Csatári Bence:
Mik voltak az első zenei élményei?
Toldy Mária:
A bátyám, Toldy Zoltán – aki filmgyári hangmérnök volt, és sajnos nagyon fiatalon, ötvenévesen hunyt el – nagyon szépen énekelt, ahogy édesapám is, ellentétben anyukámmal, bár utóbb ő azt állította, hogy neki is jó hangja volt, csak időközben elment. Akkoriban még nem hittem el szegénynek, pedig valószínűleg nem túlzott. Nagypapám a két lányának vett egy-egy házat egymás mellett, az egyikben – amit édesanyám kapott –, lakom a mai napig itt Pestújhelyen. A szomszédban élő, nálam egy évvel idősebb unokanővéremmel, Velemi Máriával és a bátyámmal megalapítottuk a szerényen rólunk elnevezett Toldy-énekhármast, amivel többnyire swingeket és rock and rollokat adtunk elő három szólamban, többek között Bill Haley-től a Rock Around the Clockot. Később felfigyelt ránk egy Tóth Zoltán nevű mérnök úriember, akinek a saját nevét viselő big bandjében is felléphettünk. Ebben a csapatban játszott egyébként mások mellett Bergendy István is. Ezek a koncertek arra is jók voltak, hogy Szirmay Mártával megismerkedhessem, aki több éven keresztül képezte a hangomat, miközben még ő is a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára járt, tehát valójában gyakorolt rajtam, így mindketten jól jártunk. Tóth Zoltán aztán a big bandjéhez szeretett volna egy kórust, amit bemutatott volna a rádióban, de ez nem jött össze, csak én mentem be velük, így a rádió kulisszái mögé bepillanthattam. A kisméretű 11-es stúdióban felszabadultam énekeltem Ella Fitzgeraldot, miközben tíz-tizenöten gyűltek össze a lehallgató fülkében. Azt hittem, ennyire tetszett nekik a zenekar produkciója, de aztán hamarosan kiderült, hogy az én énekstílusom nyerte meg a tetszésüket. Ekkor Bágya András tekintette meg zenei rendezőként ezt a produkciót, aki rögtön ígéretet tett arra, hogy ha elindul a tánczenei stúdió, mehetek hozzájuk a képzésre.
Csatári Bence:
Hol jártunk ekkor időben?
Toldy Mária:
Ez 1958 körül történt, és nemsokára be is indult a képzés. Ekkorra már elvégeztem a Közgazdasági Technikumot Pestújhelyen, mert édesanyám nagyon féltett, és ebből a megfontolásból inkább a házunktól mindössze egy utcával arrébb lévő iskolába íratott, majd érettségi után elhelyezkedtem a 11. számú Autóközlekedési Vállalatnál, rövidebb nevén az AKÖV-nél statisztikusként. 1956-ban is itt dolgoztam, de a forradalom ideje alatt a szüleim megtiltották, hogy bárhova is menjek, így a történésekből teljesen kimaradtam, a pincében vészeltük át a nehéz napokat, ellentétben a bátyámmal, aki sokat csavargott ekkor a városban. A forradalom és szabadságharc leverése után, miután helyreállt a hétköznapok rendje, újra az AKÖV-nél találtam magam. De a statisztika engem egyáltalán nem érdekelt, inkább zenét tanultam önszorgalomból, így a rádióban Bágya András felajánlása nagyon jókor jött.
Csatári Bence:
Hogyan zajlott a képzés a rádióban?
Toldy Mária:
Balassa P. Tamás vezette az 1959-ben indult stúdiót, mindenki nagy örömére, mert remekül irányított bennünket, bár azt is hozzá kell tenni, hogy a tehetségtelen embereken ő sem tudott segíteni. Ezt a stúdiót arra találták ki, hogy legyen lehetősége a jó énekeseknek kiemelkedni, mintegy biztosítandó az utánpótlást. Nagyon kedveltem őt, emberileg is közel állt hozzám, amíg élt, minden évben felköszöntött május 3-án, a születésnapomon. Akkoriban még úgy gondoltam, hogy nem akarok énekesnő lenni, elsősorban inkább énektanári ambícióm volt, ami több mint egy évtized után meg is valósult. Hetente egyszer kellett bejárnunk, a házi feladatnak kiadott dalt kellett elénekelnünk a kurzusvezetőnknek, aki különböző instrukciókkal látott el bennünket. Három évig jártam ide, nagyon hasznos volt. Csoporttársaim között szerepelt a majdani táncdalfesztiválok állandó versenyzője, Mátrai Zsuzsa is. Vizsgadalainkról felvételek készültek, amiket leadtak a rádióban. Ezt természetszerűleg még a Rádió és Televízió Újság is lehozta, amely engem éltanulóként emlegetett. A szerzők persze a vizsgáinktól teljesen függetlenül is beadták a dalaikat a rádióba, amiket egy szakmai lehallgató bizottság kiválogatott és szortírozott közöttünk. Minden hónapban volt egy bizonyos kontingens, amit a rádió szerkesztősége színvonalasnak ítélt, és amit személyre szabottan osztottak ki nekünk. Nekem elsősorban a játékos dalok jutottak, a személyiségemből fakadóan. Az is előfordult azonban elég sokszor, hogy a szerzők kifejezetten nekem írtak dalokat, de ilyen esetekben egyáltalán nem volt biztos, hogy megkaptam azokat. Amikor már Bágya András felesége voltam, akkor sem volt egyértelmű, hogy a szerzők által nekem ajánlott dalokat én kapom. Az viszont soha nem merült fel bennem, hogy akár csak egyetlen dalt is visszautasítsak, ilyen soha nem is fordult elő velem pályafutásom alatt. Miután pedig felvettük a dalokat, „zésítették”, azaz rádiós műsorba való szerkesztésre alkalmasnak ítélték. A felvételek után járt is némi honorárium, egyszeri összeg, mert az előadói jogdíjat nem ismerte a Kádár-rendszerben a Magyar Rádió.
Csatári Bence:
Milyen körülmények között vették fel a dalokat a rádióban?
Toldy Mária:
Nagyon érdekes tapasztalatokat adtak ezek az alkalmak. Mivel mindig túl közel mentem a mikrofonhoz – ezt a rádiósok úgy mondták, hogy „megettem a mikrofont” – mindig betoltak egy széket a mikrofon és közém. Tőlem nem messze, néhány méterre volt egy hangfal, amelyből a minden hangszer szólamát tartalmazó zenei alapot hallottam, amire rá kellett énekelnem. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mert nehéz volt belőni, hogy milyen hangerő az, amit még nem nyom el a hangom, ugyanakkor én magam is hallom, és amitől nem leszek olyan hangos, hogy bezavarjak az énekmikrofonba. Sokszor kértem, hogy hangosítsák a zenei alapot, de ezt nem lehetett a végtelenségig emelni. Ez persze eléggé kezdetleges megoldás volt, ettől függetlenül boldog voltam, hogy ehhez a lehetőséghez jutottam. Akkor szembesültem azzal, hogy van ennél sokkal jobb is, amikor Koós Janival kimentünk az NSZK-ba, és ott készítettünk felvételeket. Nagy revelációval hatott rám, hogy amikor felvettük a fülhallgatót, nem zavarja semmi az énekmikrofont, és kedvemre énekelhettem, amit minden erőlködés nélkül visszahallottam a fülemben.
Csatári Bence:
A rádiós felvételek készítése közben volt javítási lehetőség az énekesek számára?
Toldy Mária:
Hogyne, hiszen mi sem vagyunk tévedhetetlenek. Nem az volt a jellemző, hogy az elejétől a végéig elénekelt valaki egy számot, bár néha ez is előfordult. Felénekléskor egy-egy szakasz végén volt lehetőség a leállásra, megbeszéltük a tennivalókat. Volt, hogy a zenei rendező, de olyan is volt, amikor én kértem, hogy vegyük fel újra, mert úgy éreztem, jobban is meg tudom csinálni. Aztán az is előfordult, hogy tévedtünk, nem lehetett jobban kivitelezni az adott zenei megoldást. Azt, hogy mikor álljunk le, a zenei struktúrán kívül az éppen akkor nyújtott teljesítmény, illetve annak esetleges elmaradása határozta meg. Volt, hogy nekifutottam még egyszer az akkor esedékes versszaknak, hogy eldöntsük, azt a bizonyos magasabb hangot végül is ki tudom-e énekelni. Egyszóval teljesen más volt, mint egy Táncdalfesztivál, ahol viszont élőben kellett mindent elénekelni, nem volt mese, nem volt hibázási lehetőség, aki hibázott, az megbukott a megmérettetésen.
Csatári Bence:
A Magyar Rádió tánczenei stúdiójából került ki a lipcsei tánczenei fesztiválra is 1960. november 12–20. között?
Toldy Mária:
Pontosan, a csoporttársaim közül engem választottak, ami nagy megtiszteltetés volt számomra kezdő énekesként, de velem jött Sárosi Kati, Németh Lehel és Zsoldos Imre is, akik akkor már ismert énekesek, illetve zenészek voltak. Nagy sikerünk lett és boldog voltam, ahogy a társaim is. A Barna bőrű hableány, illetve a Húsz éves vagyok című dalokat énekeltem. Ha szoros értelemben vesszük, ezzel a két számmal indult a pályafutásom, ami aztán innentől kezdve ment a maga útján. Megvolt a magam stílusa, már csak neveltetésemnél fogva is a jól nevelt lány habitusával álltam a pódiumra, és ez nem felvett allűr volt, hanem önmagam őszinte vállalása. Ehhez illeszkedett a hangom is, és ez jellemző volt rám mindvégig az aktív énekesi pályafutásom során. Aztán az utolsó, Szélmalom című dalom kicsit más típusúra sikerült. Ehhez Bradányi Iván írt szöveget, és már nem énekeltem a színpadokon, mert visszavonultam. Ebben érződik, hogy kétségkívül változott, érettebbé vált a hangom, és a tónusom is árnyaltabb lett már ekkorra, talán jobban át tudtam adni magamat ebben a szerzeményben. Ezzel a számmal azonban már nem mentem fellépni, ugyanakkor a mai digitalizált változatot, amit feltettem a facebookra és felkerült a YouTube-ra is, mindenki, aki hallotta, nagyon dicséri, és elismerik, hogy másfajta lett a hangom, sőt még érdeklődnek is, hogy van-e esetleg a tarsolyomban még ehhez hasonló dal.
