Rockbálványok a Hajógyári-szigeten – a Szuperkoncert

2020. augusztus 22. - beatkorSzaki

fortepan_125328.jpg

Még mindig szeretném tudni, hogy mikor vesztek egy Centrum-hétfőn piros répanadrágot! És mikor tanultok meg kesztyűbe dudálni? És mikor nő be a fejetek lágya? Mikor lesztek rendes emberek? Mikor fogtok megváltozni? Jaj nektek!” (Schuster Lóránt / P. Mobil)

A sokak számára jól ismert  felvezető ezen verziója a Szuperkoncert néven híressé vált fesztiválon hangzott el 1981. augusztus 22-én a Hajógyári-szigeten, a közönség pedig boldogan felelt Lóri költői kérdéseire: Soha! Majdnem negyven év távlatából persze kicsit más fénytörésben látszik az esemény, a korszak, a korabeli visszhangok alapján pedig néha olyan, mintha két különböző filmet néznénk.

Egy pillanatra ugorjunk vissza az előző évre, hiszen az 1980. augusztus 23-án rendezett Fekete Bárányok-koncert említhető a '81-es fesztivál előzményeként, ahol a három kívülálló, azaz a Beatrice, a Hobo Blues Band és P. Mobil, valamint az előzenekarnak kiszemelt kakukktojás, a Bizottság lépett fel. A Fekete Bárányok a csöves generáció legmitikusabb eseményévé nőtte ki magát a koncertbeszámolóktól kezdve Nagy Feró A nemzet csótánya feliratú pólójáig, hiszen az Express utazási iroda által szervezett, „élő magazin a rock jegyében” fesztiválon 25 ezer rajongó jelent meg, a koncerteket pedig nem rögzítette sem az MHV, sem a televízió, sem a rádió.

A két esemény közötti évben azonban a magyar zenei piac kezdett átrendeződni: míg a Hungaria a csúcsra tört, addig az első újhullámos- és punkzenekarok már nemcsak a Kassákban vagy a Józsefvárosi Klubban bukkantak fel, a zenei újságírók láthatóan mérgezést kaptak az őszinte, kőkemény rocktól, Révész kiszállt a Piramisból, az Illés együttes titokban próbálni kezdett, hogy aztán a Nemzeti Sportcsarnokban tartson koncertet a KITT-egylet, a P. Mobilban komoly személyi változások történtek, a Hobo Blues Band (és Schuster Lóránt) filmet forgatott Szomjas Györggyel, míg a Beatrice helyzete kezdett teljesen ellehetetlenülni. És ha maradunk a topiknál, négy fontos fesztivált is megemlíthetünk 1981-ből.

De a legfontosabb esemény mégiscsak egy máig tartó vitákat generáló rendezvény volt, amely tatai rocktanácskozásként került a köztudatba.

Ez volt az a pillanat, amikor a magyar popzenész-szakma először kapott lehetőséget arra, hogy szakszervezetet alapítson. A történet jól dokumentált, hiszen a jegyzőkönyv korlátozott példányszámban, de megjelent, sőt a háromnapos eseményről dokumentumfilm is készült Almási Tamás rendezésében, amely a tévéadás után dobozba került, és csak 2015-ben bukkant ismét a napvilágra a Recorder és a Dürer Kertmozi közös mozisorozatán, ahol a filmvetítés után a sorozatszerkesztő Dömötör Endre Almásival és Bródy Jánossal beszélgetett. A tatai rocktanácskozás a hatalom és zene korabeli viszonyát elég pontosan leképező jelenetek sora, maga az élő TTT. Erdős Péter felszólalása, Tóth Dezső elvtárs mondatai, a jelenlévő zenészek különböző védekező stratégiái, egészen addig, hogy csúszik egyre lejjebb Nagy Feró a széken.

„Az aktuális hatalom, a kulturális vezetés, az ifjúsági kormányzat, más politikusok és a zenei vezetőség, Erdős Péter, Tóth Dezső és Barabás János találkozott a zenészekkel. A film ugye alapvetően erről a gyűlésről szól, nagyon kemény lenyomata a létező szocializmusnak. A legviccesebb, egyben legdrámaibb lenyomata, amit valaha láttam belőle. Erdős Péter mellett Tóth Dezső a nagy szám a filmben, veri az asztalt, hogy amíg ő van, addig nem lesz olyan zenekar, hogy URH, nyilvánvalóan jól ismerte ezeknek az underground zenekaroknak a munkásságát. Nem az volt a kérdés, hogy akarok-e dokumentumfilmet csinálni erről a gyűlésről, hanem hogy milyen keretet tudok rá találni. Ugyan televíziós soha nem voltam, de néha azért bedolgoztam. Megkerestem Érdi Sándort, aki a Stúdió című műsorokat szerkesztette, és megfűztem, hogy próbáljon meg támogatni, hogy ebből milyen jó anyag lehetne. Azt mondta, hogy jó, az adás egyik különszámának keretében megcsinálhatom. Győrffy Miklós volt a riporterem, felvettük az anyagot, elkészült a film. Érdi megnézte, azt mondta, zseniális, felterjesztem Nívó-díjra, de nem mutatom be. Ezután megindult egy hosszú meccs, hogy mégis mit lehet csinálni vele, megnézték a benne szereplő vezetők, és végül azt mondták, hogy részükről rendben van, mehet. Egy júliusi kedd délután kettőkor le is adta a tévé egyetlen egyszer, nyilván nem nézte meg senki.” – mesélte a Recordernek Almási.

