Az egyik táncdalfesztiválon Szécsi Pál begipszelt lábbal, sántikálva jött be a színpadra, mosolyogva megállt, és előadta az aktuális versenydalát. Nem voltam még tízéves, amikor láttam ezt a műsort. Szegény, gondoltam, és drukkoltam, hogy ő nyerjen. Úttörő koromban sem csökkent a személye iránti szimpátiám, csak már nem a lábtöréses fellépése kapcsán éreztem együtt vele, hanem a felnőttek körében terjedő, róla szóló történetek, pletykák tragikus tartalma miatt. Anyám hozta a friss hírt a fodrászatból hazatérve, autóbuszon utazva kihallgattam a mellettem állók beszélgetését… Tulajdonképpen az egész országban jártak szájról szájra a Szécsiről szóló infók: megint öngyilkosságot kísérelt meg… Megmentették. Szerelmi bánat áll a háttérben… Lelkibeteg ez a szegény fiú.
Hallgattam a számait a rádióban, és ahogy idősödtem, egyre többet megszerettem közülük. Az érzelmes táncdalok világa finoman szólva sem állt hozzám közel, azonban Szécsi Pál előadásmódja ‒ sok kollégájával ellentétben ‒ nagyon természetesnek hatott, nem mellékesen az ő különleges hangján megszólaló dallamok élvezetesek is voltak, és elhittem minden szavát. Ő hiteles, állapítottam meg, a dalait belengő szomorúság minden bizonnyal a saját zilált életének a kivetülése lehet. Talán, sok év után, Könnyezem, Szereted-e még és folytathatnám. A vidám, játékos nótái, a Karolina vagy a Micsoda igények kevésbé fogtak meg, persze a Gedeon bácsitól fülig ért a szám, és kívülről fújtam.
A nyolcvanas években örömmel konstatáltam, hogy az alapvetően rockzenében utazó baráti körömben nem vagyok egyedül Szécsivel, hárman-négyen ugyanúgy viszonyulnak hozzá, mint én. Házibulikon éjfél felé többször is akadt valaki, aki kaján vigyorral a képén be akarta tenni a magnóba a Szécsi Pál-kazettáját, és ilyenkor a rocker társaság hirtelen két táborra szakadt. Hülyék vagytok, ez egy bájgúnár… Digósan öltözik és szentimentális, nyálas dolgokat ad elő, érvelt a szám szerint túlsúlyban lévő ellenoldal, és ketten-hárman közülük a testükkel védték a magnót. Erre mi, a kisebbség, rövidre zárva a témát azt válaszoltuk, hogy igazatok lehet, de mi bírjuk. Aztán, mivel ez a magyarázatunk nem bizonyult meggyőző erejűnek, elnyomandó a gúnykacajokat énekelni kezdtük valamelyik kedvencünket. Például ezt:
„Visszajössz hozzám te még, ha jön a nyár,
Amikor kinyílnak majd a violák…”
1973-ban történt. Az Ady Endre utcai általános iskolába jártam. Egy tavaszi napon jöttünk ki tanítás után, és velünk egy időben a szemközti Hotel Ifjúság kapuján kilépett Szécsi Pál. Rikítóan színes ruházata valószínűtlen látványnak tűnt a sötétkék iskolaköpenyekhez szokott szemeinknek, még egy világoszöld selyemsálat is kötött a nyakába. Arra gondoltam, hogy bárki más gáz lenne ebben a papagáj-parádéban, de neki baromi jól áll. Úgy nézett ki, mint egy olasz filmsztár… San Remo-i nyaralásra indult, aztán véletlenül a budapesti Rózsadombra érkezett meg.
Egyik osztálytársnőm sebesen átfutott hozzá, papírt, tollat vett elő, és autogramot kért tőle. Szécsi mosolyogva lefirkantotta a nevét, aztán, miközben dumáltak, a többi osztálytársnőm is odaért, és csendben, ájult odaadássál bámulták az énekest. Mi, fiúk, a suli előtt állva figyeltük őket, és én a magam gyerekes módján egy ellentmondáson töprengtem. Minket, 13 éves csávókat az osztályunk hölgytagjai nagyjából levegőnek néznek. Na jó, ezt kicsit zokon vesszük, mindenesetre azért életvidámak vagyunk, erre itt van ez a pali, akit 12 csaj kerít be a Hotel Ifjúság parkolójában, és meg akar halni. Ki érti ezt? Szécsi dobott egy sziasztokat a lányoknak, és lesietett a Zivatar utcán. Hogy mit kereshetett a hotelben?
Szécsi Pál 1972-ben. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Utóbb összeraktam a lehetséges sztorit. Egy görbe éjszakát követően késő délelőtt tért magához és gyógykávéra vágyva a Margit utcai lakásából átballagott a közeli Hotel Ifjúság bárjába. A híres emberek kedvelték a külföldiek látogatta szállodai ittasellátókat, mert ott el tudtak rejtőzni a kíváncsi, sokszor zavaró szemek elől.
Néhány éve interjú-sorozatot készítettem Módos Péterrel, a Magyar Televízió egykori zenei szerkesztőjével, aki pályafutásáról, tévés éveiről és zenészbarátairól mesélt, és ha nem emlékezett valamire pontosan, akkor a felesége, Vera segítette ki. Szóba került Szécsi is, akinek a számait Módos nem kedvelte, de azért sokszor meghívta őt a műsoraiba, mert elismerte a szakmai tudását, a nézők tömege pedig elvárta az énekes tévés jelenlétét.
A hetvenes évek elején Módos a feleségével rendszeresen járt az S. Nagy István által szervezett baráti találkozókra, amelyeket a szövegíró a lakásán tartott, és a házaspár osszebarátkozott Szécsivel. Megfordult ott többek között Korda György, Máté Péter és Ihász Gábor is. Szécsi állandó vendégnek számított, és 1972-ben, a Domján Edittel folytatott kapcsolata idején a színésznővel együtt buliztak S. Nagynál. Kíváncsi lettem, hogy egy nő, Szécsi kortársa milyennek látta a nők bálványát a civil életében, és Verához fordultam. Nos, szerinte Pali a magánéletben sokkal vonzóbb férfi volt, mint amilyennek a színpadon vagy a tévé képernyőjén látszott. Az okos, művelt és vicces fiú bármilyen témakörben otthonosan mozgott, a társaság középpontjának számított és a bűvkörébe vonta a többieket. Vera megosztotta velem a szomorú részleteket is. Szécsi, feltehetően a súlyos pszichés betegségeit is gyógyítandó, alkohollal kezelte magát, és nagyobb részt az italnak tudható be, hogy minden szerelmi kapcsolatát tönkre vágta.
Módos 1974. április 30-ára meghívta Szécsit egy tévéfelvételre, azonban az énekes nem jelent meg. A stábtagok keresték szerte az épületben, hasztalan, így aztán Módos autóba ült és a Margit utcába hajtott. Résnyire nyitva találta Szécsi ajtaját, és mivel a kopogásra senki sem reagált, bement. Szécsi a padlón feküdt, az asztalon gyógyszeres dobozok hevertek szerteszét. Módos pánikszerű állapotában csak találgatta, hogy vajon elájult-e az énekes vagy meghalt, majd pár pillanat múlva megérkezett S. Nagy István, akit előzőleg Szécsi azzal hívott fel, hogy végezni akar magával. Az asztalon talált búcsúlevélben az állt, hogy hagyott még annyi gyógyszert, amennyivel a szerelme, egy házasságban élő nő utána mehet. S. Nagy elrohant egy ismerős orvosért ‒ a többit sajnos tudjuk.
Szécsi Pálnak az énekesi pályán mindössze hét év adatott meg. 1967-ben robbantott a táncdalfesztiválon, a Csak egy tánc volt ma már örökzöld. Kismillió sláger fűződik a nevéhez, amelyek között vannak olasz popdalok magyarul és eredeti magyar számok egyaránt. A szöveg írása közben nézegettem a felvételeit. Már a legkorábbi megjelenésein egy magabiztos, profi előadó benyomását kelti. Mintha érezte volna, hogy sietnie kell.
Szerző: Kabai József
Nyitókép: Szécsi Pál az 1969-es táncdalfesztiválon. Fortepan / Szalay Zoltán
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
