1985-ben óriási bukás rázta meg a Szegedi Szabadtéri Játékokat. A János, a vitéz című előadásról van szó. Ki ne hallaná ki a címből az István, a királyra való utalást? Ám, míg a Szörényi‒Bródy szerzőpáros zenetörténelmet írt, a Kacsóh‒Victor duónak nem sikerült ezt megismételni.

Megjegyzem, mi valahogy akkor is éreztük, irtóra erőltetett, izzadságszagú az egész történet.

Már a cím is problémákat vet fel, mivel arra erősít rá, hogy itt bizony az István sikerének magasságát kell megugrani, és mivel az eredeti mű nem operett, hanem daljáték, a műfajt pop-daljátékként (egyes helyeken rock-daljátékként) aposztrofálták. A zenét egy az egyben meghagyták, és Victor Mátéra bízták a „rockosítást”, vagyis az áthangszerelést. Minden tiszteletem a zeneszerző irányába, de ez megítélésem szerint nem sikerült.

És sajnos a szereplőgárda sem mentette meg a helyzetet, pedig válogatott csapat volt. Jancsit Varga Miklós játszotta, aki elégtételt érzett a korábbi mellőzöttsége után. Deák Bill Gyula, Hernádi Judit, Katona Klári, valamint a Bergendy testvérek szereplése már önmagában sikerszagú, Gregor József pedig igazán nagy fogásnak számított. Az operaénekes ráadásul kvázi beugró volt, mert kezdetben Nagy Ferót szánták francia királynak. Ő azonban nem vállalta, arra hivatkozva, hogy sok egyéb elfoglaltsága van, de mindenki nyílt titokként kezelte, hogy túl kicsinek érezte a szerepet – ő ennél nagyobb babérokra tört.

Az előadást jól beharangozták, az újságok stabilan szállították a híreket, de a várakozás körül is valahogy ott lebegett az István, a király szelleme. És, bár az alkotók többször hangsúlyozták, nem az előző évi zajos sikerhez mérik magukat, ezzel a felvezetéssel nekik sem lehetett egyszerű dolguk.

Mindenki azt gondolta, most aztán beindul a Szabadtérin a nagy rockopera-korszak. Ez némileg igaz is, de ezt az érát nem a János, a vitéz hozta el. A helyi Délmagyarország is, amely rendszerint némi elfogultsággal szólt a Szabadtériről, több olyan cikket lehozott, melyekben igencsak lehúzták a darabot. Sőt a Magyar Nemzetben, illetve az Élet és Irodalomban is lesújtó kritikák jelentek meg a János, a vitézről. Nem véletlen, hogy soha többé nem játszották.

Aztán elérkezett a következő évad. 1986-ban pedig sikerült helyrebillenteni a Szabadtéri „rock-presztízsét”. És bár nem magyar műről beszélünk, a Jézus Krisztus Szupersztárt mi mégis annak éreztük, mert Tim Rice és Andrew Lloyd Webber alkotását Miklós Tibor nagyszerűen fordította magyarra, miközben ismét ott álltak a színpadon ikonjaink.

A Gyulák (Vikidál és Deák Bill), vagy a Jézust alakító, az akkor még nem annyira ismert Sasvári Sándor, sőt Gregor Józsefet is sikerült ismét bevonni Kajafás szerepére. Homonyik Sándor vagy Meződi József is a maximumot hozta ki magából. Igen, Meződi az Apostolból, aki azért a rockrajongó ifjaknak nem volt éppen példakép, de itt nem volt kérdés, hogy amit nyújt, az minden elvárásunknak megfelel.

A Szikora János által rendezett művel Szeged és a Szabadtéri ismét történelmet írt, ugyanis Magyarországon, sőt az egész keleti blokkban itt mutatták be először a Jézus Krisztus Szupersztárt! A Rock Színház produkciója nagyot ütött, egyszerre hozta az eredeti mű szakrális hangulatát és kemény zenei hangzását úgy, hogy közben éreztük: ez a mienk! Lenyűgöző volt, és talán mindenkiből kiszakadt egy sóhaj…, a János bukását feledhetjük, a színpadra ismét megérkezett a rock!

Hogy hasonlították-e az István, a királyhoz? Hát persze, a legtöbb, a Délmagyarban megjelent írás nem hagyta szó nélkül a két évvel korábbi sikert, diszkréten hallgatva az 1985-ös blamázsról.

Mi sem jellemzi jobban ezt a hangulatot, mint a bemutató utáni hosszú, dicsérő hangvételű újságcikk egyik mondata.

„Kollektív vállalkozás, a Rock Színház nyert csatája a szegedi Jézus Krisztus szupersztár.”

A Szörényi‒Bródy műhöz való viszony kapcsán is akad egy érdekes összefüggés. Az Istvánt 1984-ben úgy hozták ide, hogy egy kész, Budapesten már bemutatott produkciót ültettek át a Dóm tér színpadára. Az első Szegedi Szabadtéri előadás 1931-ben a Magyar Passió volt, mely szintén már összerakott előadásként, a Nemzeti Színházból érkezett. És az 1986-os Jézus Krisztus Szupersztárt emlegették az ősi, első előadás méltó örökösének úgy, hogy ez a mű itt született meg!

Az 1987-es évad már magabiztosabban indult. Addigra a Rock Színház otthonosan mozgott a székesegyház előtti nagy térben, és ismét kitettek magukért. A nyomorultakban Vikidál megmutatta, hogy az éneklésen túl nagyszerű színészi képességekkel is rendelkezik.

A következő részben erről az előadásról írok majd, illetve a rendszerváltásig elkövetkező pár év kisebb-nagyobb sikereiről.

Szerző: Magyar Ernő

Nyitókép: Fortepan / Kanyó Béla

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.