Te atyaúristen, elkésik a stúdióból! Egy kosár van a karján, mint Jane Birkinnek, biztos Londonból hozta. Legalább tízen odajönnek hozzá, amíg beszélgetünk. Lemezeket, leveleket, fotókat ír alá, közben megkérdezem tőle, hogy hogy van. Fáradt, mondja, meginna egy kávét, de csak tej nélkül, mert a tej bevonja a hangszálakat, neki pedig ma felvétele van. Meghívom, mondom, mire azonnal legyint, aztán meggondolja magát, na jó, elfogadja, és átmegyünk a zebrán a túloldali presszóba.
Az ablaknál lévő kis asztalhoz ülünk, leteszi rá a nagy, fekete kalapot. Egy pillanat, mondja, fel kell hívnom a stúdiót, és feláll, telefont kér. Jókedvűen tér vissza, azt mondja, elég egy óra múlva ott lennie. Olyan semmiségeket tárgyalunk meg, mint hogy neki a kedvenc együttese a Crosby, Stills & Nash, nekem meg a Shocking Blue. És hogy Veres Mariska nagyon jó énekes, de mégsem annyira jó, mint ő.
Ezt persze én mondom. Előrehajol, belekortyol a feketébe. Érzem az illatát, szappanillata van. Parfümös szappan. Olyan kedvesen mosolyog, talán csak a kávénak örül, de talán nekem is. A torkát nézem, ami vékony, tarka selyemsállal van átkötve. A londoni divatról beszélgetünk, meg az éneklésről. Néhány perc alatt kiderült, hogy mindkettőnket ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Mesélem neki, hogy a Nagyapám operaénekes volt, és minden előadás előtt nyers tojást ivott. Aztán azt kérdezem tőle, hogy ő hogyan ápolja a hangját. Megvonja a vállát, olyan hirtelen és lazán, mint egy fiú. Sokszor olyan, mint egy fiú. Mármint a viselkedése. Nagyon természetes.
Fagyit eszek, mondja, attól rekedtesebb lesz.
Félóra múlva elindulunk, én továbbmegyek a villamossal. Hamar hazaérek. A fürdőszobában álldogálok a mosdókagylónak támaszkodva, és azon vekengek, hogy miért olyan hülyeségeket kérdeztem tőle. Mindig ezt csinálom, nem használom ki az alkalmat. De hát mit kellett volna kérdeznem? Minek lett volna értelme? Csak azt mondtam, ami éppen akkor, éppen ott az eszembe jutott. Szokás szerint. Elmondhattam volna neki, hogy jobban inspirált eddigi életemben, mint bárki más. Hogy itthon senki sem hord ilyen rövidet és senki sem énekel ilyen hangosan. Hogy miatta kezdtem el én is komolyan venni ezt a pályát, és elengedni a fülem mellett, ha azzal piszkálnak, hogy miért nem választok valami rendes szakmát. Annyi mindent mondhattam volna. De nem. Csak fecsegtem. Aláírást se kértem tőle.
Még mindig a fürdőszobában vagyok. Nézem magam a tükörben. Valami nyomja a zsebemet. A számla a presszóból. Mosolygok. Kinyitom a tükrös szekrényt, és kiveszem az ollót. Hirtelen elhatározásból frufrut vágok.
A szöveg III. helyezést ért el a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatán.
Szerző: Karnauf Anna
Nyitókép: Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
