Volt egyszer egy beatkorszak

„Az önfeledt zenélésről szóltak az esték” – interjú Frenreisz Károllyal

2021. november 08. - beatkorSzaki

fortepan_89146.jpg

Frenreisz Károly mindig is az együttesei szabadságáért küzdött: hogy méltóképpen elismerjék, és külföldön is komolyan vegyék őket. Beszélgetésünkben a Metro, az LGT és a Skorpió legemlékezetesebb fellépései, a hangszermánia, és persze az is szóba kerül, hogyan fért el egy évben többszáz koncert határon innen és túl.

Nagyon fiatalon kerültél be egy kiemelkedően sikeres zenekarba, a Metróba. Már ekkor egyértelmű volt, hogy a zenélés lesz a fő hivatásod?

Akkoriban, tizenévesként nem volt ilyen tudatosság bennem, egyáltalán nem erről szóltak a kezdeti lépések. Még a Metro előtt, a zenei tanulmányaim mellett kezdetben alkalmi formációkkal léptem fel, örökzöldeket játszottunk, ami nagyon jó iskola volt számomra.

De nem tudtuk, nem tudtam én sem, hogy a zenélés akár komolyra is fordulhat, tényleg csak élvezni akartuk a helyzetet, így teltek el a gimnáziumi éveink. A Metro együttesbe az érettségi évében kerültem be, de még akkor sem gondolt senki sem a profi zenészkarrierre.

fortepan_137861.jpgA Metro zenekar. Balról jobbra: Sztevanovity Zorán, Frenreisz Károly, Schöck Ottó, Brunner Győző, Sztevanovity Dusán. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A Metro tagjaként már tisztességesen meg tudtatok élni a gázsikból?

Minden egyes zenekar esetében az Országos Rendező Iroda (ORI) állapított meg egy fix gázsit. Ez a 200–500–800 forintos összeg alig változott a későbbiekben, ráadásul ugyanaz az a pénz járt akkor is, ha ötszáz, de akkor is, ha ötezer ember előtt játszottunk.

Nevetségesen alacsony volt ez a honorárium, főleg ha azt nézzük, hogy egy-egy koncertünk milyen bevételt termelt. Inkább az első lemezek jogdíjai jelentettek nagyobb pénzt egy-egy zenekar számára. A Kisstadionban tartott koncertünkre azért már nem merték a 800 forintos gázsit megállapítani, akkor felemelték kétezerre. De csak hogy érzékeltessem a léptékeket: annak a bulinak a 120 ezres bevételéből nagyjából 10 ezer forint jutott a zenekarnak. Mi csak azt szerettük volna elérni, hogy a népszerűségünkből fakadó bevételekből fair módon részesüljünk.

A Metro együttesben töltött éveidet megszakította egy külföldi kaland, amikor másfél évig egy magyar zenekarral játszottál németországi és svájci vendéglátóhelyeken. Ennek a kitérőnek mekkora szerepe volt a fejlődésedben?

Megtisztelő volt, hogy ez a zenekar megkeresett, hiszen egytől egyig nagyon jó zenészek alkották a formációt. A Hámos Combóban a névadó, pozanon és basszusgitáron is játszó Hámos Miklóson kívül Koncz Tibor (aki később Kovács Kati férjeként és zeneszerzőjeként lett ismert – a szerk.), Kristóf Gábor, Butkai Miklós és jómagam játszottunk. Kristóf Gábor és Butkai Miklós kint is maradt a zenekarosdi után: előbbi nagyon elismert zenészként élt tovább Németországban és Svájcban, míg Butkaiból neves grafikus lett a későbbiekben.

Rengeteg stílusban, néha akár napi négy-öt órát is játszottunk, szünnap nélkül. Nekem ez a lehetőség persze a gyakorláson, az élettapasztalaton túl azért is volt nagyon fontos volt, mert a szüleim nagyon kapacitálták, hogy végezzem el a fogorvosi szakot az egyetemen. Ezzel a németországi munkalehetőséggel azonban feléjük is bizonyítottam a zenészpálya komolyságát.

