Knisch Gábor 1947. február 10-én született Budapesten. 1977 és 2008 között egyedüli alkalmazottként a Zeneműkiadó (Editio Musica Budapest) könnyűzenei exportjáért felelős munkatársaként tevékenykedett, több világsikert érve el. Az ő munkásságának köszönhető, hogy a Fonográfnak lehetett angol nyelvű lemeze. Ugyancsak az ő közreműködésével léphetett fel a magyar együttesek közül máig egyetlenként a Bojtorján együttes a Wembley Country Fesztiválon, ahogy Frankfurtba is sikerült őket kijuttatnia még a kádári időkben. Sőt, részben neki köszönhető, hogy utóbbi zenekar az USA színpadait is meghódította. Knisch Gábor azonban nemcsak menedzser, hanem maga is zeneszerző, szövegíró. Olyan nagysikerű slágereket írt, mint a Véget ért egy fejezet, vagy a Csak fújt közben a szél, miközben életre szóló barátságokat és ismeretségeket kötött a korszak emblematikus előadóival és szerzőivel.

Csatári Bence:
A Magyar Rádió Kádár-rendszerbeli rendezvényéhez fűződik az egyik legnagyobb külföldi sikert arató magyar dal is. Beszéljük arról, hogy az együtteseken kívül magukat a dalokat hogyan menedzselte Nyugaton!  

Knisch Gábor:
A legismertebb szám Nyugaton a nyolcvanas években egyértelműen Máté Péter Elmegyek című szerzeménye volt, amelyet Sylvie Vartan francia énekesnő vitt sikerre Nicolas címmel. Eredetileg ez a nóta nem is volt olyan nagy sláger, a szerző a rádió 1975-ös vetélkedőjén, a Made in Hungary-n mutatta be gitárkísérettel a József Attila Színházban, ahol magam is jelen voltam, mert egy számommal én is versenyeztem. Megtapsolták ugyan Máté Pétert, de átütő sikert érdekes módon akkor még nem aratott. Én viszont megláttam ebben a számban a lehetőséget, és 1980-ban felvettem a kapcsolatot Sylvie Vartan öccsével, Eddie Vartannal, aki az énekesnő producere is volt. Ebben az az érdekesség, hogy a testvérpár részben magyar származású, ugyanis bolgár volt az édesapjuk és magyar az édesanyjuk, ami nem kis részben segítette a dal menedzselését. Meg is tetszett nekik a nóta, írattak hozzá francia szöveget, tehát nem a szöveghű fordítást választották, és megjelentették a Tanday Music cégnél. Ez lett aztán az énekesnő legnagyobb slágere, hiába adott elő azt megelőzően már sok francia dalt. A menedzselést franciaföldön nem hagytam abba ezek után sem, bizonyára az „evés közben jön meg az étvágy” alapon. Ugyanezzel a kiadóval tárgyaltam – általában a januári MIDEM-ek után, 1981 és 1984 között – Zorán Apám hitte és a V’ MotoRock Várj, míg felkel majd a Nap! című számairól, amelyeket Sylvie Vartan lemezre is vett. Az énekesnővel és férjével, az amerikai médiamágnással, Tony Scottival is találkoztam egy ízben a cannes-i Majestic Hotelben. Szintén Franciaországban énekelte fel lemezre Dalida a Kovács Kati által előadott Elfutok című szerzeményt (amelynek szövegét részben maga a magyar énekesnő írta). Utóbbi azért is megérinthette a franciákat, mert jelentős sanzonos hatásokat mutat. Ezek az 1984-ig megjelent dalok tisztesen helytálltak, de az Elmegyek sikerét nem tudták felülmúlni. Ennek a piac némiképp kiszámíthatatlan voltán kívül az a magyarázata, hogy a Nicolas volt szerintem ezek közül a legjobban meghangszerelve.

Csatári Bence:
Hány külföldi útja volt átlagosan a Kádár-rendszer egy-egy évében a Zeneműkiadó képviseletében, és ezek hova vezettek? Kizárólag dalokat exportált, vagy esetleg foglalkozott mással is?

Knisch Gábor:
Átlagosan öt-hat út jutott egy esztendőre, amiből magas arányban vették ki részüket a keleti blokk országai is, a korabeli viszonyok között azt ugyanis nem lehetett megtenni, hogy csak Nyugattal foglalkozzam. Különböző szovjet esztrádfesztiválokon vettem részt megfigyelőként, így az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó örményországi Jerevánban, vagy Jaltában is, a Krím-félszigeten. Ugyanilyen apropóból kerestem fel Drezdát, illetve az Arany Orfeusz Fesztivált Bulgáriában. Ezek azonban legtöbbször protokolláris megjelenések voltak, üzleti vonatkozása nem sok volt, annak ellenére, hogy főleg az egykori szovjet tagköztársaságokból kínálgattak nekem, de a többi szocialista ország képviselőinek is különféle szovjet popdalokat, de ezek – egy-két kivételtől eltekintve – nem feleltek meg a magyar piac elvárásainak. Persze az szabadságot jelentett nekünk, hogy nem kellett mindent megvásárolnunk, mert nem volt retorzió, ha nem vettem semmit a szovjet „elvtársaktól”. Az is előfordult ugyanakkor, hogy behoztunk egy-két dalt tőlük, A trombitás című orosz számot például Mary Zsuzsa énekelte el nálunk 1968-ban, de ezt sem felsőbb utasításra vették a kollégák, hanem azért, mert tetszett nekik, ahogy A festő és a fecskék című dal is így került Magyarországra, amelyet Kovács Kati énekelt el nálunk. A már sokat emlegetett MIDEM Fesztiválon összesen húsz alkalommal voltam, ezek közül néhányszor már a rendszerváltozás után, összesen több mint száz napot töltöttem ott. Az Egyesült Államokban és Japánban is a magyar számok exportja érdekében jártam. Minden külföldi utam után úti jelentést írtam. Ezek minden esetben kizárólag az utazás zeneszakmai vonatkozásait érintették. Arról szóltak, hogy kinek milyen dalt vagy zenekart ajánlottam lemezfelvételre, illetve fesztiválon való szereplésre.

