Kassák Klub, a színpadon balról Halmos Béla, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Éri Péter
A nyolcvanas évek hajnalán az első Táncháztalálkozó létrejöttéhez óhatatlanul szükségeltetett némi politikai háttérjátszma: kellett hozzá, hogy az egyik – a táncházas körön kívüli – szervező jól ismerje Németh Károlyt, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának akkori titkárát. Ahogy tulajdonképpen a táncházmozgalom egész kádár-kori története felett végig ott lebegett az aczéli „három T” kultúrpolitika árnyéka, ha nem is mindig azonos intenzitással.
Mint minden alulról jövő kezdeményezést, a népzenei új hullám fejlődését is a kezdettől folyamatosan figyelemmel kísérte a hatalmi gépezet. A Kassák-beli klubestekről például rendszeresen készültek ügynöki jelentések, nem meglepő hát, hogy az e témában mélyre ásó Szőnyei Tamás vaskos kötetében (Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak – titkos szolgák a magyar rock körül 1960–1990, Tihanyrév, 2005) külön fejezetet szentel a zuglói „subások” közösségének. Miként az sem, hogy az abban hosszú-hosszú oldalakon olvasható, gyakorta bugyután és semmitmondóan megfogalmazott dokumentumokban veszélyesebb „rendszerellenes bűnöket” sehogy sem tudtak a résztvevők fejére olvasni.
A csalódott ügynökök viszont addig keresték a fogást a táncházmozgalmon, amíg találni véltek egyet: megvádolták Sebőéket azzal, hogy a Kassák Klubban esténként egyesek a zongora alatt élnek nemi életet. S miután ennek hatására kettesével hívogatták be a klubba járókat a rendőrségre, és riadt szülők kérték rajtuk számon az amúgy meg nem történteket, Sebő a táncházmozgalmat a kezdetektől támogató Vitányi Ivánt kérte meg, hogy segítsen. Vitányi pedig elintézte, hogy a korszak legfőbb kulturális hatalmassága, Aczél György személyesen kilátogasson a klubba. Ahol maga is láthatta, hogy ott csak pianínó van, az alatt pedig nincsen hely semmilyen összebújásra.
Kassák Klub, balról Halmos Béla, Sebestyén Márta, Sebő Ferenc, Éri Péter
A táncházmozgalom terjedése szempontjából amúgy valóban sokat jelentett, hogy 1974 végétől a Népművelési Intézet egyrészt szakmailag és anyagilag támogatta őket, másrészt annak vezetője, Vitányi Iván politikai fronton szintén rendszeresen kiállt mellettük. Ha kellett, megvédte őket Aczél Györgynél, ha kellett, elintézett fontos támogatásokat, ha kellett, a megfelelő körökben a megfelelő mondatokat pendítette meg. Például, hogy „ha a liverpooli fiúknak szabad volt a saját zenéjüket játszani, akkor nekünk miért nem?”.
Nem utolsósorban pedig a vezetése alatt álló Népművelési Intézetben számos, a népi kultúra iránt elkötelezett szakembernek biztosított állást. Így dolgozhatott ott (igaz, gyakorta félállásban) Sebő Ferenc, Vásárhelyi László, Eredics Gábor, Borbély Jolán, Lelkes Lajos, Varga Zoltán, Héra Éva, Foltin Jolán, Stoller Antal „Huba” vagy Neuwirth Annamária.
Miként Halmos Béla mesélte nem sokkal a halála előtt: „Sosem politizáltunk direktben. Nem akartunk mást, csak normális életet élni. S ennek egyik eszköze lehetett a zene. Nem akartunk éneklő Magyarországot, de azt igen, hogy az emberek tudjanak népdalt énekelni. Hogy azért legyen bennünk egészséges nemzeti öntudat. Hogy azért tisztában legyünk a saját értékeinkkel. S mindig voltak, akik támogattak. Vitányi rendkívül sokat segített. Vagy ott volt Gödöllői Lajos, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének kultúrosa, szintén párttag, aki szintén sokat tett a mozgalomért. Vagy Héra Éva, aki akkor a tanács kulturális osztályán dolgozott. Vagy Romhányi László, aki abszolút külsősként megszervezte az első Táncháztalálkozót. Szoktam is mondogatni, a táncházmozgalom sosem volt homogén közösség. Sok mindenki vett benne részt hosszabb-rövidebb ideig, politikai hovatartozás nélkül.” (Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története, Kossuth, 2013)
Vitányi Iván szerepét persze nem lehet elégszer hangsúlyozni. Ő volt az is, aki 1985-ben kijárta, hogy Halmos Béla, Sebő Ferenc és Timár Sándor Állami Díjat kapjanak. A hatalom persze végül megosztva ítélte oda (hogy azért annyira mégse örüljenek), de kétségtelen, hogy ezzel a gesztussal a Kádár-rendszer nem csak az ő tevékenységüket ismerte el, hanem az egész táncházmozgalmat.
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán.
Szerző: Jávorszky Béla Szilárd
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
