Volt egyszer egy beatkorszak

Kicsi lány ‒ Az emlékek lehetnek szépek, de sohasem egészek

A hősöm és én

2024. június 27. - beatkorSzaki

fortepan_193706.jpgAkkor fejeztem be a nyolcadik osztályt és ősszel töltöttem a tizenötöt. Kezdtem a gimnáziumot. De előttem állt még az egész nyár ‒ minden csodájával és varázslatával. Tele voltam álmokkal, reményekkel, várakozással.

Akkoriban az iskolában és otthon is igen szigorúak voltak a szabályok. Korlátok és tiltások mindenütt, amik persze az oltalmamat szolgálták és be is tartottam őket, ugyanakkor jónéhány dolognak gátat is vetettek. Az elfogadott szabályok között azonban igyekeztem minden örömforrást kiaknázni: imádtam és habzsoltam a beatkorszak zenéjét, az énekesek javát csodáltam, mert művészetükkel megszépítették a hétköznapokat és táplálták az álmainkat. Voltak elérhetőnek és elérhetetlennek tűnő álmaim és voltak olyan csodák, amelyeket hatvan év után is újraálmodok, s még ma is hitetlenkedéssel idézek magam elé.

1965-öt írtunk, tombolt a nyár, izzott a levegő és nálunk, a 3. emeleten szünet nélkül ordított a lemezjátszó ‒ szinte átforrósodtak a sokszori újrajátszástól a bakelitek. Szerencsére a szomszédok igen jól tűrték ezt, valószínűleg azért, mert ők is szívesen hallgatták Korda György, Koós János, Németh József, Ambrus Kyri és a többiek a dalait. Egyvalami biztos: én soha meg nem untam, ezeket a számokat még ma is szeretem. A kellemes melódiák, a tüzes vagy éppen az álmodozást előhívó dalszövegek reményt adtak és átsegítettek a kevésbé sikeres napokon.

Egy ilyen alkalommal édesanyám azzal rántott vissza a valóságba, hogy most azonnal el kell mennem a postára egy csekket befizetni. Zárjam el a zenét, mert indulnom kell, ez nem várhat tovább! Mit tehettem? Összeszedtem magam, de kárpótlásként az új strandruhámat vettem fel, a derékig érő szőke hajam pedig féloldalra fésülve egy copfba fonva pihent a vállamon.

Ez a ruha az akkori divat szerint gyönyörű volt. Kétrészes, egy viszonylag bő szoknyából és egy vállpántos, karcsúsított felsőrészből állt. A színe maga volt a dallam, a zene, a nyár. Piros alapon sárga, fehér, zöld absztrakt minták tarkították, ami jól illett karcsú szőkeségemhez, s a bőröm nyár eleji halványságához is. Útközben érdeklődéssel olvasgattam a plakátokat és egyszerre csak megakadt a szemem az egyiken, amely Németh József aznap esti fellépését hirdette. Megdobbant a szívem: „Ó, de jó lenne!” Ám amilyen gyorsan jött az ötlet, épp olyan gyorsan el is halt. Ugyanis egy magam korabeli „rendes” lány esetében ez, az akkor érvényes társadalmi normák szerint kivitelezhetetlen volt.

fortepan_79576.jpgFotó: Fortepan / UVATERV

A tágas postahivatalban álmosító meleg fogadott, az ablakoknál rengetegen álltak sorba, izzadságszag terjengett a levegőben. A legtávolabbi sorhoz odacsapódtam én is, és vártam, hogy egyszer végre majd én következek. Hosszú kínlódás után végre rám került a sor. Fizettem, majd egy gyors mozdulattal kipenderedtem a sor elejéről és a kijárat felé vettem az irányt. Úgy félúton lehettem talán, amikor hirtelen kicsapódott a bejárati ajtó és egy 4-5 tagú, vidám férfitársaság lépett be rajta. Az emberek felkapták a fejüket, mindenki őket bámulta, hiszen a középső maga Németh József volt, a csodálatos, bársonyos hangú énekes, akinek este fellépése lesz a Tisza-parti színpadon.

A tekintetem összeakadt az övével, amitől rettenetes zavarba jöttem, az arcom tűzpirosan égett, éreztem, hogy a szemem lángol, hogy a levegő megakad a tüdőm felé félúton. Útban volt a kezem, a lábam, menekülni szerettem volna. Ám ekkor már egy kör közepén álltam, amelyet Németh József és barátai alkottak körülöttem, s már fel is csendült az énekes szájából a Kicsi lány című dala, amihez a többiek tapsolták-csettintették a ritmust. Ekkor már a bénulás jeleit kezdtem magamon érzékelni, de az a dal, amit Németh József ott és akkor csak nekem énekelt, ma is a fülembe cseng:

„Kicsi lány, sose voltál ilyen szép még, kicsi lány veled együtt lenni jó,
Kicsi lány, ugye nincs itt semmi kétség, szívünk egymáshoz való.”

Az emberek döbbenten néztek ránk, senkinek semmi nem volt ennél fontosabb. Volt, aki mosolyogva, néhányan irigykedve, mások szívükben furcsa érzéssel követték a történéseket, mintha boszorkányégetésre készültek volna. Én meg ott álltam sután, tehetetlenül, torkomban dobogó szívvel. Aztán valahogy összeszedtem magam és elhatároztam, hogy kitörök a körből, de erre természetesen nem volt szükség, mert magától szétnyílt, úgyhogy mehettem, ha menni akartam. Én pedig mentem, de még hatvan év után is elevenen él bennem annak a nyári délutánnak a csodája. Szívembe égett ez az emlék, s talán most már ott is marad örökre.

A szöveg I. helyezést ért el a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatán.

 

Szerző: Bán Szabó Laura

Nyitókép: Németh József a Nagymező utcai Moulin Rouge színpadán. Fotó: Fortepan / Gábor Viktor.

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr3918431761

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása