Reszket a hold a tó vízén... Kicsit szomorkás a hangulatom... Lehet, hogy szép nem vagyok, de mégis hódítok... Fogj egy sétapálcát... Slágerek, amelyeket Németh Lehelnek köszönhetünk. Németh Lehel a Kádár-korszak első magyar sztárja volt ‒ egy olyan időszaké, amikor a rendszer a sztár szót, ha nyíltan nem is tiltotta, de semmiképpen nem támogatta.
Németh Lehel mindössze hét évig világított a könnyűzene egén, de ez a hét esztendő elegendő volt ahhoz, hogy óriási népszerűségre tegyen szert: százezrek rajongtak érte Soprontól Nyírcsaholyig. Hallatlan sikere talán azzal is magyarázható, hogy az esztergapad mellől érkezett a pódiumra ‒ munkaversenyek sztahanovistájaként. A nép közül jött alacsony, szerény fiatalembert mindenki a „mi kutyánk kölkének” nézte, és alighanem emiatt is kedvelték annyian.
Személyes emléket is őrzök róla: diákként ugyanis a szünidőben, a Beloiannisz gyárnak éppen abba a műhelyébe osztottak be dolgozni, ahol ő esztergált. Sepregettem a forgácsokat, igyekeztem eleget tenni a „szaladj ide, szaladj oda"-jellegű feladatoknak. Ha pedig épp semmi ilyesmi nem akadt, bámultam az esztergáló munkásokat. Németh Lehelt is, akiből szerintem senki nem nézte volna ki akkoriban, hogy egyszer az élet teljesen más területén lesz az ország kedvence.
Munka közben sosem énekelt, még csak nem is fütyörészett, a gyár dalárdájában viszont előszeretettel eresztette ki a hangját. Ki gondolta volna, hogy ezt a hang nemcsak minket, bágyadt melósokat üdít fel, hanem egy ország fogja ismerni hamarosan ‒ koncerteken, rádión és tévén keresztül.
Az ország a televízió 1957-es szilveszteri műsorából ismerte meg Németh Lehelt. Aztán, amint írtam, tündökölt, majd a népszerűsége csúcsán elhagyta az országot ‒ ahogy akkoriban mondták, disszidált.
Több, mint negyedszázad után tért vissza Magyarországra, és amikor egy koncerten újra megjelent és elénekelte régi slágereit, ugyanúgy ünnepelték, mint fénykorában. Mert akkor már nemcsak egy szimpla énekes volt, hanem élő legendának számított. Mégsem folytatta a pályafutását, elvonult inkább a főváros zajától, és Lakitelken megnyitotta a Tölgyfa fogadót.
Kemény György és Németh Lehel a Tölgyfában. Forrás: A Szerző archívuma.
Amikor felkerestem – ezt a találkozást dokumentálja az itt látható fotó ‒, nagy örömmel fogadta a régi beloianniszos kollégát. Tölgyfa palacsintával kínált, ami annyiban tért el a Gundel palacsintától, hogy rum helyett kecskeméti barackpálinkával locsolták meg.
Jóllaktunk akkor a „magyar Frank Sinatrával”, és jól esett felidézni a közös emlékeket. És jól esett visszagondolni rá, és nehéz elhinni, hogy már kilencvenegy éve született.
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatára érkezett.
Szerző: Kemény György
Nyitókép: Fortepan / Kotnyek Antal
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
