Oldal Gábor Zene futószalagon című könyve igazság szerint nem rocktörténeti kötet, mégis hasznos lehet azoknak, akik a popzene törvényszerűségeit és történetét szeretnék mélyrehatóbban érteni.
A szerző kimerítő és imponáló alapossággal vezeti le a szórakoztató muzsika sztárjainak és kiszolgáló háttériparának kétszáz éves történetét, annak egészen háztáji kialakulásától a milliókat, milliárdokat kiszolgáló megaüzletig. A sztárok történetén kívül a zeneterjesztés- és a zenei sajtó történetét, valamint működésük mechanizmusait is megismerhetjük a könyvből.
Tény, hogy elég kemény százötven oldalon keresztül például a keringő történetéről olvasni, de az is tény, hogy az idősebb és az ifjabb Strauss munkamódszerei és sikerei elgondolkodtatóan hasonlítanak a 20. század zeneipari struktúráira – vagy legalábbis megelőlegezik azokat. Oldal Gábor aprólékosan mutatja be, ahogy szép lassan elválik egymástól a zeneszerzői, az előadói és a koncertszervezői szerep, melyeket azelőtt évszázadokon át nem is igen lehetett egymástól szétválasztani. Megtudhatjuk azt is, hogy a lemezkiadás előtt mi volt a zene terjesztésének piaci módja. A válasz: a kotta.
A 19. század lemezkiadói a zeneműkiadók voltak és egy-egy szerző népszerűségét a kották eladási számain lehetett lemérni.
Az idősebb Strauss, vagy Offenbach még kézműves módon dolgozott, az ifjabb Straussok viszont már manufakturálisan működnek, az ő idejükben szakemberek raktak össze egy adott projektet. Lehár Ferenc és Kálmán Imre még teljesen maguk írták műveiket, a következő történeti lépés viszont már az, hogy egy-egy partitúrán hat-nyolc fős stáb dolgozik, a szerző nemritkán csak elfütyüli a fő témákat, majd a csapatának tagjai rakják össze a végleges zenét, amelyben más írja a hangszerelést, más a szólókat. Megjelennek az „árnyékírók” is, akik egy nagyobb sztár nevén futtatják műveiket.
Aztán ugyanúgy, mint bármely más fogyasztási cikknél, a zenében is egyre fontosabbá válik csomagolás. A következő lépés tehát az, amikor a megaprodukcióknak külön díszlet- és ruhatervezői lesznek. A nagyvárosok igényeit ugyanis egyre inkább a szakosodással képesek csak kiszolgálni a produkciók. És kialakul a zeneipar.
Nagyon érdekes a Strauss-féle nagyzenekarok koncertezési szokásait is nyomon követni, és látni azt, hogy kezdetben szinte lehetetlen körülmények között, postakocsikon utazva indul turnéra egy akár harminc fős nagyzenekar. Még vonat sincs akkoriban, se telefon, se távíró készülék, így legfeljebb a roppant lassan haladó postára lehet számítani. Leszervezni is külön kaland lehetett tehát egy körutat, mégis megcsinálták.
Egy másik téma, amivel szembesülhet az olvasó, hogy a 20. század előtt is voltak kvázi „rocksztárok”, kezdve Bachhal, a Straussokon és Paganinin keresztül Liszt Ferencig. Rajongótáborral, turnékkal, sajtóval, mindennel, ami ma is meghatároz egy csillagot. Érdekes ráeszmélni, hogy a múlt század hatvanas, hetvenes éveinek típustörténete, miszerint az európai sztárok amerikai turnéra indulnak, már a 19. században is vágyott, és meg is valósítható. De kiderül, hogy több mint száz éve léteznek turnémenedzserek, zenei üzletemberek is.
Bár a keringő, vagy az operett története első blikkre esetleg kevésbé lehet izgalmas az elsősorban könnyűzene iránt érdeklődő olvasó számára, és igaz az is, hogy bár alaposan, de éppen ezért elég lassan hömpölyög a történelem a könyv lapjain, de Oldal Gábor kiváló stílusban és eszközökkel fogja meg a száraz történelmet, dramatizált változatban mutatja be a zenetörténet csomóponti történéseit. Bár azt nem tudom megítélni, hogy a főhősök életéből kiragadott, válaszutak mentén felsejlő párbeszédek mennyire valósak, vagy éppen kitaláltak, de mindenképpen izgalmasak.
Oldal Gábor, Zene futószalagon – a szórakoztató zene világtörténete, Zeneműkiadó, Budapest, 1981.
Szerző: Bálint Csaba
Nyitókép: Roberto Benzi vezényel a Károlyi kertben. Fortepan / Bauer Sándor
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