A Metro együttes tagjai és Toldy Mária
Csatári Bence:
Még két kislemezre is kötött szerződést az Amiga kiadó a magyarok produkcióiról, legalábbis az egyik ügynökjelentésben ez olvasható.
Toldy Mária:
A rádiós fellépéseinkről készülhettek felvételek, ez nem vitás, de kislemezem nekem akkor még nem jelent meg Berlinben. Az lehet, hogy a többieknek igen, de az sem zárható ki, hogy kötöttek ugyan szerződést velük, de végül nem realizálódott ez a törekvés. Nem utolsó sorban pedig még az is lehet, hogy az ügynök tévedett, hamis információkat szerzett be, amiket aztán később nem ellenőrzött. Egyébként az NSZK-ban két kislemezem is megjelent.
Csatári Bence:
Számos táncdalról készült viszont Magyarországon rádió- illetve kislemezfelvétel az Ön előadásában. A Bumcsili például egy nagyon aranyos kiskutyáról szól.
Toldy Mária:
Ez Payer András zenéjével és S. Nagy István szövegével készült, nagyon szerettem, és még tévéfelvétel is készült róla. Legalább ugyanennyire szerettem a Gézengúzt, amit 1961-ben vettünk fel, egy évvel korábban, mint ahogy Koncz Zsuzsáék elénekelték a Ki mit tud?-on. Ennek a felvétele azért maradt emlékezetes, mert a szöveget jegyző S. Nagy István annál a résznél, amikor a csúzlit énekeltem nagy hajlítással, fogott egy táblaüveget, és beledobta egy vödörbe, hogy meglegyen a csörömpölés hanghatása. Akkoriban ugyanis nem voltak még számítógépes effektek, amelyekkel elő lehetett volna idézni ilyen hangokat, éppen ezért még nagyobb poén volt ez, mint amennyire manapság lenne. Ezenkívül nagyon szerettem, ahogy sok más számomnál Bergendyék hangszereltek, mindig érződött rajtuk a mívesség és a hozzáértés, jó érzékkel nyúltak a dalokhoz.
Csatári Bence:
A Békaszerenád is emblematikus dallá nőtte ki magát.
Toldy Mária:
Olyannyira, hogy a mai napig mondják lányomnak, Andinak, hogy vegye be a repertoárjába, aminek sokszor eleget is tesz. Sokan ma is emlegetik nekem, hogy például biciklizés közben ezt dúdolják. Elsőre kicsit gyerekesnek tűnt nekem egészében véve ez a dal, nem gondoltam volna, hogy sláger lesz belőle, de aztán az idő igazolta a szerzőket. Itt is el kellett kapnom a zeneszám hangulatát, és bele kellett vennem a saját egyéniségemet. Enélkül nem lehet átadni egy nótát sem a közönségnek, bármennyire is képzett zeneileg az ember. Az érzelmi azonosulás még fontosabb is, mint a zenei precizitás, persze ez utóbbi nélkül sincs előadóművészet, de ha valaki nem tud eggyé válni a dalával, akkor felesleges is erőlködni, mert hiányzik belőle mindaz, amitől az éneklés előadóművészetté válik.
Csatári Bence:
A Például te című szám is nagy sikert aratott a maga játékosságával.
Toldy Mária:
Ezt a dalt sokan elénekelték. Egy filmben Vass Éva színésznő adta elő először, majd én a televízióban vittem színre. A szerző, Nádas Gábor beleegyezett, hogy megkapjam a darabját.
Csatári Bence:
Igazi különlegesség, mondhatni könnyűzene-történeti kuriózum, amikor Ön és a korszak másik három gigasztárja együtt éneklik el a Magyar Televízióban a Speedy Gonzales című Pat Boone-számot, illetve Tony Renis dalát, a Quando, quando, quandót.
Toldy Mária:
Ez egy szilveszteri adás volt, Sárosi Katival, Koós Jánossal és Németh Lehellel. Nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy szerepelhetek ebben a produkcióban, ezt aztán szinte mindenki nézte ebben az országban, aki élt és mozgott, hiszen ez volt az egyetlen adás, amit láthattak. A koreográfiába egyáltalán nem szólt bele a rendező, saját elképzeléseink szerint mozogtunk, ez azért látszott is rajta. De a hangok tisztán szóltak, mi pedig nagy kedvvel, tisztán és átéléssel énekeltünk, és ez a lényeg.
A teljes, lábjegyzetelt interjú ide kattintva érhető el.
Fotó: Fortepan/Bauer Sándor, Fortepan/Hunyady József.
Az interjút Csatári Bence készítette.
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