A szakszervezet megalakulását a tagok egy nagy közös eseménnyel kívánták megpecsételni: ez lett a Szuperkoncert, amely a Fekete Bárányokhoz képest egy évvel később és egy nappal korábban (22-én) rendeztek. A dátum (majdnem) egyezése miatt a jegyvásároló közönség nyilván az előző évihez hasonló programot vizionált, a kínálat viszont jóval színesebb lett. A Szabadfoglalkozású Zenei Előadóművészek Szakszervezete az Express Ifjúsági és Diák Utazási Irodát kérte fel lebonyolítónak.

Az Esti Hírlap 1981. július 31-i számában már tudni vélték a teljes névsort: „...a Bergendy, a P. Box, a Kati és a Kerek Perec, az Új Skorpió, az Edda, a KFT, a Korái, a Mini, a Saturnus, a V’Moto-Rock, az East, a P. Mobil, a Hobo Blues Band és a Karthago. Természetesen nem hiányozhatnak az Omega, az LGT és a Piramis tagjai sem. Ők session-zenészként lépnek színpadra különböző együttesekkel. A műsorközlő szerepét Bródy János vállalta. Még nem értek véget a tárgyalások, szeretnék, ha az est utolsó együttese a Hungária lenne, s akkor Fenyő Miklósék Rock and roll partyja zárná a szuperkoncertet, az 1981-es év legnagyobb hazai rockzenei eseményét.”

A cikket jegyző Riskó Géza nem feledkezett meg a technikai háttérről sem: „Kulcsszerep jut majd a műszaki gárdának, hiszen egy ilyen monstrerendezvényen kifogástalanul kell működniük a berendezéseknek. A hangtechnikai szakemberek sok nagy csatát megéltek már, tudásuk garancia rá; bennük is bízhatunk. Bizonyára nem lesz majd gond a megfelelő hangerő és technikai színvonal. Az elmúlt évi Fekete bárány rocknap tapasztalatait is hasznosítják majd. A kiábrándító dorogi fesztivál után biztosak lehetünk abban, hogy ezúttal jobban figyelnek a rendezésre. Nem nehéz megjósolni: a fiatalok tízezrével tódulnak ezen a napon a szigetre, s bizonyára megfelelő büféhálózat és más kiszolgáló létesítmények várják őket. A jegyeket Budapesten és vidéken az Express kirendeltségeknél és természetesen a koncert napján a helyszínen lehet megváltani, ötvenforintos egységáron. A honi popzene csaknem két évtizedes történetében ilyen mérvű összefogásra még nem volt példa, a zenészek előre fogadkoznak, tudásuk legjavát mutatják majd be, legnépszerűbb dalaikat tűzik műsorra. S ami oly lényeges, végre megfelelő színpad áll rendelkezésre, hiszen ezen a napon debütál az a speciális szerkezet, amelyet az augusztus 29-i nemzetközi Country Fesztiválra építettek.”

Ez a fajta stíluskeveredés a maga idejében teljesen szokatlan volt, hiszen szubkultúrák és zenekarok rajongói, stílusok, öltözködések, valós és képzelt ideológiák, félszavak és sorok álltak egymással szemben szekértáborokban. A megosztottság leglátványosabb jele az volt, hogy a Beatrice hiányzott a névsorból. A rendőrség mindent engedélyezett a szervezőknek, de felhívták a frissen alakult szakszervezet figyelmét, hogy nem szeretnék a Ricsét a színpadon látni. A szakszervezet pedig nehezen megszerzett pozícióját féltve engedett, az alapító tag Ferót viszont nem értesítették minderről, csak a helyszínen tudta meg Presser Gábortól, hogy valójában mi is történt. És a Beatrice feloszlott. Pár hónappal később így utalt erre a szomorú történetre Földes László:

