Kisfaludy András Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, producer, Érdemes- és Kiváló Művész a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján a Kex, az Alligátor és más együttesek dobosa volt. Korábban írtunk a könyvéről, ezúttal pedig interjúztunk vele. Ki nevezte el a Kex zenakart? Milyen volt Stevie Winwooddal a budai házibuli? Mi történt, miután egy koncerten 14 játszották el az Ob-la-Di Ob-la-dát? A beszélgetésből kiderül.

Együtteseink diadalútja a baráti országokban nemcsak koncertezést foglalt magában, hanem szép számú megjelenést is a helyi médiában. Dolgozatomban a magyar rockzenei hanglemezek megjelenési módjait és elterjedését mutatom be a hetvenes-nyolcvanas évekre koncentrálva. Nem időrendi ismertetést, hanem országonkénti bemutatást választottam. Ennek oka, hogy az egyes országokban eltérő volt a magyar előadók jelenlétének intenzitása, illetve a forgalomba kerülő lemezek fajsúlya és fontossága is, amit egyébként mindenhol magának a hanglemeznek mint szórakoztatóeszköznek az elterjedtsége határozott meg, nem pedig az adott előadók népszerűsége vagy ismertsége. A hagyományos tánczenei és folkzenei előadók kiadványaival most érdemben nem, csak érdekes példákként foglalkozom.

Balázs Boglárka édesapját a szovjet hatalomátvétel után elbocsátották a postáról. Így lett zenész, és játszott mások mellett Tabányi Mihállyal és Holéczy Ákossal is. Az énekesnő a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójában kezdte a pályát, aztán letette az ORI- és OSZK-vizsgát. Mesélt nekünk a Dáliáról, az Ifiparkról, és arról, milyen volt „pénzért vagy egyéb szolgáltatásért” énekelni.

Az NDK-ból érkezett könnyűzenészek magyarországi vendégszereplésének emlékezete még a lengyel muzsikusokénál is sokkal homályosabb, halványabb. Szerencsére a hazánkban lezajlott koncertek, koncertturnék részleges feltérképezésében segítségemre volt H. P. Hofman 1983-ban Kelet-Berlinben kiadott rockzenei lexikonja (Rock-Interpreten Autoren Sachbegriffe), melyben az együttesek bemutatásánál azt is megemlíti a szerző, hogy pályafutásuk ideje alatt mely országokban vendégszerepeltek. Sajnos ez a lista sem pontos biztosan, hiszen a lexikon olyan keletnémet bandánál is ír magyarországi látogatást, amelyről én nem találtam megerősítést a hazai sajtóban.

A színpadi szereplők mindig is törekedtek arra, hogy lenyűgözzék közönségüket, ennek pedig fontos része a színpadi megjelenés. A komolyzenei előadók általában az ünnepélyes arculatú öltözetet részesítették előnyben, a populáris zenében viszont, az elmúlt évtizedekben komoly változások történtek e téren is.

„Csak azt szeretném mondani, így egyszerűen, szeretlek…” Négy évtized távlatából arra már nem emlékszem, hogy éppen kinek akartam valami ilyesmit mondani – és persze nem mertem –, arra viszont tisztán, hogy ez a sor elsőre megfogott. A rádióban kaphattam el, minden bizonnyal a Petőfin, mert a nyolcvanas évek közepén legfeljebb ott játszottak ilyesmit. Ma is emlékszem arra a mellkasfeszítő érzésre a szobám magányában, hogy újra akarom hallani, meg kell tanulnom azt a szöveget, mert olyasmiről szól, amiről éppen én is beszélni szeretnék.

A címben olvasható jól ismert szlogen hallatán a mai a hatvanasoknak, hetveneseknek ver hevesebben a szívük. Ezeknek a korosztályoknak Magyarországon a Teenager party az ifjúságukat, a zeneszeretetet, a szabadságvágyukat jelentette.

Koncz Zsuzsa 1985-ben már húsz éve volt a pályán, az Újhold pedig, a külföldi megjelenéseket is beleszámolva a huszadik albuma volt. Herskovits Iván az Ifjúsági Magazinban találóan jegyzi meg, hogy az énekesnőnek vannak összegző lemezei (Jelbeszéd, Elmondom hát mindenkinek, Valahol, Menetrend), amiket a szakma egy része, és így a közönség is misztifikál. És vannak a továbblépők, a Szerelem, az Élünk és meghalunk, a Ne vágj ki minden fát, a Kertész leszek, amik sokszor izgalmasabbak. Az Újhold ez utóbbi kategóriába tartozik.

A bakelit, amire hónapokon át kuporgattátok a zsebpénzeteket. Amit rollerért, cigarettáért, böllérkésért cseréltetek. A hanghordozó, amit a Nyugatról érkezett csomagban rejtettek el a rokonok, vagy amit a Múzeum körúti zugárusoktól vettetek. A zene, amit a nagytesótól örököltetek, amivel hónapokon át együtt keltetek és feküdtetek, a borító, ami bár kifakult az évek alatt, nektek egész életetekben ugyanolyan színes maradt.

A Kádár-korszak második felében a lemezkiadás és -gyártás könnyűipari sikersztori volt. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat berkein belül az idén ötven éve alapított Dorogi Hanglemezgyár mintegy két évtizedes fennállása alatt, nagyjából hetvenmillió hanghordozót – kis- és nagylemezt – készített. A Volt egyszer egy beatkorszak szerzőivel az évforduló alkalmával egy kirándulást szerveztünk, megnézni, mi maradt az egykori üzemből. Idegenvezetőnk az a Szentgyörgyi Pál volt, aki az első pillanattól az utolsóig részese volt a cég életének, először karbantartóként, később pedig telephelyvezetőként. Valamikor 1995-96 tájékán pedig ő tette rá a lakatot a bezárt gyárra.