Fontos lépés volt ez az életemben, nem beszélve arról, hogy nagyon sokat fejlődtem ebben az időszakban. Amikor azonban Zorán hívott vissza 1969–70 környékén a Metróba, akkor már érezni lehetett, hogy ez a dolog működhet itthon is.

Mi hívott végül haza? Gondolom, maradhattál volna kint is.

Kaptam két nagyon komoly németországi ajánlatot, de valahogy Budapesttől nem tudtam és nem is akartam elszakadni, nagyon hiányzott volna nekem ez a közeg, én mindig is pesti srácnak tartottam magam. Komoly súlya volt annak is, hogy – ahogy említettem – Zorán hívott vissza a Metro együttesbe.

fortepan_137864.jpgFotó: Fortepan / Szalay Zoltán

A visszatérésed után volt-e olyan emlékezetes pillanat, amikor úgy érezted, ezért megérte visszajönni?

Gyakorlatilag a Metro–IllésOmega hármas ért el itthon először országos ismertséget, talán az 1970-es, Kisstadionban rendezett fellépésünk volt a csúcsa ennek az időszaknak, és már járhattunk külföldre is. A finnországi Turku Rock Festivalon például angolul játszottuk a dalainkat, egy kivétellel, mert a nyelvrokonság miatt úgy gondoltuk, egy magyar dal azért belefér a finn közönség előtt. Végül akkora sikere lett a fellépésünknek, hogy a helyi lapok másnap címlapon foglalkoztak a koncerttel és a zenekarral – ezt például soha nem fogom elfelejteni.

Ezután jött a karrieredben 1971-től az LGT-korszak, és a Locomotívval is elég hamar kijutottatok külföldre.

Az 1972-es, Lincolnban rendezett Great Western Express Festival volt az egyik csúcspont. Ez egy négynapos fesztivál volt, ahol az angol és amerikai sztárelőadókon (Beach Boys, Joe Cocker, Genesis) kívül csak két, a kontinensről érkező zenekart hívtak meg: a Loksit és a holland Focust.

fortepan_142325.jpgAz LGT-vel a színpadon. Fotó: Fortepan / Péterffy István

Hogyan lehetett egy ilyen külföldi lehetőséghez hozzájutni 1972-ben? Akkoriban még nem voltak itthon nemzetközi promócióval foglalkozó menedzserek, ügynökök sem.

Ennek az angliai fellépésnek az volt az előzménye, hogy a New Musical Express újságírója Budapesten járt, és élőben látta az LGT-t, amiről aztán írt is a magazinba. Ez elég sokat vetett a latba a meghívásnál, mert egy olyan cikk is megjelent angol nyelven a Loksiról, amelynek az volt a címe: „a következő rockszenzáció nem nyugatról, hanem keletről érkezik.”

Már a Skorpió-időszakból érkezett egy rajongói koncertbeszámoló a Beatkorszak felhívására, amely nagyon szuggesztív, sodró zenekarnak ír le titeket, ahol a virtuozitás is fontos szerepet játszott. A Skorpió élőben működött igazán?

Mi nem az a fajta zenekar voltunk, akiket mesterséges körülmények között összedrótoztak egy stúdióban. Inkább a koncerteken játszott hangzást rögzítettük a lemezeinken, nem akartuk, hogy bármiféle különbség legyen. A rohanás című albumunk még négysávos felvevővel készült, ezért különféle trükköket kellett bevetnünk, hogy minden lejátszott hang hallható legyen, hiszen a koncertműsorunkat akartuk visszahallani. A rohanáson ez nagyon jól sikerült, azt az albumot ma is az egyik legfontosabb rocklemeznek tartják itthon, és a megjelenésekor nagyon jól, többszázezres példányszámban fogyott.

Nemrég kaptam egy régi hangfelvételt egy 1973-as, még az első lemezünk megjelenése előtti koncertünkről. Arra számítottam, hogy azért nem lesz túl erős anyag, de végighallgattam, és arra jutottam, hogy nyugodtan a kalapom mellé tűzhetem. Nagyon profi, precíz és pontos műsor volt. A Skorpió mindig is egy improvizációkra építő zenekarnak számított, nem volt minden betervezve, szabadon játszottunk, de soha egy hibás hang nem hangzott el a koncerteken. Minden egyes felállásban nagyon odatettük magunkat, de nem a görcsös figyelemről, inkább az önfeledt zenélésről szóltak ezek az esték.