A Szuperkoncert helyszíne tehát a Hajógyári-sziget, a felállított színpad pedig nem a Sziget nagyszínpad jelenlegi helyén állt, hanem a természetes amfiteátrumként szolgáló dombnál, ahol egyébként a Fekete Bárányok Fesztivál színpada is épült, sőt a korai Szigetek nagyszínpadát is ide húzták fel, majd később színházi és világzenei helyszínként funkcionált. Ide körülbelül huszonöt-negyvenezer ember is elfér, ami első olvasásra elég nagy szórás, de máshogy szórakozik az idősebb és fiatalabb korosztály és pláne másképp az 1981-es ifjúság mindenfajta biztonságtechnikai előírások nélkül. Éppen ezért nyissuk egy olvasói levéllel a beszámolók sorát:

Néhány észrevételt szeretnék röviden tenni az augusztus 22-i hajógyári szuperkoncerttel kapcsolatban. Az alábbiak azt bizonyítják, hogy a rendezők nem álltak valami szilárdan a helyzet magaslatán. Mindjárt az elején történt, hogy a jegy nélkül érkező és belépni szándékozóknak órákig várakozniuk kellett, mert nem volt jegyárusítás, jegy nélkül pedig csak a Duna vizén át lehetett bejutni, amire igen kevesen vállalkoztak. A tömeg nőtt, növekedett és egyre agresszívabbá vált, ami érthető is, hiszen a 10 órakor kezdődő koncertre sokan csak délután tudtak bejutni. Ennek köszönhető, hogy a közlekedés biztosítása érdekében a rendőrség volt kénytelen beavatkozni – nem a legfinomabb eszközökkel.

Nem volt jegy? De volt. Nem volt, aki árulja? Valószínű. A hídon áthaladva legalább 20 embernek csak az volt a feladata, hogy ellenőrizze, hogy megvannak-e a belépők. Nyilván lett volna valami jobb megoldás! Vagy csak laikus szemmel ilyen egyszerű? A másik pedig az erősítés nélküli gitárkíséret. Sehogyan sem értem, hogy gondolhatták ezt komolyan!?

Végezetül annyit, hogy talán kicsit több figyelemmel, jobb szervezéssel mindkét fél számára kellemesebbé, bosszúságoktól mentessé lehetett volna tenni ezt a rendezvényt. Megérdemelte volna!

Folyó Ottó Jászfényszaru


A napijegy 50 forintba került, de már előző este is zajlott itt egy rendezvény, a Rockszínház előadása, így sokan itt maradtak, belógtak.  

fortepan_125333.jpgA Szuperkoncert közönsége. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

A Szuperkoncert máig ellentmondásos megítélése leginkább egy kritikához köthető, amely eredetileg a Jövő Mérnöke BME-s lap 1981. szeptember 5-i számában jelent meg, de az egy évvel később kiadott '81-es Rockévkönyvben ismét publikálták, ezúttal nagy olvasótábor előtt. És mivel 1986-ig egyáltalán nem jelent meg újabb hasonló kiadvány, a benne olvasható cikkek, interjúk, tanulmányok beégtek a kevés információn nevelkedett ifjúság agyába. A cikket a ma Ómolnár Miklósként közismert Molnár Miklós jegyzi.

Másnap a fekete krónikák egy 19 éves fiú vízhalálát is közölték, a hajógyári sziget mellett fulladt a Dunába. Igen, akadt, aki kijátszotta a partot mindkét oldalon őrző rendőrök és rendezők éberségét, s úszva próbálta elérni álmai hétvégi szigetét. Mások már előző este, a rockszínház előadása után a szigeten maradtak, fák, bokrok közé rejtőzve hálózsákokban töltötték az éjszakát, így bliccelték el a kamaszzsebeknek borsos 50 forintos belépti díjat.

Magyar Woodstock, szuperkoncert – kongatták a hírharangok, a szabadfoglalkozású zenészek egyéves sincs szakszervezete és az Expressz rendezésében sorra kerülő koncertről.

A szuperkoncert jelző, a hízelgő, bár minden tekintetben alaposan túlzó Woodstock hasonlat sokakat csábított augusztus 22-én erre a hasonló programok lebonyolítására ugyancsak alkalmas szigetre. Fellépett itt majdnem mindenki, aki számít valamit a hazai rockvilágban, s hogy mégsem volt »igazi« ez a monstre hangverseny, az már azt bizonyította, hogy valami alapjaiban nincs rendben rock bandáink többségében. A több éve futó, futtatott zenekarok többségének nemhogy nem sikerült felforrósítani a hangulatot, de a közönség döntő többsége, a pódium előtt őrjöngő néhány száz »csápolót« leszámítva, szabályos letargiával fogadta a produkciókat. Az együttesek régi, nem egyszer négy-öt éves agyon játszott számaikkal próbáltak valamit lendíteni a hangulaton, nem sok sikerrel. Groteszk látványt nyújtottak a kopaszodó, pocakot eresztett, negyven felé közelítő rockbálványok, amint harsány unalommal, odavagdosott »hej!« kiáltásokkal színleltek lelkesedést, s próbálták lázba hozni a náluknál nem ritkán húsz évvel is fiatalabb közönséget.

