azt a rengeteg embert odavonzotta volna. Ilyenkor elgondolkodik az ember azon, hogy ezért a libabőrös érzésért akkor is megérte dolgozni, ha nem lettem olyan gazdag, mint a nyugati rocksztárok, mert ahogy tudtam, helyt álltam, a munkáimra (és annak gyümölcseire) pedig negyven év elteltével is igen büszke lehetek. Emellett pedig lehetőségem van arra is, hogy a világsztároktól tanult szakmai trükköket adott esetben érvényre juttassam.

Éppen ezen a születésnapi koncerten esett meg, hogy zárlatot kapott, és lecsapta az áramellátást a Hammond-orgona, úgyhogy az egész stadion elsötétült, nekem meg a zenekar ijedt, kapkodó arcát látván hirtelen beugrott Freddie Mercury és Brian May képe, amint a Love Of My Life-ot együtt éneklik együtt az egész stadionnal, szóval próbáltam integetni Szigeti Ferinek, de mivel ő ijedtében éppen vadul állítgatta az erősítőket, egyedül kezdtem rá, hogy volt egy fiú és volt egy lány… Elektromos erősítés nélkül nyomtuk tehát végig a közönséggel a Requiemet, akik éppen olyan szépen énekeltek, mint egykor az a másik közönség a Queennek. Ehhez a reflexhez persze jó edzést jelentett az a korai korszak, amikor még leginkább bálokon, meg különböző tinédzser-bulikon játszottuk a bekiabálások útján rendelt számokat, hiszen akkor teljesen megszokott és várható volt az a katartikus pillanat, mikor a „művházvezetőnéni” hirtelen áramtalanította a zenekart. A menetrend valahogy úgy nézett ki, hogy miközben játszunk színpadon, valaki nagy hévvel integet, hogy most már elég lesz, de a közönség visít, hogy még játsszuk el azt vagy azt a Led Zeppelin-számot, és amikor elkezdjük, megjelenik a művházvezető néni, és kihúzza a konnektorból a dugót. Úgyhogy egy idő után megjegyeztük, hogy a Born To Be Wildot például erősítő nélkül lehet énekelni a legjobban, így azt már-már tudatosan is a koncertek végére hagytuk – számolva a megszokott „programmal”. Ez tényleg óriási feeling volt: mindenki ismerte és ordította a kamuangolt, a művházvezető néni tajtékzott a dühtől, mi pedig tudtuk, hogy na, ez a rock and roll – az elnyomottság ellenére is végignyomni a dalt. Szóval meg kellett küzdenünk a konnektorral és az őrjöngő, kábelrángató „igazgatókkal”, de muzsikáltunk, mert ahhoz csak szívre és torokra volt szükségünk, így nem szorultunk rá sem gépre, sem autotune-ra.

Azt hiszem, minden nehézséget számba véve is szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen komoly kiképzést kaptunk a szocializmustól; mindenen át kellett törnünk magunkat és ez tulajdonképpen jó volt, mert ez a rock and roll alapja. Az persze nem tűnt olyan nagy mázlinak, amikor apámnak minimális hangerőn kellett hallgatnia a rádión Benny Goodmant, mert félt, hogy az utcán járőröző nyilasok meghallják az Amerikából sugárzott klarinétszót, de minden éremnek két oldala van. Egyébként valahogy így folytatódott a kulturális korlátozás a szocializmusban is, azzal az apró különbséggel, hogy a kommunista állam már nemcsak a swinget, hanem a rock and rollt is tiltotta… Mert ezek a szabadság zenéi voltak.

Szerző: András Tamara

Nyitókép: Takáts Tamás archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr7816447802

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása