Úgy nyolcéves lehettem. A gyerekszobában az ágyammal szemben volt az ablak. Kint még félálomban derengett a kert, a fák lombja sötétzölden hullámzott a kora nyári szélben. A roló résein besütött már a nap sugara, több helyen is keresztülmetszette a szobát, aranyló pengeként hasított bele a félhomályba, megcsíkozva a falat, a padlót, a szanaszét hagyott játékokat.

A lemezek régen gondos ábécérendben voltak, de mostanra összekeveredtek. Ahogy a végén anya emlékei. Úgy mesélte, hogy megbüntették, mert 17 évesen Gárdonyból átszökött egy agárdi Omega-koncertre, mintha tegnap történt volna. Azt meg, hogy felpofozták, mert belemerült az angol fordításba, és elfelejtette befejezni a vasárnapi ebédet Józsi papa számlájára írta, pedig ez épp apáét terhelte.

Németh Lojzi mai is úgy él a fejemben, mint a Mini együttes basszusgitárosa. Jóllehet, a zenekarból való kilépése óta (1979) finoman szólva is letett ezt-azt az asztalra, de mégis… A magyarázat az lehet, hogy a kora ifjúságunkban megszeretett zenészek tudásuknak, karakterüknek köszönhetően beköltöznek a lelkünkbe, és akkori valójukat megőrizve maradnak ott, kitörölhetetlenül.

„Volt olyan álmunk, hogy világsztárok legyünk. Aki ennél kevesebbet tűz maga elé a kezdetkor, az inkább hagyja abba az egészet” – mondta Bornai Tibor, a KFT billentyűse és egyik dalszerzője az Esti Hírlapnak 1987-ben. A KFT sikere relatív. Sok zenekarral szemben ők rendszeresen készíthettek lemezeket, bár ezek sosem érték el az aranylemezhez szükséges 100 ezer eladott példányt. Hogy ez mennyiben köszönhető a rendszer által támasztott akadályoknak, és mennyiben a KFT intellektuális zenéjének, megítélhetetlen a torzított, egycsatornás zeneipar miatt. Egy biztos, a KFT megélte a sikert, a pénzt, a csillogást, még ha nem is a vágyott mértékben.

Amikor a számtalan közös zenei projekt kivitelezésében együttműködő barátom, Pap Béla megkeresett, hogy találnék-e valakit, aki kellő rálátással bír a magyar zenekarok egykori csehszlovákiai fellépéseire – meghívásuk körülményeiről, a fogadó rendezvényekről –, azt gondoltam, ez nem lesz nehéz feladat. A magyar határ közelében felnőtt, magyar felmenőkkel is rendelkező szlovák fiatalként magam is több meghatározó élményt őrzök magyarországi zenekarok csehországi, szlovákiai fellépéseiről. Örömmel vállaltam a feladatot, mert a korszak hasonló megközelítésével még nem találkoztam az egykori szocialista országokban.

Winkelmayer József billentyűs, harsonás, zenekarvezető 1942-ben született Budapesten. A hatvanas évek ismert beatzenésze volt, aki a Benkó Dixieland Bandet, később az Olympiát erősítette, majd megalapította saját zenekarát, a Winkelmayer Brass-t, amellyel először játszott Magyarországon dzsessz-rockot. Elmesélte nekünk, hogy találkozott Benkóval és Charlie-val, de szó esett meleg fogadtatásokról és szakításokról is.

Ha a nyolcvanas években egy baráti társaság ráunt a kocsmára, diszkóra, vagy nem akadt semmilyen koncert, akkor egy jó házibulival mindig ki lehetett váltani bármely szórakozási formát. Néha volt apropó. Születés- vagy névnapok, esetleg szilveszter, de nem feltétlenül kellett megideologizálni az összegyűléseket.

A magyar zenerajongók érdeklődése nem csupán lengyel és keletnémet zenekarok koncertjei iránt volt mérsékelt, elmondhatjuk ugyanezt a csehszlovák vendégek esetében is. A kezdeteket, egészen a hetvenes évek közepéig ebben a cikkben tekintettük át. Most az évtized utolsó éveinél vesszük fel a fonalat.

A magyar zenerajongók érdeklődése nem csupán lengyel és keletnémet zenekarok koncertjei iránt volt mérsékelt, elmondhatjuk ugyanezt a csehszlovák vendégek esetében is. Önállóan nagyon ritkán adtak koncertet az északi szomszédból érkezett bandák, általában magyar együttesek előzenekaraként szerepeltek, vagy különböző fesztiválokon színesítették a kínálatot. A Collegium Musicum és a Fermáta igényes zenéjére egy szűk rétegnek volt igénye, de például az Olympic, a Prognoza, a Plavci vagy a Pražský výběr magyarországi előadásait már kevesen tudják felidézni. Az újságok koncertajánlói az esetek többségében megírták a csehszlovák bandák érkezését, de a beszámolók nagyrészt elmaradtak, így még azt is nehéz pontosan rekonstruálni, hogy mely fellépések valósultak meg bizonyosan, és melyek maradtak el.

Lemezborítóról ismerős képek. Ám, ha jobban megnézzük, rájövünk, ezek nem ugyanazok a felvételek. A Beatkorszak Projekt és a Rockmúzeum Bónusz kiadás című kiállítása ugyanis Huschit János meg nem jelent lemezfotóiból válogat.