Akadtak persze zenekarok, amelyeket a »keményebb«, bőrös rockerekből álló közönség már elviselni sem tudott. A Kati és a Kerek Perec nevű meglehetősen együgyű diszkó-sémákkal kínlódó csoportosulást lepfujolták, kukoricacsutkákkal lehajigálták a színpadról. Mindenesetre jólesett látni a spontán véleménynyilvánítás eme kézzelfogható formáját, amely nem árthatna néhány csapnivaló színházi produkciónak sem.

Említésre érdemesek a fellépő közel húsz együttes közül: az Edda mutatja jelét valamiféle egészséges megújhodásnak, már nemcsak agyonkoptatott, talán már általuk is megunt kőkemény, »külvárosi« rocksémával operálnak, s nem éreztük smúzolásnak a zenekarvezető gyakran elismételt közbekiáltását: »Mi már látjuk a változást!« Ha szövegeik gyakran bántó együgyűségén, hajmeresztőén magyartalan fordulatain is sikerülne változtatniuk, az Edda nemcsak elvakult rajongótábora körében vihetné valamire. A Korál legalább csiszolt volt, lendületes és pontos, a Hobo Blues Band játéka pedig legfeljebb azt bizonyíthatta, hogy a blues valóban halhatatlan, ha nem is egészen abban a formában, ahogy a Földes-féle csoportosulás azt előadja. Érdekes kortörténeti adalék lehet, a HBB-ben vendégművészként fellépő, országos népszerűséget kivívott Fenyő Miklós kicikizése, annak számára, aki mai tizen- és huszonéveseink »párttörténetét«, »pártviszonyait« kívánja majd elemezni. Mert aki csak kicsit is otthonos a csövesek vagy a jampec-popperek világában, az beláthatja, nem egyszerűen divatkérdésről, sokkal inkább komoly szociológiai »származástani«, népművelési búvárkodást is megérdemlő problémakörről van szó.

A rendezésről. Amikor a hajógyári hídhoz értem – a koncert kezdete után körülbelül másfél órával – legalább 3 ezer fiatal bolyongott jegy után kutatva. Felröppenő rémhírek térítették jobbra vagy balra őket, néhányan azt állították, hogy a rendezők személyautókból kihajolva árulják a belépőket. A tömeg aztán hirtelen a hídtól balra eső földszintes épületek felé áramlott, ahol néhány percig valóban árultak jegyet. A sok vevőtől megrettent rendezők azonban abbahagyták az árusítást, s az egymást taszigáló fiatalokat acsargó rendőrkutyákkal, szívszorongatóan suhogó gumibotokkal sikerült csak hátraijeszteni. De akkor annyira, hogy egy, a közelemben álló 60-65 év körüli bácsikát kis híján agyontiportak. Amikor emiatt reklamált, a rendőrök alaposan kioktatták: – Aki ilyen helyre jön papa, azzal könnyen megesik az ilyesmi!

Hasonló hangnemben számolt be a fesztiválról Sebők János is az Ifjúsági Magazin hasábjain.

