Amikor a számtalan közös zenei projekt kivitelezésében együttműködő barátom, Pap Béla megkeresett, hogy találnék-e valakit, aki kellő rálátással bír a magyar zenekarok egykori csehszlovákiai fellépéseire – meghívásuk körülményeiről, a fogadó rendezvényekről –, azt gondoltam, ez nem lesz nehéz feladat. A magyar határ közelében felnőtt, magyar felmenőkkel is rendelkező szlovák fiatalként magam is több meghatározó élményt őrzök magyarországi zenekarok csehországi, szlovákiai fellépéseiről. Örömmel vállaltam a feladatot, mert a korszak hasonló megközelítésével még nem találkoztam az egykori szocialista országokban.

Winkelmayer József billentyűs, harsonás, zenekarvezető 1942-ben született Budapesten. A hatvanas évek ismert beatzenésze volt, aki a Benkó Dixieland Bandet, később az Olympiát erősítette, majd megalapította saját zenekarát, a Winkelmayer Brass-t, amellyel először játszott Magyarországon dzsessz-rockot. Elmesélte nekünk, hogy találkozott Benkóval és Charlie-val, de szó esett meleg fogadtatásokról és szakításokról is.

Ha a nyolcvanas években egy baráti társaság ráunt a kocsmára, diszkóra, vagy nem akadt semmilyen koncert, akkor egy jó házibulival mindig ki lehetett váltani bármely szórakozási formát. Néha volt apropó. Születés- vagy névnapok, esetleg szilveszter, de nem feltétlenül kellett megideologizálni az összegyűléseket.

A magyar zenerajongók érdeklődése nem csupán lengyel és keletnémet zenekarok koncertjei iránt volt mérsékelt, elmondhatjuk ugyanezt a csehszlovák vendégek esetében is. A kezdeteket, egészen a hetvenes évek közepéig ebben a cikkben tekintettük át. Most az évtized utolsó éveinél vesszük fel a fonalat.

A magyar zenerajongók érdeklődése nem csupán lengyel és keletnémet zenekarok koncertjei iránt volt mérsékelt, elmondhatjuk ugyanezt a csehszlovák vendégek esetében is. Önállóan nagyon ritkán adtak koncertet az északi szomszédból érkezett bandák, általában magyar együttesek előzenekaraként szerepeltek, vagy különböző fesztiválokon színesítették a kínálatot. A Collegium Musicum és a Fermáta igényes zenéjére egy szűk rétegnek volt igénye, de például az Olympic, a Prognoza, a Plavci vagy a Pražský výběr magyarországi előadásait már kevesen tudják felidézni. Az újságok koncertajánlói az esetek többségében megírták a csehszlovák bandák érkezését, de a beszámolók nagyrészt elmaradtak, így még azt is nehéz pontosan rekonstruálni, hogy mely fellépések valósultak meg bizonyosan, és melyek maradtak el.

Lemezborítóról ismerős képek. Ám, ha jobban megnézzük, rájövünk, ezek nem ugyanazok a felvételek. A Beatkorszak Projekt és a Rockmúzeum Bónusz kiadás című kiállítása ugyanis Huschit János meg nem jelent lemezfotóiból válogat.

Kamondy Ágnes munkásságát a kreativitás, az összetett színházi-zenei látásmód, a többszólamúság és az alternatív kultúrák iránti hűség jellemzi. A hazai underground és alternatív zenei színtér meghatározó alakjaként Kamondy jelentős hatást gyakorolt a nyolcvanas évek spontán létrejött zenei közösségeire, de munkássága a mai napig inspiráló és eleven. A kezdetekről, az Orfeo-csoportról, a Kolindáról és egy meghatározó Kulich Gyula téri koncertről is beszélgettünk vele.

Rokonszenves úriember, a rock and roll- és beatgeneráció budai képviselője. A hatvanas évek hajnalán hatalmas zenerajongóként a közismert lemezgyűjtők egyike volt. Éveken keresztül törzsvendég a Metró-bulikon, de mindenhová ellátogatott, ahol ütős rock and roll, vagy vagány beatzene dübörgött. Ráadásul a nevéhez fűződött az első, klubtagsági nélküli Disc Jockey Klub Budapesten, 1982-ben pedig egyik alapítója volt az Elvis Presley Barátok Klubjának. Lukács Lászlóval, vagyis becenevén Layoskával a beszélgettünk.

A múlt század hetvenes éveire érkezett el az az időszak, amikorra a lakásépítési bumm okán megszaporodtak a gyerekszobák. A klasszikusnak mondható, kétgyermekes szocialista családok tömegei jórészt két és fél-, háromszobás, panellakásokba költözhettek, ahol az utódok is rendelkeztek rendszerint saját birodalommal. A kamaszkorba lépő kisiskolás korosztály próbálta saját igényei szerint alakítani ezen kis élettéreket, így teremtve meg a Kádár-kori tinédzserszoba fogalmát.

A magyar filmtörténetben is találkozunk a Házibulihoz, a Malackodókhoz vagy a Meglógtam a Ferrarivalhoz hasonló, nem ritkán felnőtté válási történetekbe szőtt és játékos „bulifilmekkel”. Bacsó Pétertől a Szerelmes biciklisták, bizonyos szinten Szabó Istvántól az Álmodozások kora, Kardos Ferenc és Rózsa János klasszikusa, a Gyerekbetegségek, Banovich Tamástól az Ezek a fiatalok vagy Kovácsi Jánostól a Cha-cha-cha mind felidézhetik bennünk a nyugati, illetve hollywoodi coming of age történeteket.