Ma lenne 100 éves Erdős Péter. A „popcézár”, a rendszerváltás előtti magyar popzene élet-halál ura. Sokan tisztelték, mások félték, megint mások gyűlölték. Sőt, az internet tanúsága szerint ezek az érzések máig sem múltak. Van, aki hálás a támogatásáért, más az ő számlájára írja a sikertelenségét. De vajon miért ezek a szélsőséges érzések, és őt mik motiválták őt a döntéseiben?

Erdős Péter 1925. július 7-én született, szegény, kispolgári családba. Kamaszként költőnek készült, nagynevű folyóiratokban publikálták a verseit. Elmondása szerint Kassák Lajos és Devecseri Gábor is kedvelte.

A kommunista eszmékkel már a háború alatt megismerkedett, próbálták beszervezni az illegalitásba, de ez akkor még nem érdekelte. A koncentrációs táborokban viszont úgy látta, egyedül a kommunisták néztek szembe gerincesen a borzalmakkal, ami imponált neki. Így Svájcban felhagyott a költészettel és hivatásos forradalmár lett.

Hazatérése után, 1946-tól, a kommunista párt „bulvárlapjába”, a Szabadságba írt „tényfeltáró” – értsd lejárató cikkeket a Párt ellenségeiről. Később pártfőiskolára ment, dolgozott a Szabad Népnél majd az Athenaeum lektora lett.

1950-ben letartóztatták, három év magánzárkát kapott.

Vásárhelyi Miklós 1956-ban. Fotó: Fortepan / Kotnyek Antal

Szabadulása után, 1953-ban, rögtön felvette a kapcsolatot a Nagy Imre köréhez tartozó Vásárhelyi Miklóssal. A következő három évben a Nagy Imre kör egyik legaktívabb tagja lett, bár titoista elveivel némileg konzervatívnak számított.

1956 elején ezért újra letartóztatták, de a SZKP XX. kongresszusán elindult enyhülés miatt szabadon engedték. Október 23-án a Rádió épületében tartózkodott, és a forradalom egész ideje alatt szervezkedett. Így aztán 1957 márciusában ismét letartóztatták. Másfél évvel később szabadult.

A konszolidáció alatt először a Szerzői Jogvédő Hivatal színházi osztályán dolgozott, közben elvégezte a jogi egyetemet, majd a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) vezetője, Bors Jenő vette maga mellé. Innentől közel húsz éven át az MHV különböző vezető pozícióiból irányította a lemezkiadást és a magyar könnyűzenét.

1989-ben vette fel Acsay Judittal a Hogyan készül a popmenedzser? című interjúkötet anyagát, de megjelenését már nem érhette meg. 1990. február 21-én elhunyt.

Az említett könyvben számos színes történetet hallhatunk a költői éveiről éppúgy, mint az 1956-os forradalomról. Ezek valódiságát bizonyítani nehéz, de az tény, hogy Erdős hihetően mesél. Erdős ugyanebben a könyvben vall személyiségéről, valamint a világról és a könnyűzenéről alkotott képéről is. Ezek segítségével valamennyire lekaparható róla az istenített és démonizált popcézár máza, és meglátható alatta a hús-vér ember.

Erdős alapvetően politikus alkat volt. Konkrét politikai pozíciót sosem töltött be, mivel jobban szerette a szürke eminenciás szerepet. Eredetileg Bors Jenő mellett is az lett volna.

Bors Jenő, a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat igazgatója és Mentler Krisztina menedzser 1984-ben. Fotó: Fortepan / Kanyó Béla

Erdős megítélése kapcsán nem szabad elfeledkeznünk a politikai közegről sem. Egy centralizált, felülről irányított diktatúráról beszélünk, amelynek a félelem és az együttműködés voltak a legfőbb építőelemei. A társadalommal el kell hitetni, hogy bármilyen mondatnak, megmozdulásnak lehet politikai áthallása. Amíg ez működik, a társadalom fél a retorzióktól, és pórázon tartható.

Erdős az interjúkötetben sokszor piaci alapú döntésekről beszélt. Mérlegelniük kellett, mondja, kinek a lemezéből mennyit nyomnak, melyikből lesz nagyobb bevétel. A Syrius együttes kisebb közönséget vonzott, mint az Illés vagy az Omega, így ha Syriust is nyomnak, kevesebb lett volna a másik kettőből, és akkor a nagyobb közönség csinál cirkuszt. Aminek a magasabb szinteken nem örültek volna.

Bár ez a logika a szocializmus elveitől messze áll, kapitalista gondolkodásnak hibátlan. (Leszámítva persze a paradigma utolsó részét.) A kisebb zenekar nagyobb kockázat, kisebb profit. Egyik üzletember sem választaná ezt, ha csak nincs valami hosszabb távú célja – Nyugaton Erdősék logikája védhető lett volna.

A Decca 1962 elején elutasította a Beatlest, mert nem láttak bennük fantáziát. Fél évvel később az EMI leszerződtette őket, mert ők meg igen.

A Kádár-rendszer irodalmi szférájában több kiadó működött, így az íróknak kicsit nagyobb mozgástere volt. Persze működött a cenzúra, de ha egy kiadó visszadobott egy kéziratot, volt egy hangyányi esély rá, hogy a másik elfogadja. És még így is sok maradt a fiókban.

Lemezkiadóból viszont csak egy volt. A nyolcvanas évek végéig nem létezett tőlük független megjelenés, vagy csak ritkán. Így torzult a természetes, piaci kiválasztódás. Amit Erdős sosem ismert be.

Kérdés persze, mi lett volna a megoldás? Minden előadó mindegyik produkcióját az MHV nem adhatta ki, ehhez nem volt megfelelő gazdasági háttér, ráadásul a felvevőpiac is kicsi lett volna. Ékes bizonyítéka ez a diktatórikus, centralizált, egycsatornás rendszerek rugalmatlanságának, torzító, kártékony működésének.

Erdős hitt a kommunizmus elveiben, de emellett elismerésre és hatalomra is vágyott. Erről így beszélt Acsay Juditnak:

„Én a hatalmat mindig egy antihatalom gesztusvilágában működtettem. Azért vágyom a hatalomra, hogy aztán ne gyakoroljam. És ilyenkor liberális vagyok.”

Ez egy kicsit hajaz a vallásos gondolkodásra: tudom, hogy a világ rosszul működik, de én hiszek egy nagyobb jóban, küzdök azért, hogy más is e szerint cselekedjen, és ha már az egész világ így működik, hatalomban lehetek, mert úgysem kell ártanom senkinek, csak segíteni, támogatni a működést.

Ez túlnő az egyszerű rosszindulaton. Az ő értékrendszere szerint a nem támogatott produkciók valóban károsak voltak a fiatalokra, a társadalomra, a meglévő politikai rendszerre. Persze az ő igaza nem biztos, hogy nekem nagyon jó, parafrazeálhatnánk az LGT-t.

Erre jó példa a Beatrice, majd később a punkzenekarok ügye. Erdős véleménycikkeiben mindkét esetben összemosta a rockzenét a társadalmi problémákkal; szegénység, alkohol, drogfogyasztás. Szerinte ezek a deviáns zenekarok vandalizmusra, drogozásra, alkoholizálásra buzdítják a fiatalokat. Mindezt fasiszta jelképekkel, jelszavakkal.

A probléma gyökeréhez ismét ássuk bele magunkat az interjúkötetbe:

„Itt a minőség is más. Nem az a kérdés, hogy csak húszezer Sztravinszkij-lemezt préselek vagy hetvenezret, az mindenképp kultúra. Autonóm, elit kultúra. Ott tőlem azt csinálnak, amit akarnak. Nem fintorgok, ha valaki szart ken a képre, mert attól még lehet, hogy a végén jó képet csinál. A tömegek hülyítése, de különösen a gyerekeké viszont veszélyes. A magyar felnőttet már nem lehet hülyíteni, mert az miután szépen megette a maga életének mind a negyvenkettő kiló paprikás krumpliját, már nem hülyíthető tovább.”

