Tóth József a Stáció és a Tűzkerék RB alapítója, gitárosa. Új zenekarával, a Come On Rock Banddel nemrégiben tért vissza a magyar rockzenei életbe. Az új banda mellett a kezdetekről, Radics Béla örökségéről, Som Lajos ragyogó ötleteiről és egy esztergomi milliomos szerepéről is beszélgettünk vele.

Mikor kezdtél zenélni?

A hetvenes évek elején, kamaszkorában minden fiatal gitárt ragadott. Így tettem én is, és bár iskolai keretek között nem tanultam zenét, a téren a srácok megmutatták nekem az akkordokat. Első zenekarom egy Grog nevű formáció volt, Varga Miklós volt az énekesünk. Egyből az ország egyik legjobb hangjával játszhattunk tehát. Mikinek hihetetlen hangterjedelme és utánzóképessége volt. Harmadikos gimis voltam, mikor elkezdtük, 1975-ben, ha jól emlékszem. Esztergomban többször is felléptünk, de eljutottunk a környező falvakba is. Játszottuk például a Sugar Baby Love-ot, ami borzalmas ugyan, de nagyon nehéz elénekelni. E mellett Ten Years After-, Sweet- és Omega-feldolgozások is szerepeltek a repertoárunkban, de próbálkoztunk saját számokkal is. Miki és Neuprond István barátunk is írt nekünk dalokat.

Ekkoriban még nem volt pedig divat, hogy magyar zenekar egy másik magyar zenekar dalait dolgozza fel.

Mi ezen nem gondolkodtunk, játszottuk, ami tetszett. A bátyámmal, Tóth Tamás Bélával a progresszívebb témákhoz, a bluesos zenékhez vonzódtunk, a Hey Joe-hoz és a Sunshine of Your Love-hoz például, Miki inkább a Sweetet szerette. És mindannyian odavoltunk a Deep Purple-ért, tőlük is játszottunk dalokat.

A katonaság alatt is volt egy zenekarom. Nyilván, ha oda bekerül az ember, azt keresi, hogyan lehet lógni. Hát, ki tud zenélni? Én. Milyen hangszeren játszol? Hát, mondom, gitáron. De a dixielandbe nem passzol a gitár. Én viszont bendzsózni is tudok.

Így alakult, hogy egy tenorbendzsón dixielandet játszottam. Nagyon tanulságos időszak volt, és nem ért véget akkor sem, amikor leszereltünk, mert az egyetemi évek alatt ezzel a zenekarral folytattam. Eljutottunk Bulgáriába, Lengyelországba, Csehszlovákiába és a Szovjetunióba is. Rengeteg tapasztalatot szereztünk.

Az eddigi interjúimból számomra az derült ki, hogy ezek a katonazenekarok különböző csapattesti Ki Mit Tud?-okra alakulnak. Miért pont dixielanddel próbálkozott a ti zászlóaljatok?

Szegeden voltam katona, ahova a közeli Hódmezővásárhelyről vonult be a Blaskó Dixieland több tagja is, adott volt tehát az alap, a trombita, a bőgő és a klarinét, ehhez kerestek további zenészeket. Rockot nem akartak játszani, már csak a felállás okán sem, ez is determinált. Azért persze mi is elindultunk az országos Ki Mit Tud?-on, mert jó alkalmat kínált arra, hogy addig se a laktanyában legyünk.

Hová jártál egyetemre?

A Budapesti Műszaki Egyetemen tanultam mérnöknek, és végig ebben a szakmában dolgoztam, a zenét csak amatőrként műveltem.

Mikor alakult a Stáció?

1980-ban. Ugye, Varga Miki elment először Soldos Laci zenekarába, a Zenithbe, majd a P. Box tagja lett. Mi meg nem a kőkemény és őszinte rockzenével folytattuk, ami a korszak elvárása lett volna, hanem egyfajta artrockot kezdtünk játszani. Az énekesünk amatőr színjátszó volt, és a testvéremmel mi is inkább a Kexet és a Syriust szerettük. Sok versmegzenésítést csináltunk, például A kutyák dalát, vagy Áprily Lajostól A gladiátort meg József Attilákat is.

Voltak akkoriban különböző tehetségkutatók, mi is indultunk ilyeneken, de ezeket nem arra találták ki, hogy a fellépő zenekarok befussanak, inkább az volt a hatásuk, hogy egyes tagokat felfedezzenek és elszipkázhassanak a jobban menő zenekarok.

Játszottunk például Salgóbányán, ahol fellépett Alapi István is a Front nevű formációval, de Mohai Tamás is ott volt az akkori zenekarával.

Ti milyen felállásban léptetek színpadra?

Én és a bátyám, a dobos Bótyik András volt Tátról, az énekes pedig Bakai Ferenc.

Mikor kezdtetek el magyarításokat játszani?

Salgóbánya eredményeképpen elkerültünk a Budai Ifjúsági Parkba, ahol Zoltán Jánossal is találkoztunk, érdeklődött, mit játszunk. Meglepődött, hogy nem az őszintét és kőkeményet. Mi szerettünk volna picit mást. János épp egy Jimi Hendrix-emlékest előkészítésén dolgozott, és minket is meghívott a Metro Klubba. Nekem különösen szívmelengető volt ez a meghívás, hiszen egy gitáros számára maga a mennyország, ha Jimi Hendrixet játszhat. Zoltán János volt olyan bátor, hogy Deák Bill Gyulát is elhívta. És Bill egyszer csak bekiabált az énekesünknek, hogy „Te, Sanyi! Jobb lenne, ha nem csehszlovákul énekelnél!” Na, akkor kezdtük el átírni a dalokat. Angolul már késő lett volna megtanulni, csehül meg nem akartunk, tehát jobbnak gondoltuk, ha magyarul adjuk elő a klasszikusokat. Ezek pedig nem műfordítások voltak, hanem átiratok.

Mikor kezdtetek Radics Béla-feldolgozásokat játszani?

A Taurus összes kislemeze megvolt nekem, mind a kettő. Az elsőn ott volt a Zöld csillag, és ha már Hendrixet játszunk – gondoltuk – akkor szerkesszük be a műsorba a magyar Jimi Hendrix egy számát is.

Bill nagyon boldog volt, amikor meglátta. Elővette a brifkóját, amiben ott volt Béla fényképe. Megpuszilgatta és azt mondta: „Ő a király”.

A Metro Klubban klubzenekarrá váltunk, a srácok mindig örültek a Zöld csillagnak, és megesett, hogy feljött koncert előtt egy gyerek a színpadra, és elkezdte a Megátkozott ember riffjét, hogy ezt nem játszanánk-e. Tudom, ez a Free Fire And Waterje, el tudjuk játszani. De hogy ez nem az, hanem a Béla száma, a Megátkozott ember. És akkor jelent meg Ómolnár könyve, a Pengék és Halak. Bélát láttuk a Kisstadionban a Free előtt gyerekként, onnan nekem az maradt meg, hogy a Taurus lényegesen jobb, mint a Free. Láttuk Bélát a Tűzkerékkel is, az Ifiparkban többször. Egyre több régi kazettát kaptunk, úgyhogy elkezdtük feldolgozni az életművet.

Hogy jön az ötlet, hogy nagylemezen adjátok ki Béla dalait?

A könyvedben te is írsz egy állítólagosan tervezett lemezborítóról, amin rajta voltak a számcímek is. Kiderült, hogy ezt nem Béla álmodta meg, hanem egy barátja, Kiss Ervin tréfálta meg vele. Én viszont ezt sokáig nem tudtam. Abban a hitben voltam, hogy Béla akarta ezt az élő lemezt, és ha már nem jelenhetett meg, majd mi megcsináljuk, és az se baj, ha nem lehet majd kapni boltban, mert aki eljön koncertre, az hallhatja. Felvettünk egy demót is, hogy hátha. Ezt hála istennek nem a nagy nevekhez adtuk le, hanem elmentünk egy esztergomi milliomoshoz, úgy gondoltuk, ez célravezető lehet. Neki pénze volt, nekünk meg zenénk. 1989-et írtunk, logikusnak tűnt az együttműködés. És nem is zárkózott el, mert mindennel üzletelt. Mondta, hogy jó, de neki is lenne egy ötlete. Azt mondta, hogy most nagyon mennek ezek a vallási dolgok, nem akarunk-e esetleg egy keresztény rockzenekart csinálni? Azt kiadná. Hát, ez nem állna jól nekünk. Jó, akkor hozzunk valakit, aki ért a zenéhez és elmondja neki, hogy amit mi csinálunk, az jó, vagy nem jó.

