A Gerilla együttes
A mai napig is a magyar publikum emlékezetében élénken élő, s a maguk korában hatalmas népszerűségnek örvendő táncdalfesztiválok mellett szinte elhalványult az a tény, hogy 1967. július 1-jén, szombaton, a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) VII. kongresszusának tiszteletére, a KISZ Központi Bizottsága, a Művelődésügyi Minisztérium, valamint a Magyar Rádió és Televízió ún. pol-beat fesztivált rendezett a Vígszínházban. Máté Péter, Neményi Béla, Doleviczényi Miklós, Somló Tamás, Ascher Tamás, Huzella Péter vagy Haraszti Miklós neve hallatán a többségnek bizonyosan nem a pol-beat jut az eszébe, pedig mind részesei voltak e rövid életű áramlatnak. De mi is volt a pol-beat? Miért merült feledésbe oly hamar? Kik csinálták és mi volt a céljuk vele? Mennyiben kapcsolódott ez a Nyugaton akkoriban dívó protest song műfajához?
Azt a tényt, hogy az ország vezetését komolyan foglalkoztatta az ifjúsági kultúra zenéhez fűződő, korábbi történelmi példákkal alig magyarázható vonzalma az 1950–1960-as évek fordulójától, aligha kell megmagyarázni. Azt bárki láthatta, hogy akkoriban feltűnő új zene, akár rock and rollnak, akár beatnek nevezik, elképesztő hatást gyakorol az akkori fiatalságra. Kelet-Európában e hatás egyik legveszélyesebbnek ítélt formáját abban vélte felfedezni a hatalom, hogy a fiatalok egy-egy koncert hírére, szinte spontán módon, tömegesen kísérik kedvenceiket. Márpedig a tömeges megjelenés és mozgás: veszélyes lehet. Azt is láthatták, hogy színpadon a kedvenc zenekar szájából elhangzó mondatok, szavak olyan hatást gyakorolnak a fiatalokra, amire a hatalom képviselői aligha lettek volna képesek. A hatalom hipotézise tehát az volt, hogy a populáris zenén keresztül valamiképpen kordában tartható, uralható lesz a fiatalság és az ekkor az életmódhoz tartozó lázadás, szembeszegülés.
De voltaképpen mi ellen is tiltakoznak Nyugaton? A kapitalizmus, az elidegenedés, a tömegtermelés és -fogyasztás ellen éppúgy protestáltak, mint a politikai hatalom egyes húzásai ellen: utóbbiak középpontjában, ebben az időszakban, egyértelműen a vietnami háború állt. Jóllehet, a háború története sokkal bonyolultabb, minthogy leírható legyen az Egyesült Államok beavatkozásával, de érthető módon az amerikai társadalmat akkor kezdte módfelett izgatni e kérdéskör, amikor a hadseregük katonailag beavatkozott Vietnamban 1964-ben. A katonai intervenciót követő mozgósítás természetesen a sorköteles fiatalokat érintette elsősorban, akik az értelmetlen sorozásra tiltakozással feleltek. Természetesen a protest songok története nem írható le ilyen egyszerűen, mégis a vietnami háború vált az értelmetlen erőszak allegóriájává, s ez a „béke” fogalmába sűrűsödő jelentés metapolitikai szintre emelkedett.
Mivel a magyar populáris kultúra mindig nyugati mintákhoz mérte magát, így az elsősorban Joan Baez, Bob Dylan, Donovan fémjelezte protest song viszonylag hamar átkerült Magyarországra is. Ám míg Amerikában világos volt, hogy az egyik fő témájául választott vietnami háború mind a maga konkrétságában, mind allegorikus szinten miért egyesíti a fiatalokat, addig a hidegháborúban az Egyesült Államokkal szemben álló Magyarországon ez aligha lehetett egységesítő üzenet. Tudniillik, aki egy magyar protest songban Amerika Vietnam-politikáját bírálta, az aligha követhetett el tiltakozást, hiszen ugyanazt harsogta, mint az állami- és a pártvezetés. Ennek ellenére a mintakövetés és a háborúellenes nemzedéki szenvedély erősebb volt, mint a geopolitikai érzék, így a magyar protest songok egyik fő témájává is a vietnami háború vált.
Furcsa kimondani, de a KISZ valójában jó érzékkel tapintott rá arra, hogy ha vannak olyan fiatalok, akik az amerikai protest song mintájára magyar nyelvű Vietnam-dalokat és más társadalmi érzékenységről árulkodó szerzeményeket adnak elő, akkor azok – akarva-akaratlanul – tulajdonképpen a hatalom politikai legitimációját erősíthetik a fiatalok körében, vagyis megérdemlik a támogatást. Az 1966 októberében, az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem égisze alatt megrendezett Vietnami Szolidaritási Napok című rendezvényen feltűnő Gerilla együttes váratlan sikerét tehát nem lehet csak a vak véletlen rovására írni. A zenekarnak két kislemeze is megjelenik 1967-ben (a Disszidensek, Nem lehet tudni, Várunk este a szobornál, illetve az Elment a repülő és Johnson kirándulása című számokkal), ami ekkor kifejezetten nagy szó volt. Neményi Béla vagy Doleviczényi Miklós nyilván inkább a lehetőséget látta meg a pol-beatben, s annak tartalmai része kevésbé érdekelte.
A következő posztban visszatérünk még arra, hogy milyen politikai szerepe volt ezeknek a bizottságoknak, ám itt a lényeges az, hogy e programok egyik szeavezője, a fiatal költő, Haraszti Miklós lesz a Gerilla egyik szövegírója, Bauer Tamásban pedig a pol-beat szóösszetétel megalkotóját tisztelhetjük. A Berki Tamás, Vámos Tibor, valamint – az 1962-es Ki mit tud?-ról már ismert – Gergely Ágnes alkotta zenekar aligha a fent említett legitimációs célokkal vágott bele a zenélésbe, ám a szolidaritási napok és az említett Pol-beat Fesztivál sikereinek köszönhetően 1968-ban, a Halló fiúk, halló lányok című televíziós műsorban Antal Imre műsorvezető már mint a műfaj hazai alapítóit köszöntötte őket. A hangsúlyozottan nemzetközi műsor, mely román, magyar, német, jugoszláv pol-beat előadókat is felvonultatott voltaképpen nem volt több mint kedvcsináló. Az egyébként zongoraművészi kvalitásokkal rendelkező Antal Imre, aki a műsorban többször is „érdekes és hasznos” műfajnak nevezte a pol-beatet, nem véletlenül hívja fel a televíziónézők figyelmét arra, hogy ha „kedvet és tehetséget éreznek, akkor csatlakozzanak a mozgalomhoz”. A mozgalom mögött azonban már nem valami alulról szerveződő, grassroots kezdeményezést, hanem magát a KISZ központi lapját, a Magyar Ifjúság című hetilapot kell látnunk, mely az amatőr kezdeményezések támogatására klubot is alapított. Nem véletlen, hogy a korszakban a pol-beatet „haladó törekvésű beatzeneként” határozták meg, mely előnyt élvezett a „luxemburgi öntevékeny együttesekkel” szemben, amennyiben utóbbiakat – Kappanyos András kifejezésével élve – inkább csak „domesztikálni”, megszelídíteni szeretett volna a hatalom, szemben a kifejezetten támogatott pol-beattel szemben.
Úgy vélem, hogy a hatalom által jó ideig mellőzött, de megszelídítésre szánt, ugyanakkor a fiatalság körében hihetetlen népszerűségnek örvendő beatzenével szemben kiemelni a pol-beatet igencsak szerencsétlen lépés volt. Egyrészt, az akkoriban valóban divatos protest songot önálló műfajjá akarták nemesíteni, ugyanakkor a túl sok hivatalos segítség egyszerűen kontra-produktívvá vált, s maga alá temette a protest song amúgy igenis izgalmas és politikailag fontos vállalkozását. Ezért van igaza például Vámos Miklósnak abban, hogy nem a Gerilla együttes az érdekes, hanem a mögötte álló társadalmi csoportosulás.
Fotó: Recorder.
Szerző: K. Horváth Zsolt
Források:
Bácskai Erika, Makara Péter, Manchin Róbert, Váradi László, Vitányi Iván, Beat, Budapest, Zeneműkiadó, 1969.
Cs. Varga Katalin, Beat és szocializmus, Archívnet, 5. évf. (2005) 3. sz.
Losonczi Ágnes, Zene – ifjúság – mozgalom, Budapest, Zeneműkiadó, 1974.
Szőnyei Tamás, Nyilván tartottak. Titkos szolgák a magyar rock körül, 1960–1990, Budapest, Magyar Narancs – Tihany-Rév, 2005, 271-284.
Vámos Miklós, Félnóta, Budapest, Magvető, 1986.
A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.