Óbudán, a »rockszigeten«, a tavalyi sikeres IM-mammutkoncert után joggal várták a fiatalok a »csoda« megismétlődését. Az augusztus 22-én rendezett szuperkoncerten szinte a teljes magyar rock-élvonal – sorrendben, Új Bergendy, P. Box, Kati és a Kerek Perec, Új Skorpió, Edda, KFT, Korál, Mini, Saturnus, V’ Moto-Rock, East, P. Mobil, Hobo Blues Band, Karthago, Hungária – képviseltette magát és vendégként fellépett Presser Gábor, Benkő László is. A műsort Bródy János és Keresztes Tibor vezette. Igazán vonzó névsor. Mégis, akik kint voltak, csalódottan vagy legalábbis igazi élmény nélkül távoztak a szigetről. Vontatott, majdhogynem unalmas buli volt ez a szuperkoncert, amelyet a Szabadfoglalkozású Rockzenészek Szakszervezete szervezett közösen az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Irodával. A zenészek – tisztelet a kivételnek – fásultan, fáradtan, szemlátomást »musz« feladatot teljesítve darálták le 20–25 perces zsugorított programjaikat, inkább a színpad mögött áskálódtak, veszekedtek, vitatkoztak. A műsorszerkesztés is jócskán hagyott lehetőséget a botrányra (vajon mi indokolta, hogy rockbandák közönsége előtt utolsónak léptessék fel a Hungáriát?), és a műsorközlőket is a rajongók nyelvén jobban értők közül kellett volna kiválogatni. A tavalyinál ugyan jobb volt, de még mindig hiányzott a megfelelő ellátás, s ami a legfőbb: hiányzott az igazi koncerthangulat, a »botránybandák« mítosza, amely az elmúlt évben még úgy felkorbácsolta a jelenlevők érzéseit. Igaz, »hol van már a tavalyi hó« ... mivé lettek a tavalyi ügyeletes sztárbandák? A Beatrice feloszlott, a Bizottság eltűnt a műfaj perifériáján, a Hobo Blues Band nagylemezes, filmes zenekarként lépett fel, a P. Mobil is immár elkészült nagylemezének zeneanyagát mutatta be. A színpadon már nem lázadó ideálok játszottak, hanem körülrajongott, de közönségüktől egyre inkább távolodó szupersztárok, agyonajnározott zenekarok évek óta változatlan programmal, untig ismert slágerekkel, rutinos sztárallűrökkel »szórakoztatták« közönségüket. Ez a langyos közönségreakció is nyilvánvalóvá tette, hogy a zeneileg egy idő óta válságban levő kemény rock jelenségszinten is átalakulóban van. Ezen a koncerten már csak a P. Mobil nevére bolydult fel a tömeg. Amikor a műsorközlő bejelentette az örökmozgó és immár sokadszor feltámadó csapatot, mintha vákuum szippantotta volna a színpad felé az embereket. A P. Mobil nevének még van mozgósító ereje. Lórinak és csapatának még van hitele. Ez a csoport volt talán az egyedüli, amely igazi showműsorral ismét megerősítette a már-már elkoptatott jelszót: »a rock örök és elpusztíthatatlan«. A többiekről ezúttal inkább semmit. A zenészek fáradt üzletemberek benyomását keltették, akik szolidaritásból fellépnek, de aztán ki-ki (beül a kocsijába és indulás – hová is?

A szuperkoncert azonban nemcsak a kemény rockzene válságát, a rock élcsapatának pillanatnyi megtorpanását tükrözte, de jól megmutatta az utóbbi években meglehetősen egyoldalú zenei koszthoz szoktatott közönség ízlését is. Ez a közönség minden olyan zenei irányzatot és zenekart, amely nem sorolható a hard rockhoz, elutasító türelmetlenséggel vagy közönnyel fogad. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy az élvonalat felvonultató szuperkoncerten egyetlen férfi vagy női előadó sem szerepelt – valószínűleg megint csak a közönség ízlésterrorjától félve.

Ezek után kíváncsian várjuk, hogy jövőre vajon milyen programmal tudja megújítani magát ez a jobb sorsra érdemes, hozzáértőbb szervezőket érdemlő vállalkozás? A rockszigeten ugyanis ebben az évben a néhány száz méterrel arrább egy cirkuszi sátorban bemutatkozó, fél házak előtt játszó Rockszínház új produkciója, a Sztárcsinálók jelentette az igazi szenzációt, mely joggal pályázhat az év rockprodukciója címre.


E két kritika után érdekes megtekinteni az egy évvel később bemutatott Egy nap rock című, Árvay Jolán és Sántha László rendezte dokumentumfilmet, amely egy teljesen másik valóságot mesél el, ahol bár valóban besztof-programot játszanak a fellépők, de a fentebb olvasott párszáz csápoló inkább több ezernek tűnik, a fáradt üzletemberek pedig teljes stenkben szétjátsszák magukat a színpadon, backstage-beli veszekedésnek, áskálódásnak nincs képi nyoma, bár pár snitt erejéig, jelzésszerűen Nagy Feró is feltűnik a rajongók előtt,  mint ahogy egy, a Lóri által emlegetett piros répanadrág is. A rajongó közönségről készült képkockák egyébként annyira jól sikerültek, hogy a pár évvel később bemutatott Magyar fal című P. Mobil koncert-dokumentumfilm rendezője is átemelt innen vágóképeket. Az Egy nap rockot záró gondolatsor viszont a TTT és a tatai rocktanácskozás igazi győzelme: optimista és óvatos mondatok zenészektől a megszerzett pozíció védelmében.

A hivatalos kritikákhoz képest máshogy látta a Szuperkoncertet egy negyedik osztályos középiskolás rajongó, Dómok József, aki valószínűleg nem juthatott be a backstage-be, ellenben valóban kissé iskolás beszámolója megjelenhetett a Zalai Hírlapban.