Úgy tűnik, Erdős több mint húsz év menedzseri tapasztalattal sem érti a rockzene mechanizmusát.

Nem tekinti magasművészetnek, csak divatnak, amit újabb és újabb hullámban megetetnek a behülyített ifjúsággal. A könyvben később Csepregi Éva kapcsán azt mondja; Csepregi sikeressége csak popzenei. Az nem mérhető a színjátszásban elért sikerekhez.

Abban igaza van, hogy megélhetési célból sok kiöregedett, pocakos konjunktúralovag ezeket az alulról szerveződő rockzenei hullámokat gyakran meglovagolja. Abban is, hogy minden alulról jövő új trend idővel kommercializálódik, az üzlet potenciált lát benne, és rááll a tömegtermelésre. Piaci szempontból még az is védhető, ha egy menedzser, egy lemezkiadó elutasítja a kemény, számára deviáns rockot, helyette a jólfésült, ártatlan popzenét támogatja. Ez nyugaton is rendre így történt. Csak ott, amíg a konzervatív lemezkiadók, a zenei és minden egyéb sajtó tüzet fújt a tinik aktuális trendjeire, mindig jöttek olyan kis kiadók, független menedzserek, akik fantáziát láttak bennük, felkarolták és végül sikerre vitték az aktuális és merész bandákat.

Ilyen, azonban nálunk nem létezett. Erdősék ugyan kiemeltek néhány konszolidálhatóbb rockzenekart, de ezzel nem más csatornába terelték a többit, hanem elnémították őket. Ráadásul a média egycsatornás rendszerében nem jutott sok szóhoz az ellentábor.

Erdősék keretezésében viszont sok volt a pontatlanság. A hardrock, a punk nem öncélúan dicsőítette a nihilt, a devianciát, jelképei ellenére nem volt fasiszta (bár tény, hogy voltak fasiszta zenekarok) és nem propagálta a tudatmódosítókat. Mindezek tünetek, ezközök voltak a fiatalok frusztrációjának, kiúttalanságának kifejezésére.

Egy demokráciában ilyenkor – előbb-utóbb – elindul egy párbeszéd. Nyugaton el is indult. Egy diktatúra viszont nem fogadhatja el, hogy bárki frusztrált legyen. Addig-addig hiteti a társadalommal, hogy mindennek lehet politikai üzenete, míg maga is elhiszi, és onnantól mindenbe bele is látja. A punkok ráadásul nem is finomkodtak az ilyen üzenetek becsomagolásával.

Ha egy diktatúra elfogadná mások igazát, azzal párbeszédre kényszerülne, az pedig hosszú távon a bukását jelentené.

Erdős nyilván nem tudatosan mosta össze a drogfogyasztást és a fasizmust a punkkal. Egyszerűen nem értette, hogy ez nem divat, hogy ez nem a fiatalok megvezetése, hanem az alulról jött egyik társadalmi osztály (történetesen a munkásosztály) önkifejezésének, lázadásának eszköze. Lehet utálni, megbotránkozni, az is a cél, hogy az idősebbek borzadjanak.

Ha Erdős szóba kerül, ott Csepregi Éva és a Neoton Familia sem maradhat ki. Hogy Csepregit azért támogatta Erdős, mert szerelmes volt belé, igaz. Ezt ő is elismeri a könyvben. Próbáltak erre Bors Jenővel fékeket és ellensúlyokat szerelni, de nem nagyon ment.

A felháborodást a szakmában nem is ez, pontosabban nem csak ez gerjeszti. Hanem azok a történetek, amiben Erdős más énekesnőknek is tett ajánlatot, és amikor nemet mondtak, ő (képletesen) lemeztelenítette őket.

Erdős a könyvben, amellett, hogy elismeri: sosem volt a hűség mintapéldája, és a hatalom mellett, a másik gyengéje mindig is a nők voltak, beszél a hozzájuk fűződő viszonyáról is.

„Az én alapvető udvarlási módszerem, furcsán hangzik bár, a menedzselés. Nem véletlen, hogy sikeres kapcsolatok mindig ambiciózus nőkhöz fűztek, akiknek a pályáját egyengetni tudtam. Nem speciális szakértelemmel, hiszen sem a színészetben, sem a balettban, sem a popművészetben nem tekinthetem magam szakembernek. De azt az általános emberi megközelítést, ami önbizalmat adhat egy művésznek, általában képes voltam nyújtani. Azt hiszem nagyon jó háttér vagyok. Ezen felül, mint minden férfinak, nekem is van trükköm az udvarlásban. Bár ez talán nem is trükk. Akkor jó az esélyem, ha a nő apára vágyik.”

Mindez rímel arra, amit a hatalomvágyáról mondott. Mindkét esetben Erdős a „megmondó”, aki ismeri a helyes utat, a támogatott pedig a sikerei miatt a lekötelezettje lesz, és felnéz rá.

A szupportivitás minden emberi kapcsolatban jól jön, bár talán nem ebben az alá- fölérendelt formában a legjobb. Hiszen ez is a hatalom egyfajta megnyilvánulása, amivel élni épp annyira lehet, mint visszaélni.

Mivel Erdős a Metoo-mozgalom előtt több évtizeddel elhunyt, nem szembesíthették a vádakkal, bár a szakmai pletykák inkább érzelmi, mintsem szexuális zaklatásokról szólnak. Ezek igazságát firtatni nem feladatom, viszont az alapján, amit a nők és a hatalom iránti gyengeségéről mondott, valamint a fentebbi idézet alapján elképzelhetőnek tűnik, hogy más énekesnőket is szeretett volna meghódítani, ennek érdekében pedig a segítségét, befolyását is felajánlotta. Ez önmagában nem baj, akinek ez bejön, miért ne? A Metoo lényege épp az, mi lesz azokkal, akiknél ez nem működik.

Erdős támogatói ezt persze tagadják, szerintük ezt a sikertelenségbe savanyodott énekesnők terjesztik. És akár igazuk is lehet. Bár ez az ellenérv minden metoo-esetben előkerül.

Ugyanakkor Erdős, aki mélyen hitt a maga igazában, visszautasított, lejáratott sok olyan előadót, aki nem fért bele az értékrendszerébe. Miért ne tehette volna ugyanezt azokkal, akik nem a világnézetét, hanem az érzéseit utasították vissza? Még csak hibáztatni se lehetne érte, ha nem érkeznénk vissza oda, ahol már annyiszor jártunk: egy demokratikus rendszerben, ha ez történik, a művésznek van lehetősége jogorvoslatot kérni, majd máshol újrakezdeni. Egy diktatúrában viszont nincs. A hatalomgyakorló ellen nem lehet jogorvoslatot kérni. Más érvényesülési lehetőség sincs, mert a rendszer, amint az már több ízben szóba került, egycsatornás.

Régi jogi és történelmi vita, hogy egy autokratikus rendszerben kit milyen felelősség terhel. Mennyiben hibás a kis fogaskerék, ha ő csak a nagy egész szerint működött? És ha másképp forog, mi történik? Gyaníthatóan az alkotó lecseréli. Viszont Erdős Péter nem forgott volna más irányba, mert hitt a rendszerben. Nem csoda hát, hogy azok, akik a rendszer ellen voltak, őt se szerették. Sőt az se, hogy kölcsönös volt az utálat.

Viszont minden szélsőséges megítélésű ember kapcsán érdemes eltöprengeni, őt milyen motivációk vezették, és azok, akik imádják vagy gyűlölik, vajon tényleg őt, vagy a mögötte álló rendszert látják benne? Esetleg saját bizonytalanságukat, sikertelenségüket, frusztrációjukat vetítik rá?

Szerző: Juhász Tamás

Nyitókép: Erdős Péter a Pulzus 1980 októberi adásában. Forrás: Youtube; minőségellenőrzés a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál. Fotó: Fortepan / Fortepan

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.