Mennyire volt jellemző akkoriban, hogy egy-egy koncertről hivatalos hangfelvétel készüljön

Már az első magyar koncertlemeznek is részese lehettem: Fogarasi János még egy kezdetleges magnóval rögzítette az Egy este a Metro Klubban című élő lemezt. De nem volt ebben sem óriási tudatosság, Fogarasinak volt hangtechnikusi végzettsége, a tévében és a Filmgyárban is dolgozott, értett a dologhoz. Ami ott elhangzott, az hallatszik a lemezen is, annyi segítségünk volt mindössze, hogy két felvétel készült: a szombati és vasárnapi műsorunkból vágtuk össze az albumon hallható verziót, magyarán választhattunk, hogy melyik napról kerüljön fel egy-egy dal. A felvétel semmilyen utómunkát nem kapott, ami ritka jelenségnek számít, hiszen a nyugati zenei világban már akkor is nagyon sokat bíbelődtek a nyers élő felvételekkel. De az Egy este a Metro Klubban szerintem még ma is megállja a helyét, és persze kordokumentumnak sem utolsó.

metroklub_1_1.jpg

Hírhedt vagy arról, hogy kényes voltál a hangszerekre, akár nyugatra is elutaztál egy-egy komolyabb darabért. Miért volt ez ilyen fontos számodra?

Ez egy nagy vadászat volt mindig, a rossz hangszer ugyanis még egy képzett zenészből is rossz zenészt csinál. Itthon kifejezetten nagy szám volt, hogy a nagy rockzenekarok hangzásában addigra már meghatározó szerepet betöltő Hammond-orgonát a Skorpió is beemelte a hangszerparkjába. Mint ahogy az átlátszó plexidobok sem csak a látvány miatt voltak fontosak, hanem magas minőséget is jelentettek.

Nagyon sok helyről szereztünk be hangszereket, a Turku Rock Festival után például átmentünk Svédországba, mert egy stockholmi, Club Artist nevű helyen játszhattunk két hétig. Ezalatt természetesen volt időnk körülnézni, ekkor szereztem be például későbbi hű társamat, a Fender Precisiont.

fortepan_190905.jpgFotó: Fortepan / Szalay Zoltán

De amikor az LGT-vel egy japán fesztiválon játszottunk, akkor Tokióban a Yamaha cégtől kaptunk ajándékba hangszereket. A Yamaha terjeszkedni szeretett volna, nekik így remek marketingeszköz volt, ha az ő hangszereikkel játszik egy magyar zenekar. Az akkor kapott Yamaha-szaxofont például a mai napig használom, és tökéletesen működik. Egyszerűen ahhoz a hangzáshoz, amit megálmodtunk, szükség volt az egyre jobb minőségű hangszerekre is.

Magától értetődő volt a Skorpió életében, hogy te intézed a zenekar körüli ügyeket, a külföldi fellépéseket?

A dühöngő proletárdiktatúrában a menedzser szó még nem létezett az értelmező kéziszótárban. Azt mondták, hogy ez a foglalkozás egy nyugati csökevény, ami valójában csak a művészek kizsákmányolására jó. Nem is voltak itthon menedzserek, így a koncertszervezés, a hirdetések, plakátok, interjúk kezelése valójában pluszmunkát jelentett a zenekarok számára. Én ezt a feladatot a Skorpiónál vállaltam magamra. Amikor például elindult a zenekar, egy több oldalas bemutatkozó anyagot készítettem, főleg a szocialista blokk országai számára. Ez a kezdeti összeszedettség nagyon sokat lendített a kinti szerepléseinken. Személyesen mentem el tárgyalni például a lengyel koncertszervezőkkel, és ezek a találkozások mind kellettek ahhoz, hogy később visszatérő, népszerű zenekarként léphessünk fel több országban is.

Ezen a feladaton manapság nemcsak egy menedzser, hanem komplett ügynökségek dolgoznak. Ha lett volna valaki a zenekar körül, aki ezt csinálja, örültem volna neki, aztán annyira beleszoktam és beletanultam ebbe a szerepkörbe, hogy egyre motiváltabb lettem. Bőven volt energiám akkoriban, hiszen két zenekaron túl, még mindig csak huszonhat éves voltam, amikor elindítottuk a Skorpiót.

fortepan_47129_1.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Amikor a Skorpióval nem fogadtátok el a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV) szerződését, a zenekar szabadságát féltetted?