Varga Mikivel tartottam a kapcsolatot, az ő dobosa volt a már említett Soldos Laci, aki Bélát szintén istenként tisztelte, úgyhogy megkerestük. Úgy gondoltuk, ő csak elég autentikus, hogy megmondja, jó-e a lemez vagy sem. Rendes volt, meghallgatta, de azt mondta, hogy még ő se elég nagy ember ahhoz, hogy meggyőzze a milliomost és felhívta Som Lajost. Lajos is meghallgatta, nagyon tetszett neki és örült, hogy a Stáció továbbviszi és magasra tartja a zászlót. Megmondta a mecénásunknak is, hogy ügyesek vagyunk, jó az anyag, mire a milliomos befizette a zenekart a Rádió VIII-as stúdiójába, hogy vegyük fel rendesen az anyagot.

Závodi János, Tóth József és Tátrai Tibor. Forrás: Tóth József archívuma.

Ami végül mégis a Strigonnál jelent meg, ami Som Lajos kiadója volt.

Amikor sikerült rávenni az urat, hogy pénzt adjon, ők még egyeztettek a részletekről Lajossal. Azt mondja a mecénás: „na, és hol fogják nyomtatni a lemezborítót?” Hát, nem tudjuk. „Jó, akkor vegyünk egy nyomdát”. Ebben a szellemben társalogtak. Aztán Som úgy gondolta, Zalatnayval alakít egy kiadót, de akkor már nemcsak minket adnak ki, hanem az Illés 1990-es koncertjét is. El is indult ez a kis vállalkozása, ami aztán nagyon hamar zátonyra is futott. A lemezünk viszont elég nagy példányszámban jelent meg, pláne ahhoz képest, hogy ekkoriban a vinylek kiadása erősen háttérbe szorult. Egyre több volt a kazetta. Aztán a raktárt elöntötte a Duna, így jó néhány példány megsemmisült. Legalábbis nekünk ezt mondták.

Sok éve mélázok azon – és sajnos Lajost erről sose kérdeztem –, hogy mikor látta, hogy elindul egy ilyen dolog, akkor miért nem azt csinálta, hogy maga köré gyűjt zenészeket és megcsinálja ő az első Tűzkerék, vagy akár Taurus nagylemezt. Tehát hogy zenészként teszi oda magát.

Jól gondolod, hogy ez megfordult a fejében, de szerintem kezdetben ő inkább a Piramisban gondolkodott. Aztán 1996-ban megpróbálta feltámasztani a Taurust. Össze is szervezte Balázs Fecót és Brunner Győzőt, el is kezdtek próbálni. Három gitáros lett volna, Tátrai Tibusz, Závodi és én. Énekesnek meg jött Deák Bill és Anda Bálint. Egy hónapig jártunk fel próbálni Pestre, a zenekar lelkes volt, már a plakát is elkészült, mígnem az egyik próbára lejött Lajos és közölte, hogy „hát, gyerekek, eltűnt a pénz”. Merthogy filmfelvételt, lemezt, nagykoncertet terveztünk Pusztavacson egy nagy fesztivál keretében. Lajos még valami lovas felvonulást is szervezett rá. De nem lett az egészből semmi.

De Esztergomban, a Molothow Ligetben volt egy fellépés, nem?

Volt, de nem a teljes stábbal. Fecó és Závodi János eljött, és Som Lajos is eljött volna… hogyha nem lett volna vele valami. Az együttműködés Janóval megmaradt, sokat jött velünk vendégként játszani.

Átugrottuk, hogy hogyan váltottatok nevet Stációról Tűzkerék RB-re.

Egy szerencsétlen bluesfesztiválon feloszlottunk. Volt egy Beatles Revival Band-albumom. És mert a Radicsokat is nagyon szerettem volna továbbjátszani, eszembe jutott, hogy legyünk Tűzkerék Revival Band. Majd a szakma jól ledorongol, hogy hogy merészeljük ezt, de legalább odafigyelnek. Elkezdtünk ezen a néven játszani, a szakma pedig jól nem figyelt oda. Legalábbis hozzánk nem szólt senki. Aztán Som és Soldos hitelesített.

Érdekes, én azt hittem, hogy az RB-vel Béla monogramjára utaltok.

Ez utóbb derült ki nekünk is. És vannak egyéb asszociációk is, mint például a Rhythm ’n’ Blues.

Hogy fogadták a nevet Béla rajongói?

Nekem úgy tűnt, örülnek neki. A régi Stáció-rajongók megmaradtak és azon a nyomon is haladtunk, hisz írtunk saját számokat, a saját dalainkból lemezek jelentek meg. Azt gondoltuk, hogy ebben a stílusban a saját számainkat is Tűzkerék RB néven adjuk ki, így jelent meg a Bíbor hold és a Sírig tartsd a pofád. Én nagyon szeretem mind a kettőt.

Paks, Gasztroblues fesztivál, Závodi János, Póka Egon, Deák Bill Gyula és Tóth József. Forrás: Tóth József archívuma.

A kilencvenes években komoly sikerszériátok volt.

Az tényleg nagyon jó időszak volt, és ennek a zenének is volt akkor egy reneszánsza. A nyarak bluesfesztiválokkal teltek. A kétezres évre ez már lecsengett.

Ha Béláról kellene egy mondatot mondanod, mit mondanál?

A legnagyobb tragikus sorsú magyar gitáros.

Honnan a Citrom név?

A katonaság alatt sikerült szert tennem erre a névre, a dixieland zenekarban. A zászlóaljban alkalmilag összeálltunk azért rockzenét is játszani, de csak passzióból. És Kukorelli Károly honvéd zenész elvtárs – aki egyébként festőművész volt, ő festette a tankokat az étkező falára – odasúgta egyszer a trombitásunknak, hogy „Te, ez a Citrom egész jó gitáros”. Megtetszett Blaskó Lacinak, és onnantól így hívott.

Beszéljünk egy kicsit az új zenekarodról, a Come On Rock Bandről is.

Nagy-nagy szünet után – hisz 2000-ben abbahagytam a zenélést – a munkahelyemen csörgött a telefon, hogy XY vagyok, Tóth Jánost keresem. Fiatalok vagyunk, mondta az illető, és akarunk egy zenekart csinálni, és milyen jó lenne, ha én gitároznék. Ne haragudjatok, én már nem tudok gitározni, több mint tíz éve nem játszottam. De biztos, meg minden.

Jó, hát meggondolom, mert néha a feleségem bujtogat, hogy kéne még zenélni. Hazamentem, mondtam neki, hogy megkerestek. Mire a feleségem közölte, hogy ő úgy szeretett meg engem, ahogy állok a színpadon. Én meg a feleségemért bármire képes vagyok!

Örömet akartam szerezni neki, elkezdtem újra gyakorolni. Hát nagyon nem ment. Gyötrelmes volt. Alakulgatott a zenekar, majd megszűnt. De az én drága jó feleségem csak nem hagyta, egyszer csak szólt, hogy egy szervező annyira szerette, ahogy én zenéltem, hogy meghívná a zenekaromat egy „visszautasíthatatlan” összegért. Jó, hát akkor persze, „magas” fellépti díjért persze. Felhívtam abból a csikózenekarból egy tagot, hogy valamit kell csinálnunk, mert elvállaltam a koncertet. Összeállt egy csapat, le is ment a koncert, aztán csak beindult a dolog, néhány tagcsere után összeállt a program.

Kik ma a zenekar tagjai?

Petrás Attila dobol, Reményi Mihály az énekes, kongás, szájharmonikás, tetováló polihisztor, és nagy örömömre új tagunk basszusgitáron Margit József, akit a Kormoránból ismerhet a közönség.

Mik a terveitek?

Tekintettel az életkoromra, olyan nagy terveink már nincsenek. Szeretnénk még sok jó hangulatú bulit csinálni, olyan helyeken, ahol a közönség szereti és érti ezt a zenét. Ha futja energiánkból, és az ihlet is megtalál, talán készítünk még egy nagylemezt saját számokból, esetleg egy koncertlemezt. Jó lenne még nagyobb blues- és rockfesztiválokra, esetleg motoros találkozókra eljutni, de a kisebb klubok jelentik az igazi közegünket.

A Come on Rock Band legközelebb szeptember 13-án, a Rockmúzeumban játszik 19 órától. Előtte, 17 órai kezdettel a Radics Béla a beatkorszakban című könyv bemutatójára kerül majd sor, ugyanott.

Szerző: Bálint Csaba

Nyitókép: A Grog, jobbról a második Tóth József Citrom. Forrás: Tóth József Archívuma

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.