Csatári Bence:
Ezek az úti beszámolók nem tévesztendők össze az ügynöki jelentésekkel, viszont aki ennyit jár külföldre, illetve ilyen szoros kapcsolatot ápol bizonyos nyugati lemezkiadókkal, mint ön, az biztosan felhívta magára az állambiztonság figyelmét. Érzett ezekből a megfigyelésekből valamit, netán önt is megpróbálták beszervezni külföldi útjai során, mint olyan személyt, aki értékes információkkal szolgálhat a különböző nyugati kulturális vállalatokról? 

Knisch Gábor:
Az igazat megvallva az egész belügyi elhárítási rendszerről azt sem tudtam, hogy létezik, annak ellenére, hogy a könnyűzenei intézmények részéről a visszaemlékezők ma már világosan elmondják, hogy egy-egy összekötő tiszt hogyan tartotta velük a kapcsolatot. Emlegetik sokan Végvári József operatív tisztet ezzel összefüggésben, akit én soha nem láttam, a Kádár-rendszerben hírből se hallottam róla, csak a rendszerváltozáskor, amikor a Dunagate-botrány miatt ismert lett a neve. Ugyanakkor megdöbbentenek mindig azok a hírek, amelyek arról szólnak, hogy egyes zenészekről kiderül, jelentettek az állambiztonságnak. Persze azt ma már gyanítjuk, hogy lehallgatták a telefonjainkat, esetleg felbontották a leveleinket, a történészi kutatások pedig bebizonyítják, hogy ez a fajta megfigyelés működött a különböző intézményekben, de a Zeneműkiadó esetében ezen a téren konkrétumokról nem tudok beszámolni. Az pedig, hogy engem sok utazásom ellenére miért is nem akartak beszervezni, azzal magyarázható, hogy az üzletkötéseken kívül én nem voltam annyira nyüzsgő alkat, nem barátkoztam feleslegesen senkivel, amolyan „magányos farkasként” ismert a szakma is. Ezt a fajta introvertáltságot jelzi az is, hogy kedvenc időtöltésem – és ma is az – a sakk, ami borzasztóan leköt. Még ma is őrzöm az édesapámtól 1954-ben kapott sakkkészletemet, és természetesen játszom is rajta, ahogy több évtizeden keresztül jártam sakkozni az Erzsébet híd pesti hídfőjénél lévő Belvárosi Kávéházba is, amelynek az emeletén rengeteg sakktábla fogadta az érdeklődőket. Jelenleg is mesterjelöltként tartanak számon a sakkban.

Az egész „ügynök-ügy” szerintem túl van lihegve, nem ártottak ezek az emberek annyit a szakmának, mint ahogy azt egyesek megpróbálják beállítani. Fel lehetne itt hozni példaként Vikidál Gyulát, akiről ma már több mint tíz éve tudjuk, hogy érintett az ügyben, „Dalos” fedőnév alatt jelentett a belügynek, de általánosságban kijelenthető, hogy javarészt érdektelen dolgokat, amivel a Belügyminisztérium nemigen tudott mit kezdeni. Amikor megtudtam róla, hogy a hálózat őt is beszervezte, eszembe jutott, hogy egyszer egy nagyon éles, mondhatni sorsfordító helyzetben találkoztunk, és az is tudatosodott bennem, hogy az a szituáció egyáltalán nem arra vallott, hogy ő bármilyen módon irányította volna az eseményeket. Arról van szó ugyanis, hogy amikor Vikidál Gyula el akart menni a P. Mobilból a Dinamitba 1979-ben, leültünk négyen, hogy átbeszéljük az ügyet, hátha visszafordítható még ez a folyamat. Nekem ugyan nem volt ráhatásom az egészre, valamilyen indokból mégis engem hívott fel Galla Miklós, aki akkor még rockzenei újságíró volt, hogy próbáljam jobb belátásra bírni az aranytorkú énekest, mert szerinte a P. Mobilnak abban a felállásban lett volna esélye a továbblépésre. Így kerültem egy asztalhoz Vikidál Gyulával, Schuster Lóránt zenekarvezetővel és Galla Miklóssal. A megbeszélésnek egyáltalán nem lett eredménye, pár hónapra rá pedig találkoztam Vikidállal az MHV Rottenbiller utcai stúdiójában, ahol örvendezve mesélt az új Dinamit-lemezről. Ebből arra következtettem, hogy örül a döntésének, mert előre tudott lépni az új együttesével, de az egyáltalán nem bizonyítható, hogy ő irányította volna az ebbe az irányba ható folyamatokat. Ráadásul a „szabadság rockját” énekelték, ahogy hangoztatták, ami akkoriban nem feltétlenül tetszhetett jobban a rendszernek, mint a P. Mobil zenéje, legfeljebb annyiban, hogy lemezmegjelenést biztosítottak nekik. De ez csak az én véleményem, nem biztos, hogy igazam van, hiszen az önálló hanghordozó lehetősége akár egyfajta ellenszolgáltatásként is funkcionálhatott az énekesnek a belügyi együttműködéséért.

Fotó: Passzio.hu.

Készítette: Csatári Bence

A teljes interjú szövege itt olvasható.