A nyolcvanas évek végén egy vidéki faluból Budapestre felkerülni nagyjából olyan volt, mintha egy csónakból átülnél egy óceánjáróra. Idegenként mozogtam a hatalmas utcákon, zavart a metrón a reggeli tömeg, ahogy a körúti autók sokasága is. Másrészt lenyűgözött a sokszínűség, a rengeteg szórakozási lehetőség, és persze kocsma!
Pár cimbi már évek óta Pesten élt, ők segítettek megismerni a várost. Nem a Parlamentre, vagy a többi nevezetességre gondolok, akkor ennél sokkal fontosabb dolog töltötte be az életem: a rock életstílus.
Az első „kulturális élményem” a Kopaszkutya volt, amit akkor rendszeresen vetítettek a Toldi moziban. Felkészülten vágtunk bele a filmnézésbe, a farmerdzseki sörökkel feltöltve, plusz egy gyógyszertáros havercsaj hozott „kóstolót” a főnöke hubertuszából (esküszöm jobb volt, mint a bolti). Nekem már évek óta Földes László, azaz Hobo volt a sztár, a filmből az a rész volt a kedvencem, amikor a tetovált lányt tanulmányozza erősen („most nézed, vagy szagolod?”).
Meló után rendszerint a Keletiben hédereztünk, vettünk némi kaját (zsemle, felvágott), egy üveg almabort (a Pásztortűz megvan?), és felültünk egy benn álló szerelvényre. Nagy ritkán az is megesett, hogy eldumáztuk az időt és a vonat elindult, ilyenkor elmentünk az első állomásig (Kőbánya-Felső).
Szerdánként lejártunk a Józsefvárosi klubba, a Topó Neurock koncertjeire. Jó kis zenekar volt Ivánka Csaba alakulata („Dezső, aki ülve áll”), plusz a szünetben kaját is osztottak. Egyébként nekik is Hobo lehetett a sztár, legalábbis a Dunaparti blues című számukban többek közt egy HBB-koncert is szerepel („kőkeményen rángatja a lábait a Hobo”).
Jó néhány ismerős arc járt ide, itt tudtuk meg, mikor lesz ilyen-olyan koncert, kit kaptak le közveszélyes munkakerülésért, kit soroztak be. És ott hallottunk Pest egyetlen negyedosztályú helyéről (biztos nem így volt, de mi így tudtuk). Több mint egy órát utaztunk Angyalföld egy eldugott zugába, de megérte! Igazi retkes kiskocsma volt, asztal nyema, csak azok a kétszintes könyöklők, vágni lehetett a füstöt, a pult előtt tumultus, a sör bolti áron! A kocsmáros nem kínlódott az üveg felbontásával, a bontót egy madzaggal erősítették a pulthoz, nehogy ellopják. És azok a filmbe illő párbeszédek!
‒ Ne’, hoztam neked sört! Igyál b…. meg, nem azért jöttél ki anyádból, hogy ne igyál!
‒ Iszok, na! De csak azé’, mer’ mondod!
Ahogy a Topó megénekelte, „Cigarettafüstön át, a gyermekkori álmok! Ez a kocsma!”.
Olykor azért nagyobb bulikra is eljutottunk, mint a KISS-koncertre a Kisstadionban (kívülről, nem volt rá lóvé), Beatricére a KEK-ben (Feróék akkoriban voltak a legjobbak), Stormwitchra a PeCsá-ban (de jó kis német metál banda volt).
Hétvégén ritkán maradtunk Pesten, mindenki húzott haza szennyest mosatni és feltölteni a kajakészletet (amit már a visszaúton felzabáltunk).
Február elején kaptam meg a behívót. Egyértelmű üzenet, vége a „vidám” éveknek. A haveri körben bevett szokás volt elbúcsúztatni a civil életet, az utolsó szombatra leszerveztem egy havercsaj albérletét bulihelyszínnek. Gempa volt rendesen, előtte kaptam fizetést. Már a menün összevesztünk, a csajok több kaját akartak, végül abban maradtunk, hurka-kolbászt sütünk jó sok zsírban, veszünk hozzá hat kiló kenyeret és egy üveg mustárt. Az egyik lány még virslit is akart éjfélre, nem idézem az összes ellenvéleményt, a legfinomabb beszólás a „elmúlt má’ Szilveszter, hülyegyerek” volt. A többi pénzből alkoholt vettem, és rém büszke voltam magamra, amikor telepakoltuk a konyhát piával.
A buli kora délután kezdődött. Jó lehetett, mert másnap iszonyú fejfájással ébredtem, a szobában szétdobált lemezek, a konyhában üres üvegek erdeje. Estére nagy nehezen sikerült használható állapotba hoznunk magunkat. És irány Lágymányos, a vasárnapi Hobo klub! Persze, útravalónak elvittük a maradék töményt.
Soha nem szólítottam le zenészt sem utcán, sem koncerten, akkoriban úgy gondoltam, én sem szeretném, ha állandóan faggatnának. De ezúttal megfogadtam, ha törik, ha szakad, odamegyek Hobóhoz. Már az úton bátorra ittam magam, s amikor a szünetben Hobo egy társaság közepén állva válaszolgatott a rajongóknak, a beszélgetést megszakítva odatámolyogtam, s kissé kásásan artikulálva megkértem, ugyan nyomják má’ le nekem a Bevonuló baka bluest.
Az a hatalmas ember lenézett rám, majd sértődött hangon közölte, ez egy előre felépített előadás, a számokon nem változtatnak, majd visszafordult a hallgatóságához. „De hát a jövő héten visznek katonának”, nyögtem még ki, majd szégyenkezve elkullogtam.
A szünet után Hobo felment a színpadra, elnézést kért a műsorváltozásért, majd közölte, „a hamarosan bevonulók tiszteletére következik a Bevonuló baka blues!”.
A következő hónapokban valóban a nóta szerint éltem: „Haver az kell, hogy gép legyél, parancsra aludj, vizelj, egyél!... Ébresztő fel, feküdj és kússz! Hé, pofa be! Bevonuló blues!”
Ezúton is köszönöm, Laci!
A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2024-ben meghirdetett A hősöm és én című pályázatára érkezett.
Szerző: Nádasdi Huba
Nyitókép: Fortepan / Erky-Nagy Tibor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