Bródy János bevezetője után a sort az Új-Bergendy kezdte, de csak a Budai Park Blues-zal tudták magukkal ragadni a közönséget. Az őket követő Kati és a Kerek Perec két szám után füttykoncert közepette kénytelen volt levonulni, s átadni a színpadot az alig fél éve alakult P. Boxnak. A volt „mobilos” Bencsik Sándor és Cserháti István a P. Boxban folytatják a P. Mobilban elkezdett stílust; a kemény, fémes hangzású rockot. Zenéjük tetszett a tömegnek, hiszen az első ritmusok után elkezdődött az ütemes tombolás, amely szinte viharossá vált az Új-Skorpió színrelépésekor. Most is magas szintű zenét produkáltak. Frenreisz Karesz nagyszerűen basszusozott, Tátrai Tibor virtuozitása pedig ismételten igazolta azt, hogy ő napjaink legjobb hazai szólógitárosa. Az EDDA, bár nem a legendás kopasz frizurával, rajongók így is kitörő lelkesedéssel fogadták őket. Műsorukat az új album anyagából állították össze, amelyből máris sláger A hűtlen és a Kölyköd voltam. Igazi meglepetést jelentett náluk az omegás Benkő Laci beugrása. Óriási üdvrivalgás fogadta a fesztiváldíjas KFT fellépését is. Humoros, de ugyanakkor nagyon tanulságos szövegek, váratlan fordulatok jellemzik előadásukat. Őket egy ugyancsak fesztiváldíjas zenekar követte: a KORAL. Kemény, ám helyenként lírai zenéjük színvonalát nagyban emelték Balázs Fecó orgonaszólói. A Mini temperamentumos, lüktető muzsikája fölforrósította a hangulatot, itt különösen Török Ádám improvizációs fuvolajátéka tűnt ki. Majd a fesztivál egyetlen dzsesszzenekara, a Saturnus ringatta el a közönséget. Az »új hullámot« az EAST képviselte: instrumentális zenéjük bizonyítja, hogy méltó követői a nagyoknak. A délután folyamán aztán »beindult a motor«. A V’Moto-Rock Demjén »Rózsi« vezérletével az ismert dalokat játszotta, valamint a készülő albumról a Tekerem a pedált, ami szintén sláger lehet. Utánuk a tömeg óriási ovációval fogadta az újjászervezett P. MOBILT. Az együttes kiheverte a tagcseréket, műsorukban nagyrészt új számok szerepeltek. Nyolc évi kemény munka után egyébként ősszel megjelenik a banda első nagylemeze. Az öröm tetőfokára hágott, amikor a Hobo Blues Band elkezdett játszani. Hobóék után egy nagynevű együttes leégése következett. Az történt ugyanis, hogy a HBB zenészei és Presser Gábor egy rock and rollt játszottak, amikor feltűnt Fenyő Miklós, a Hungária szólistája és elkezdett énekelni. Erre a közönség füttykoncertet rendezett, s paradicsommal dobálták az egyes körökben oly népszerű .»Mikit«. Az incidens után egyébként a Hungária fel sem mert jönni a színpadra. A Karthágó dinamikája lehengerlő volt. A szépséghiba csak az, hogy az amerikai rockot »koppintják«. Úgy érzem, az a negyvenezer ember, aki ott volt a koncerten. jó képet kapott a hazai rockzenéről, nagyon jól érezte magát.

fortepan_125941.jpgSztevanovity Zorán, Bródy János és Benkő László a Hajógyári-szigeten, a Szuperkoncert napján. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás

Magyar Judit a dokumentumfilmről írt kritikát a Magyar Ifjúságban, ahol ismét a zenészek társadalmi felelősségvállalása került a középpontba, felnagyítva a kontrasztot zenész és közönség között.

Filmre vették a tavalyi szuperkoncertet. Az összejövetelt, amit a popzenészek örömmámorban rendeztek meg, mert végre sikerült megalapítaniuk a szabad foglalkozású zenészek szakszervezetét, s ezért úgy érezhették, hogy éppen olyan jogaik vannak, mint másnak, hogy van elnökük, titkáruk, és így talán más lesz az élet, mint azelőtt. Ami pedig a filmet illeti, azon csak annyi látszott, hogy végre itt van mindenki, hogy a Hobóékhoz beáll a Presser harmonikázni, hogy a Bródy piros frakkban, fehér csokornyakkendőben, kék farmernadrágban és fekete kalapban konferál, a dalok úgy szólnak, mint régen, a hallgatóság egyik része eszik, a másik kártyázik, a harmadik őrjöng, a negyedik sétái. A Horizont tévémoziban vetített (és jól eldugott) Sántha Lószló-filmben, az Egy nap rockban jól látszik, hogy a nézőtábornak csak az egyik különálló része nyújtogatja a karját a zenészek felé, és örül, hogy kiszabadult otthonról, örül, hogy van miért lázadoznia, van kiért fölemelnie a kezét, és úgy képzeli, megtalálta azt a csoportot, amelyikhez tartozni szeret és tartozni akar. Így hát kétszeres örömet fedezhettünk fel a filmvásznon. A popzenészek tartozását a szakszervezetükhöz, a közönség egy részét meg őhozzájuk.

Ha valaki jelen volt a Hajógyári-szigeten megrendezett szuperkoncerten, láthatta, a kamera nem hamisított sokat. Jelen volt az Eddától a V’Moto-Rockig mindenki, aki élt és mozgott, egyetlen, nagy hullámzó tömeg vette körül a zenészeket, s legföljebb a filmen jobban látszott a rengeteg papírfecni és csikk. Ami a zenei igényességet illeti, egyik zenekar sem volt jobb vagy rosszabb, mint máskor. Izzadtak a hangszereik mellett, igyekeztek a legjobb formájukat adni, és közben persze néhány gesztussal és hangeffektussal a tömeget is magukhoz vonni. Ha az ember ugyanis jól figyel, észreveszi, hogy újdonsült rockszövegeinkben több az egyszerű felszólító, mint az összetett mondat: »Vigyél el!«, »Vigasztalj meg!«. Vagyis, ami otthon, a könyvespolcról leemelt verseskötet vagy régi Illés-lemez esetében jókora időt és fáradtságot jelenthet, itt egyszerűsödik és sűrűsödik. Csak az kor nem stimmel. A harmincas zenészek sehogyan sem érezhetik ugyanazt, mint a tizenéves követőik, akik rajonganak értük és a fényképeiket gyűjtik. De hát Yehudi Menuhin mondta Elvis Presleyről, hogy nem lehet tudni ki volt előbb: a bálvány, akiért rajongani lehet, vagy a tömeg, amely arra vár, hogy rajonghasson valakiért. És ha már így alakult, s a hatvanas évek reményteljes beatzenészei a nyolcvanas években szakszervezetbe tömörülve szolgáltatják a bálványt a kamaszok minden érintésre kiéhezett léikének, ám legyen. Csak az a fő, ne hazudjanak nekik. És ne csak önmagukat szeressék – mindenek felett.

A szuperkoncert filmes ábrázolása más tanulsággal is szolgált. Például, hogy ugyanazok a fiatalok – dauerolt hajjal és csőnadrágban, rágógumival és áporodott szagúan – egészen más szemmel nézték a bálványt a moziban, mint a koncert lázában. Mutogattak a vászonra, röhögcséltek és lökdösték egymást, miközben meg sem mozdult a karjuk vagy a lábuk, s nemhogy a dalok nem késztették együttdúdolásra őket, de még az arcuk se rándult. Pedig kinevették azt a két anyukát, akik elkísérték csemetéiket a Horizont mozi nézőterére. És akik ugyanolyan csöndben, mint ahogyan jöttek, kisétáltak azzal a boldog tudattal, hogy most már tudják, kiért áhítozik a gyermek. Melyik hízásban levő zenészért rajong, sír, lelkesedik.

Nem akarom Bertha Bulcsút megismételni, aki az ÉS hasábjain írta meg, szerinte nemcsak öreg és fiatal között tátong a szakadék, hanem más korosztályok között is. Nincs áthidaló megoldás, mert aki nem bujkált bőrkabátos emberek elől, aki nem éhezett, akinek nincsenek anyagi gondjai, aki délelőtt pezsgőzik, az soha nem érezheti ugyanazt, amit ő. A pezsgőzés meg az anyagi gondok kivételével igaza van, de hozzátehette volna, hogy mindezzel együtt talán boldogabb volt, mint azok, akiket látott, mert volt miért élni, volt miben hinni, s mert érdemes volt hazamenni. Ami pedig a mi korosztályunkat illeti: valóban volt kiért lelkesedni. Ezek a hízásban levő zenészek, ez a frakkos úr, ez a fehér napszemüvegben pompázó göndör fiú, ez a csőnadrágban feszítő, nagyképű jampi egykor sovány volt és csóró, és valamelyik klubban velünk együtt énekelt és zenélt, s mi legföljebb körbe álltuk, nem pedig alatta álltunk, és nemhogy szakszervezetről nem volt szó, de kézzel sokszorosított dalszövegeket adtunk egymásnak kézről kézre, és körülbelül egy korosztály voltunk, arcról mind ismertük egymást, és ha azt mondtuk, kisvirág, ha azt, kedvesem, valamennyien bólintottunk, igen – értettük egymást.

Maradtak az egyszerű, felszólító mondatok, az álarc, a luxusautó, a minél nagyobb zenei felszereltség, a hízás. És persze, Sántha László kitűnően elkészített filmje egy örömmámorban fogant szuperkoncertről, amelyen mindenki ott volt, aki élt, amelyben mindenki mindenkiért, amelyen a Presser beállt harmonikázni a Hobóékhoz, amelyen ... már mindenki mögött több külföldi siker, aranylemez, pasaréti villa, több házasság, gyerek, és amelyen ... földre szórt hulladékok.

