Előzetesen jelzem, ez az írás talán több kérdést fog felvetni, mint amennyit megválaszol. A szöveg megírására készülve szembesültem ugyanis azzal, hogy a szocialista országok könnyűzenéjének nemzetközi kutatása gyerekcipőben jár. Egy-egy ország rendszerváltások előtti könnyűzenei történetének feltárása különböző minőségű, de még erre sem igen látunk rá, hiszen általában nemzeti nyelven íródnak ezek a művek. A nemzetközi tudományos élet szabályainak megfelelően formalizált, angol nyelvű, tudományos igényességű írások pedig alig-alig lelhetők fel térségünk könnyűzenéjének múltjáról.

Háromdiplomás mérnök, közgazdász, külkereskedő, zenész. 1979-től zenekarvezetőként az Old Boys mozgató ereje. Klasszikus zenei tanulmányokkal kezdte, ám csakúgy, mint a nemzedékéből sokan, beleszerelmesedett a rock and rollba, majd a beatbe, rabul ejtették a gitárhangzásból áradó energiák. Bábáskodott a magyar beat bölcsőjénél, fültanúja volt Orszáczky Jackie első szárnypróbálkozásainak, muzsikált többek között Horváth Charlie-val, Molnár „Elefánt” Györggyel, Várszegi Gáborral, Szabó György Balázzsal, Barta Tamással, Tőricht Györggyel, Török Ádámmal, Faragó Judyval, Bontovics Katival. Szidor Lászlóval idéztük fel a daliás időket.

A címben idézett rövid összefoglalóval ajánlja a Pesti Műsor 1984. augusztus 29-ei száma Jancsó Miklós és Hernádi Gyula alig két héttel korábban, augusztus 16-án bemutatott mozifilmjét. A következő hónapokban született elemzések és kritikák sűrűjéből különös módon „kiviláglik” ez a mondat: tömörségében tárgyilagosságot és talán burkolt elmarasztalást fedezhetnek fel azok, akik ismerik a filmet és valamelyest tájékozottak korabeli fogadtatását illetően is.

„Aztán lassan felmegy az egész színpadot beborító óriási vörös függönyháló-lepel, láthatóvá lesz a tánckar. Elvonulnak a fúvósok, s megszólal az igazi Omega. A hangzavar leírhatatlan. Baloldalt a színpadon igazi Jancsó-látomásként – fehér párnákon lányok ülnek infravörös fényben, jobbra őrtornyot formázó magaslat, alumínium rudakból, alkalom s hely is ez a mozgásra, éneklésre.” – olvassuk Farkas Róbert lelkes beszámolóját a Népszabadságban a Jancsó Miklós és Hernádi Gyula által rendezett 1982. novemberi, a Budapest Sportcsarnokban tartott Omega-koncertről, s hozzá hasonlóan sokan méltatják az „örökifjú Omega nagyszabású show”-ját, kiemelve az izgalmas díszleteket, a dalok hangulatához jól passzoló tánckoreográfiákat, valamint a technikai újításoknak köszönhető kristálytiszta hangzást (Dunántúli Napló); a Film Színház Muzsika tudósítója szerint az Omega zenéjének „frissessége, lendülete mit sem változott az évek folyamán, hangzásuk eddig nem tapasztalt mértékben impozáns, lehengerlő.”

Életemben először 1972-ben láttam Somló Tamást, a tévében, a táncdalfesztiválon. A Non-Stop együttes az Ó, micsoda éjjel című dalával versenyzett, Somló énekelt és klarinétozott. Azt vettem észre, hogy feltűnően nyugisan, lezseren adja elő a nótát, mintha nem a táncdalfesztiválon lenne, hanem mondjuk a barátai körében. 12 éves voltam, és tetszett, sőt, meg is ragadt bennem a színpadi mellékprodukciója: időnként feldobta egész magasra a klarinétot, elkapta, aztán énekelt tovább. Lehet, hogy ő civilben zsonglőr, vagy annak készül?, futott át a fejemben.

Kisfaludy András Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, producer, Érdemes- és Kiváló Művész a hatvanas és a hetvenes évek fordulóján a Kex, az Alligátor és más együttesek dobosa volt. Korábban írtunk a könyvéről, ezúttal pedig interjúztunk vele. Ki nevezte el a Kex zenakart? Milyen volt Stevie Winwooddal a budai házibuli? Mi történt, miután egy koncerten 14 játszották el az Ob-la-Di Ob-la-dát? A beszélgetésből kiderül.

Együtteseink diadalútja a baráti országokban nemcsak koncertezést foglalt magában, hanem szép számú megjelenést is a helyi médiában. Dolgozatomban a magyar rockzenei hanglemezek megjelenési módjait és elterjedését mutatom be a hetvenes-nyolcvanas évekre koncentrálva. Nem időrendi ismertetést, hanem országonkénti bemutatást választottam. Ennek oka, hogy az egyes országokban eltérő volt a magyar előadók jelenlétének intenzitása, illetve a forgalomba kerülő lemezek fajsúlya és fontossága is, amit egyébként mindenhol magának a hanglemeznek mint szórakoztatóeszköznek az elterjedtsége határozott meg, nem pedig az adott előadók népszerűsége vagy ismertsége. A hagyományos tánczenei és folkzenei előadók kiadványaival most érdemben nem, csak érdekes példákként foglalkozom.

Balázs Boglárka édesapját a szovjet hatalomátvétel után elbocsátották a postáról. Így lett zenész, és játszott mások mellett Tabányi Mihállyal és Holéczy Ákossal is. Az énekesnő a Magyar Rádió Tánczenei Stúdiójában kezdte a pályát, aztán letette az ORI- és OSZK-vizsgát. Mesélt nekünk a Dáliáról, az Ifiparkról, és arról, milyen volt „pénzért vagy egyéb szolgáltatásért” énekelni.

Az NDK-ból érkezett könnyűzenészek magyarországi vendégszereplésének emlékezete még a lengyel muzsikusokénál is sokkal homályosabb, halványabb. Szerencsére a hazánkban lezajlott koncertek, koncertturnék részleges feltérképezésében segítségemre volt H. P. Hofman 1983-ban Kelet-Berlinben kiadott rockzenei lexikonja (Rock-Interpreten Autoren Sachbegriffe), melyben az együttesek bemutatásánál azt is megemlíti a szerző, hogy pályafutásuk ideje alatt mely országokban vendégszerepeltek. Sajnos ez a lista sem pontos biztosan, hiszen a lexikon olyan keletnémet bandánál is ír magyarországi látogatást, amelyről én nem találtam megerősítést a hazai sajtóban.

A színpadi szereplők mindig is törekedtek arra, hogy lenyűgözzék közönségüket, ennek pedig fontos része a színpadi megjelenés. A komolyzenei előadók általában az ünnepélyes arculatú öltözetet részesítették előnyben, a populáris zenében viszont, az elmúlt évtizedekben komoly változások történtek e téren is.