Új, tematikus programsorozatot indítanak a Lemezjátszó szervezői. Augusztus végétől havi rendszerességgel, összesen nyolc alkalommal a magyar könnyűzene történetét jelentősen formáló és alakító könnyűzenei albumokat hallgathatja meg a közönség, és a lemezekről a dalok szerzői mesélnek. A Lemezjátszó Classic vendége lesz többek közt Szörényi Levente, Frenreisz Károly és Zorán.
Som Lajos, Váradi László Vadölő, Kosik Kristóf. Fotós: Nemes Nagy Péter
Az idei év rocktörténeti szenzációja, hogy előkerült Radics Béla legendás SG-je, melyről már korábban is írtunk. Most a gitár megtalálójával, Kosik Kristóffal idézzük fel a részleteket, és beszélgetünk a hónap végi nagykoncertről is.
A Böszmeként ismert Böszörményi Gergely a legsokoldalúbb zenei szakemberek közé tartozik Magyarországon. Az egyik első magyar DJ-ként járta az országot a hetvenes években, és elsőként nyitott progresszív rockzenét árusító lemezboltot a nyolcvanas években. A kilencvenes évektől kezdve szervez koncerteket itthon és külföldön, emellett lemezeket ad ki, és koncert- és fesztiváligazgatóként is dolgozik.
Alább a vele készült életútinterjúból közlünk egy részletet:
Erdélyben egészen más körülmények között működött a magyar nyelvű könnyűzene, mint itthon. Cikkünkben ennek az izgalmas állapotnak a korabeli válogatáslemezeken megmaradt nyomait vizsgáljuk meg.
A majdnem kétmilliós magyar kisebbség kultúrája a legtöbb területen, így a könnyűzene terén is csak elvétve kapcsolódott az adott művészeti ágban alkotó román pályatársak tevékenységéhez. A színtér infrastruktúráját is felülről teremtette meg néhány lelkes, elszánt szervező és médiaszakember, a hatvanas évek legvégétől a hetvenes évek közepéig tartó néhány évben. Így történhetett az, hogy semmiféle nemzedéki, stílusbeli szembenállás nem valósult meg: a hagyományos tánczene előadói békésen megfértek a rockzene különböző válfajait játszó zenekarokkal vagy éppen a folkzene művelőivel. Mi több, az előadók és a szerzők között is elő-előfordult műfajközi „átfedés”.
Az erdélyi magyar könnyűzene leghíresebb, utólag legendává nemesült rendezvénye az 1970 és 1973 között évi egy-egy alkalommal megrendezett Siculus táncdalfesztivál volt, melynek a helyszíne Székelyudvarhely volt, alkalmanként három-öt egymást követő szeptemberi estén.
Balatonalmádi, 1962. Képzeljük el. A strandot, a lángost, a krigli lappadt söröket. A hat évvel a nemzet nagy forradalma után a „magyar tenger” partján lubickoló tömeg zsivaját. A rendőrök fürdőruhásokat is szemmel tartó, éber tekintetét. Persze a Balaton, régi nyarakon, ha volt vitorláshajó, ha nem volt, időn kívül esett. A tó tükrét rendszeresen végigborzoló szél a fékezett habzású szabadság fuvallatát hozta. A Balaton saját jogán, a természeti csodaság jogán bármely időben valaminek számított és számít ma is, minden igénytelenségével, bornírtságával együtt. De akkor is: 1962. Egy bénult, fejbe kólintott ország nyara.
A magyar popexport elsősorban koncerteken keresztül működött, mind kelet, mind nyugat felé. Jó néhány külföldi hanglemez is megjelent magyar művészekkel, amelyek legtöbbször az adott országban zajlott fesztiválfellépésekhez vagy rövidebb-hosszabb turnékhoz kapcsolódtak, esetleg az előadó adott országbeli folyamatos jelenlétének voltak köszönhetőek. A Locomotiv GT-nek azonban két nagylemeze is lett egy-egy olyan országban, ahol nem is koncerteztek. Az alábbi ismertetőben ezeket nézzük meg.
Budapest egyik legnépszerűbb koncertező klubzenekara volt a Topó Neurock Társulat az 1980-as évek második felében. Színházi gyökerekkel rendelkezett az együttes: Ivánka Csaba színművész 1982 novemberében alapította meg csapatát a Várszínház műszaki dolgozóival. Ivánka mellett Lakatos „Bétóven” Dezső (szólógitár) és Merena „Sanyó” Sándor (dob) alkották a magot, ők hárman mindvégig, tehát az 1992-es megszűnésig tagok maradtak. Az évek során a Topóban játszott Zsoldos Tamás, Pribil György, Román Péter, Patai Tamás és jó pár további zenész is.
Nemrégiben megkerült a magyar rockzene Szent Grálja, Radics Béla gitárja. Ha van ikonikus tárgya a hazai rockzenének, akkor az Radics bikanyakú, bikaszarvú SG alakú, bordó Gibsonja. 1987 körül veszett nyoma, sokan próbálták az elmúlt harminc évben előkeríteni, nemrég pedig sikerült. Új tulajdonosa nem dugdossa, nem kezeli titkos és elérhetetlen tárgyként, a facebookon egyre szaporodnak a hangszerrel készült közös rajongói fotók.
Az Omega együttes (1970)
Pár zlotyit ejtek a hajléktalan markába az egyik krakkói terecskén, valamit motyogok magyarul, mire a kócos hajú és itt-ott erősen maszatos férfi arca felderül, ujjaival győzelmi jelet formáz, és úgy mondja: Omegaaaa!!! Ugyancsak Krakkó, szilveszter előtti nap. A hostel portása idősebb, joviális szakállas férfi. Amikor kiderül a nemzetiségem, ragyogó szemmel sorolja a magyar zenekarneveket, élükön az Omegával. Majd megkérdezi, mi a helyzet Zalatnay Cinivel. Most már jobban van, hogy kiengedték a börtönből, mondom. Szavaimat döbbent csend fogadja, a férfi tekintete ponyvává válik, amit az elmúlás bánata feszít szélesre, hogy azon a tovatűnt ifjúság legszebb képsoraiból montázsolt keserédes videoklip peregjen le.