Volt, akiknél a hízásnak-indult-harmincas-rockzenész-aki-autóval-megy-haza szinonimája már kissé sok volt. Magyar és mások kritikáira elég gyorsan olvasói levél érkezett 1982. október 1-jén, szintén a Magyar Ifjúságban.

Kedves Magyar Judit!

A Szuperkoncert – filmen című írásod adta a végső löketet elhatározásomhoz, hogy egy manapság divattá váló »cikizés« (nem tudok rá találóbb szót) – tudniillik, hogy piszkáljuk a kövéreket – feletti felháborodásomnak hangot adjak.

Nem tudom mit tanultatok az újságíró iskolán, de gondolom, azt megtanították, hogy embereket külső jegyeik alapján jellemezni, megítélni, s főleg elítélni nem lehet!

Napjainkban országos kampány folyik a »kövérség« ellen. Az orvosok, a sajtó, a tv és a rádió alaposan megdolgozzák a hallgatóságot. Van is eredménye! A kövér ember – kis túlzással – az utcára sem mer kimenni! Csak úgy röpködnek a megjegyzések.

Elgondolkodtál-e már valaha is azon, hogy mennyi sérelem, piszkálódás ér egy kövér gyermeket már kiskorában? Ha nem, tedd fel a kérdést, miért? Mert eltér az átlagtól? Ez nem igaz! Hiszen a sovány kisgyermeket nem bántják csak a soványságáért! Akkor hát miért? Ugye nem tudod a választ!

Ügy vélem, az ember személyiségét tiszteletben kell tartani! Márpedig a kövérség lehet egy személyiség velejárója, jellemzője. Hogy a könnyűzene területén maradjak, lásd: Demis Roussost. A számtalan kövér operaénekesről, művészről, tudósról, a politikai vezetőkről már nem is beszélve.

Képzeld el a következőt. Tudósítasz egy politikai nagygyűlésről és ezt írod: »Az elhízásnak indult ... elvtárs ezután a dobogóra lépett.« Ugye milyen groteszk! Kíváncsi volnék, mit szólna a kedves szerkesztőd, ha az énáltalam feltételezett kezdetű cikket adnád le?

A kampány, melynek Te is odaadó híve vagy – cikkedből kitűnően –, legfeljebb a pszichológusoknak ad majd több munkát, ugrásszerűen emelve ugyanis a lelki sérült, visszahúzódó, félszeg emberek számát.

Nem vagyok nagyképű, ha azt írom, megérne az egy vitaindítót, mégsem kívánom. Éppen az elmondottak miatt! Kár még jobban felhívni a figyelmet és tovább feszegetni a kérdést. Bízom benne, hogy levelem elülteti majd a gondolkodás magvát. Ennek reményében zárom levelem. Kívánok Neked továbbra is jó munkát.

Csányi Gyula, Budapest

Rendhagyónak tartjuk ezt az olvasói véleményt, s azért adjuk közre, mert vitára ingerlőnek tartjuk. Annak ellenére, hogy a vitatott kritikában nem szerepelt, s a szerzőnek sem állt szándékában a kövérség »cikizése!«. Aki mégis ezt érezte ki belőle, attól elnézést kérünk.

A szerk.

 Hogy év végén, a nagy összesítések során a közönség mit gondolt a Szuperkoncertről, arról a Magyar Ifjúság 1982. január 22-i száma adott hírt.

1981-ben első alkalommal vállalkozott az Ifjúsági Magazin, a Magyar Ifjúság, a Magyar Rádió, a Pesti Műsor, a TV könnyűzenei műsora, a Pulzus és a Kertészeti Egyetem Klubja, hogy közösen rendezzék meg a néhány év óta már hagyományos Pop-meccset.

A szándék az volt, hogy minél többen vegyenek részt a »meccsen«, s a végeredmény rangját emelje a közös szervezés. Az elképzelés első fele megvalósult, a postások kilószámra hozták a szavazólapokat.

Az év koncertje:

  1. A KONCERT
  2. Szuperkoncert az Óbudai Hajógyári szigeten
  3. Edda Művek–Skorpió a Kisstadionban
  4. Dorogi rockfesztivál
  5. LGT a Tabánban


A szuperkoncertek sora itt nem zárult le: noha a következő években is hasonló elnevezéssel rendeztek eseményeket, de a köztudat szelektált, mára az 1981-es fesztivál maradt meg az emlékezetben.


Köszönet az Arcanum Adatbázisnak!


Szerző: Bihari Balázs

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr10016172962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.