A felkínált szerződés nagyon nehézkessé tette volna a külföldi lemezfelvételeket, gyakorlatilag csak az MHV engedélyével vehettünk volna fel máshol dalokat. Ebbe mi azért nem egyeztünk bele, mert visszatartó erőnek tartottuk ezt a kikötést, nem akartuk, hogy a vállalat döntsön rólunk a fejünk felett. Jól mentek a dolgaink, nagyon bíztunk magunkban, Amerikába is küldtünk felvételeket.

Végül össze is jött az angol nyelvű lemezfelvétel Svédországban (The Run címmel, 1974-ben jelent meg).

Bela Svardmark, egy Svédországban élő, magyar származású zenész segítségével jött össze az a felvétel, aki nagyon jó viszonyt ápolt több hazai zenésszel is. Ez is mutatja, hogy az ilyen lehetőségekhez mindig valamilyen személyes ismeretség kellett.

Hogyan osztottátok fel a külföldi/magyar koncertek arányát a Skorpióval?

Akkoriban egy jól futó, sikeres magyar zenekar nagyjából 60–120 koncertet adott egy évben itthon. Úgy okoskodtuk ki, hogy Lengyelországban például napi két koncertet adtunk, így jöhetett össze, hogy évi 150 koncertet is lezavartunk néha Lengyelországban három hónap alatt. Úgy osztottuk be az évünket, hogy a magyar fellépések mellett elférjen két-három hónap lengyelországi turné, és hogy egy hónapunk maradjon lemezfelvételre is. Így eljuthattunk az NDK-ba, ahol német nyelven is vettünk fel dalokat, emellett Belgiumban, Ausztriában és a Vajdaságban is volt egy erős bázisunk. Érdekes módon a szovjet turné a Skorpió életéből kimaradt, pedig akkoriban az egy menő és jól fizető lehetőségnek számított. Lehet, hogy ott már deklassszált elemnek könyveltek el.

fortepan_47145.jpgFotó: Fortepan / Urbán Tamás

Milyen helyekhez fűződnek a legjobb koncertemlékeid a Skorpióval?

A Turku Rock Festivalon a Uriah Heepel léphettünk fel, az egy meghatározó élmény. A belgrádi rockfesztiválon is nagy sikert arattunk, pedig nem szerették ott igazán a magyarokat. Az NDK-ban pedig Alexanderplatzon játszhattunk, hatalmas tömeg előtt. Örülök, hogy számos ilyen lehetőség megadatott a Skorpiónak.

Amikor Uriah Heep-kaliberű zenekarokkal léptetek fel, nagy volt a távolságtartás, vagy ennél barátibb volt a viszony?

Mi is megnéztük őket, és ők is a mi koncertünket, jó volt a kapcsolat. Olyannyira, hogy amikor az Uriah Heep itt volt pár éve az alsóörsi Harley Davidson fesztiválon, amelynek a cégem volt a technikai szolgáltatója, a dobos sráccal elkezdtünk sztorizgatni a több évtizedes emlékekről.

A hangtechnikai céged, az Omega miatt sűrűn előfordul, hogy belefutsz a korszak sztárjaiba?

A Kapcsolat-koncertek voltak remek alkalmak erre, amikor személyesen találkozhattam Stinggel, Santanával vagy Rod Stewarttal. Elton Johnnal mondjuk pont nem jött össze a találkozás, ő ennél jobban elzárkózott.

Van a fejedben olyan koncert, amiről nagyon szeretnél felvételt látni, hallani?

Azt hiszem, nagyon jól el vagyok látva, Facebookon rengeteg rajongói felvétellel találkozom. A nagy koncerteket meg úgyis rögzítette a tévé. Az utóbbiak közül talán az 1992-es BS-koncert a legnagyobb kedvencem.

Szerző: Bicsérdi Ádám

Nyitókép: Fortepan / Urbán Tamás

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr9316505262

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása