Tizenhat évesek voltunk mindketten. Egy közös barátunk közvetítésével, néhány levélváltás útján beszéltünk meg először randit a falusi Művelődési Háznál, ahová este 9 órára Dinamit koncertet hirdettek. Csak elmondásból ismertem őt, még fotót sem láttam róla soha, de azt tudtam, hogy mindketten rajongunk az együttesért és Vikidál Gyuláért.

Kicsit hamarabb értem oda. Vigyázva ‒ nehogy piszkos legyen a vadonatúj, meggypiros bársonyingem ‒ nekitámaszkodtam a hírneves cukrászda sárgára meszelt falának. Nézelődtem minden irányba.

Csöves fiúk és lányok ‒ szűkönszűk farmer, alföldi papucs ‒ sokasága várta az esti koncertet, vidáman hangoskodva, fagyit nyalva, sörözve. Közben a Művelődési Ház hátsó udvaráról a már hangoló Dinamit egyik népszerű dalának dübörgő morzsáit hozta felénk a szél: „Nem kell a szépség, nem kell a jó…”

Egyszer csak érkezett egy kismotor, rajta egy narancssárga-fekete bukósisakos srác. Kissé távolabb megállt. Leállította a motort, levette a sisakját, aztán leszállt a járművéről. A kora őszi alkonyatban nem láttam az arcát, csak lobogó, sötétbarna haját. A szívem nagyot dobbant... Feltuningolt Komár moped... széles váll… hosszú haj... Ő lehet az.

A vagánynak tűnő srác rágyújtott, majd lassan felém indult. De még nem látott meg. Bár a szomszéd kisvárosban élt, mégis egyből haverok hada üdvözölte. Kezeltek vele, poénkodtak, cigit kértek tőle. Nevettek mindannyian.

Én meg csak álltam ott, szorosan a falnak tapadva, és vártam.

Aztán hirtelen felnézett. Ekkor végre rám villant a szeme. Ellépett a társaitól, és travoltásan laza járással hozzám sétált. Magabiztosan megállt előttem, még egy utolsót slukkolt a füstszűrős Sopiból.

‒ Szia ‒ mondta csendesen ‒, Szenes vagyok.

De én akkor már tudtam…

(…)

Harmincnyolc éve vagyunk házasok.

A szöveg a Volt egyszer egy beatkorszak 2023-as pályázatára érkezett.

Szerző: Szabadkainé Ágoston Eszter

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.