Hajnal Gábor koncertszervező, menedzser, szerkesztő, műsorvezetőt fáradhatatlan szervezői tehetsége mellett határtalan empátiája és rugalmassága tette a magyar könnyűzene elismert alakjává, akit mindenki ismer, és aki mindenkivel jóban van. Egyetlen interjúban esély sem mutatkozik arra, hogy elmesélje minden történetét – erre a 2018-ban megjelent Mindhalálig rock and roll című könyv sem volt elég –, de ezúttal is számos új sztorival szolgált a Flowers nevű kölyökkori bandájáról, arról, hogy miért rúgták ki a Könyvklubból a Scampolót, meg arról is, hogy lett a seregben KISZ-titkár.

Hogyan jutott át a rock and roll a keleti blokkba?

1956 után, akik kimentek, szembesültek egyrészt azzal, hogy néz ki a kapitalizmus, másrészt, hogy van Elvis Presley, és a fiatalabbak el is kezdték hazaküldözgetni a lemezeket. Így kezdett el Magyarországra besomfordálni a rock and roll. Ez volt az egyik út, a másik meg a Cseke László műsora a Szabad Európán. A Teenager Partyban Cseke beszélt az előadókról, bemutatta a Beatlest, a Kinkst, a Rolling Stonest. Lehetett kérni tőle számokat, de csak jeligével, különben másnap megjelent volna a rendőrség. Elvileg tilos volt Szabad Európát hallgatni.

Aztán 1962-től már voltak magyar zenekarok, az Omega, az Illés, Zoránék, Sankó Laci. Ők úgy tanulták meg a nótákat, hogy a Szabad Európáról felvették őket. Volt, hogy teljesen elment az adás, és akkor megpróbálták kitalálni, hogy addig mi is ment vajon. Aztán, amikor legközelebb nem ugyanott zavarták a vételt, akkor sok esetben kiderült: más hang kellett volna oda. Cseke nélkül sokkal nehezebben indult volna el ez a történet Magyarországon.

Ezekben az években nem kerültél közel a beatzenéléshez?

De, akkor mindenki zenekart csinált. Pedig a körülmények nem voltak ideálisak, például nem nagyon voltak hangszerek, hiába dolgozott a fater hangszerboltban. A haverokkal csináltunk egy zenekart, Flowers néven. Körülbelül tizenhat éves voltam. Elkezdtünk gitárt farigcsálni, és rádióból csináltunk erősítőt. Az egyik haveromnak volt egy Mambo magnója, annak a mikrofonjába énekeltem ‒ én voltam ugyanis az énekes. Eljutottunk a Szabó Pál Művelődési Házba, ott játszottunk, meg a Kolumbusz utcában, a Rózsakert nevű helyen. Aztán a szólógitáros felszedett egy csajt, mi pedig válaszút elé állítottuk, hogy vagy a lány, vagy a zenekar.

Az előbbit választotta, és ezzel az együttesnek vége is lett.

Milyen stílusban játszottatok?

Főleg Rolling Stones-dalokat, mert úgy én is tudok énekelni, mint Mick Jagger. (nevet) Kinkset is játszottunk, szóval a keményebb stílussal próbálkoztunk. Igazából nem vágytam arra, hogy zenéljek, hogy megtanuljak gitározni. Volt bennem exhibicionizmus, de nem ebben az irányban. Gyerekként a tangóharmonikához sem volt igazán kedvem. Érdekes módon a beatzenére sem voltam igazán rákattanva. Az első dal, amitől megőrültem, Little Richard Lucille című száma volt. De a hatvanas években a magyar foci nagyon jó volt, és én inkább futballmeccsekre jártam. A zenekaros haveri kör szétesett, és senkit sem tudtam rádumálni arra, hogy menjünk el a Danuviába vagy az Ifiparkba. Időnként elmentem egyedül vagy valamelyik csajjal. Hébe-hóba Scampolóra jártam még a Vigyázó Ferenc utcába, akkor népszerűbbek voltak, mint az Omega vagy az Illés. Rock and roll volt, Komárral.

Úgy érted, hogy többen jártak a klubjukba?

Igen. Meg voltak közös bulik, „gitárpárbajok”, ahol a Scampolo lemosta az Omegát és az Illést is a pályáról. Faragó „Judy” játszott ott, aki embertelenül jó gitáros volt, és a Komár énekelt, Elvis Presley módjára. A klubjuk előtt órákig kellett sorban állni! Ezek a legendás beatklubok nem voltak nagy helyek, olyan 150-300 fő fért be összesen. Még később is előfordult ilyesmi. Egyszer próbáltam elmenni Minire, a Bem rakpartra, de a híd túloldaláról visszafordultam ‒ ott állt a sor vége.

Milyen gyakoriak voltak a bulik egy ilyen klubban?

A zenekarok péntektől vasárnapig játszottak, egy helyen mindig ugyanaz a banda. El-elmentem bulikra, főleg a Danuviába, ami közel volt hozzánk. Ott meg az volt a baj, hogy állandóan verekedések törtek ki. Akkoriban divat volt a beatbulikon verekedni. Ha elmentél mondjuk Óbudára Liversingre, és rájöttek az ottani srácok, hogy te nem vagy óbudai, akkor baj volt. A Danuviával meg az volt a gond, hogy a 32-es busz jön Kőbányáról, végigmegy Zuglón, és csak azután ér Angyalföldre. Itt tehát együtt utaztak a kőbányaiak, az angyalföldiek és a zuglóiak. Ebből időnként bunyó lett.

Ezeknek a vége általában a rendőrök megérkezése lett, vagy lenyugodtak a kedélyek?

Persze, lenyugodtak általában. Összekaptak egy csajon, egy üveg sörön..., de az nem volt jellemző, hogy komoly verekedések lettek volna. Elcsattant két pofon, aztán lenyugodtak.

Meddig volt ez szokásban? A nyolcvanas években már nemigen fordult elő.

Ez igazából külvárosi jelenség volt, a tagsági igazolványos klubokban nem fordult elő.

Ott tartottunk az előbb, hogy elsoroltad, hova jártál bulikba, de azt nem mondtad, hogy melyik volt a kedvenc zenekarod.

Soha nem voltam egyetlen zenekar rajongója. Érettségi után az Állami Könyvterjesztő Vállalathoz mentem dolgozni. Nagy könyvmoly voltam gyerekkoromban, karácsonyra is mindig könyvet kértem. Petőfi összes költeményét nyolcadik születésnapomra kaptam meg. Az állást anyám egyik öccse szerezte, aki a Könyvterjesztőnél volt osztályvezető. Elkezdtem dolgozni, és megtudtam, hogy a vállalatnak van egy klubja Liszt Ferenc téren. A háború előtt ez volt a Japán Kávéház, egy kimondottan irodalmi hely. 1945 után az Állami Könyvterjesztő kapta meg ezt a helyiséget, rendbe hozták, és tök jól nézett ki. Most egy California Coffee Company van ott, az Írók Boltja mellett. Érdekes, meghagyták a színpadot, mellette a lépcsőt és a galériát is.

Fotó: Csákvári Zsigmond

Szóval ez volt a Könyvterjesztő Vállalat KISZ-klubja. A Flottilla nevű zenekar játszott ott vasárnaponként. Katonákból állt, Faragó „Judy” gitározott, akit a Scampolóból bevonultattak a seregbe. Ha nem vitték volna be, lehet, hogy nagyobb sztár lett volna, mint Szörényi Levente. Egyébként tök egyformán néztek ki!

Egyébként ez egy színvonalas vállalati klub volt, a KISZ két napot is kapott. Csütörtökönként voltak író-olvasó találkozók, irodalmi estek, vasárnaponként meg játszott a Flottilla, matrózruhában, mert csak úgy engedték ki őket. A többi napon is volt ott ez-az, például péntekenként kártyaklub idősebbeknek, Zorán apja odajárt kártyázni.

Lejártam és elkezdtem belekeveredni a klub életébe. 1966 nyár végén a klubvezető csajt elvitték a KISZ-hez függetlenített munkatársnak. Ő ajánlotta, hogy legyek klubvezető. De nem az egész klubnak lettem a vezetője, hanem a csütörtöki és vasárnapi napoknak. Mit tesz isten? Faragó „Judy” akkor szerelt le, és megkeresett, hogy újraalakítják a Scampolót, és szívesen játszanának a Liszt téren. Mondtam, hogy jöjjenek! Komár, Judy, Danyi Attila, Maka Béla basszusgitáros és Rosenberg Tamás dobos voltak a zenekar tagjai ‒ ő később Udo Jürgensnek lett a dobosa. Egy darabig ott volt Varga Tibi billentyűs is, aki aztán kilépett.

Honnan tudott a közönség arról, hogy ki játszik nálatok?

Akkoriban nem kellett reklámozni semmit, mert minden szájhagyomány útján terjedt. A klubablakára kitettem egy plakátot, ennek az lett a következménye, hogy az első Scampolo-bulira már délután négykor állt a sor. Úgy terjedt el a klubunk híre, hogy vasárnaponként ez a Scampolo-klub.

Akkor elküldtek klubvezetőképző táborba, Balatonszemesre, mert le kellett vizsgáznom klubvezetésből. Akkoriban ugyanis mindenből vizsgát kellett tenni. Faházakban laktunk, négyen voltunk egyben, Cintula, Módos Péter, Boldizsár Miki és én. Rögtön első este csináltunk egy házibulit, úgyhogy haza akartak bennünket zavarni. Őrület volt! Cintulával megdumáltuk, hogy csinálunk egy disc jockey klubot. Ő már akkor az Illés- meg Omega-klubokban diszkózott a zenekari szünetekben. Egy üres nap volt a klubban, a kedd. Elkezdtük a klubot, öt forintos beugróval. Telt házas lett, 200-250 fővel. Cintula bemutatta az új külföldi lemezeket, és lejött a fél beattársadalom, hogy meghallgassák. A bemutató tartott mondjuk egy órán át. Ami a saját jövőm szempontjából nagyon fontos volt, hogy ott megismerkedtem „fű-fa-bokorral”, a zenészekkel gyakorlatilag az összes zenekarból.

Meddig játszott vasárnaponként a Scampolo?

Egy idő után le kellett váltani, mert Danyi részegen meg akarta verni a klub gondnokát. (nevet) Az Echo együttes jött utánuk, velük 1969-ig működött a klub. Ekkor engem elvittek katonának, huszonhárom évesen, pedig akkor már nem volt divat ilyen öregen bevonultatni valakit. És abban az időben ráadásul két év volt a katonaság. A kecskeméti repülőtérre vittek be. De már három hónap múlva leszereltem. Az történt, hogy fateromnak voltak katona karnagy haverjai a hangszerbolt révén, továbbá az összes katonazenekar nála vásárolt. Amikor behívtak, megkérdeztem apámtól, nem tudja-e elintézni, hogy hagyjanak engem békén. Azt mondták, hogy ha már behívtak, akkor már nincs mit csinálni, mert több helyen nyilván vagyok tartva, de ha bevisznek, utána könnyebb lesz kihozni. Szóval elmentem Kecskemétre, én lettem a zászlóaljban a KISZ-titkár.

November 7-ről már csináltam vetélkedőt, elkezdtem élni, és már belenyugodtam, hogy maradok katona. Jóban voltam Kovács őrnaggyal. Egy sorakozónál azt mondták, hogy Hajnal honvéd, menjen be Kovács őrnagyhoz. Azzal kezdte: „B*** meg, kereshetek egy új KISZ-titkárt!” Jött egy távirat a Honvédelmi Minisztériumból, hogy az egységnél szolgálatot teljesítő Hajnal Gábor honvédet ekkor és ekkorra küldjék be a Központi Honvéd Kórházba kivizsgálásra. Soha semmi bajom nem volt, nem voltam gyengélkedőn, és egyszer csak berendelnek a Honvédelmi Minisztériumból. Egyértelmű volt, az őrnagy tudta mi van. Feljöttem a Honvéd Kórházba, kivizsgáltak. Egy Felülvizsgáló Bizottság elé állítottak, akik azt mondták, visszaküldenek Kecskemétre. Egy héten belül értesíteni fogják a főnökeimet, hogy szakszolgálatra leszek-e alkalmas ‒ azaz irodai munkára ‒ vagy leszerelnek. Visszamentem, másnap szólt is a Kovács őrnagy, hogy „Pakoljon és menjen!” Másnapra megjött a távirat, hogy akkor kész, vége. Úgyhogy meglepetésszerűen három hónap után hazakerültem.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

Szerző: Kovács László

Nyitókép: Csákvári Zsigmond

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.