Sáfár József először a Hétfő, azt követően pedig a Meteor együttesben basszusgitározott. A V’73 progresszív rockos évei után a Volán-Mikrolied-ben játszott soft rockot, majd egy időre feladta a zenei pályafutását. Visszatérése az újonnan megalakult Pandora’s Box zenekarhoz volt köthető. A vele készült beszélgetésben szóba került, hogy milyen érzés eljátszani az Egy kiállítás képeit Ököritófülpösön, de választ kaptunk arra is, mi minden miatt jelentett kihívást az Omega előzenekarának lenni.

Milyen volt az első együttesed?

Általános iskola vége felé a házunkban volt egy-két gyerek, akikkel zenekart szerveztünk, magamnak a basszusgitárt szemeltem ki. Ebből ekkor még nem lett semmi. A hozzánk legközelebbi középiskolába mentem, az volt a Markó utcai textilipari technikum, tőlünk kétpercnyi sétára. Már be voltam sózva, hogy beatzenekart csinálhassak!

Az iskolai kultúrteremben Butkovics Lajos osztálytársammal terveztünk együttest alapítani, ő lett az akkordgitáros. Egy nyári táborban, azt hiszem Bélatelepen, az ismerkedési esten mindenkinek fel kellett állnia, és elmondani, hogy mi a hobbija.

Elmondtam, hogy zenélek és zenekart szeretnék alapítani.

Egy másik asztalnál felállt egy kis, vékony srác, aki meg azt mondta el, hogy négy-öt éves korától klasszikus zongorázott, de most magántanárnál dzsesszt tanul. Volt egy barátom, aki zongorán le tudta játszani a Beatles Lady Madonna című számát, nekem az volt a csúcs. Én is gyakoroltam, elég nehéz volt.

A végén odamentem ehhez a vékony sráchoz, hogy ő is le tudná-e játszani. Azt felelte, ha van kotta, akkor persze. A táborban nem volt zongora. Azt mondtam neki, hogyha hazamentünk, az lesz az első, hogy feljössz hozzánk, mert otthon megvan a kottája. Így is lett, és kottából eljátszotta. Ő volt Lerch István.

Már kisfiúként összetalálkoztál az ország egyik legjobb billentyűsével.

Így igaz, és máris megalakítottuk az első zenekarunkat, a Hétfő együttest. Négyen voltunk: Laci öcsém dobolt, Kazai Jani gitározott, Pisti zongorázott, én pedig énekeltem és basszusgitároztam. Öcsémnek jó érzéke volt a hangszerhez, de apám végül nem engedte, hogy másodikként a családban ő is zenész legyen.

Hol léptetek fel?

Iskolai rendezvényekre hívtak minket, játszottunk például Creedence-, Beatles-, Kinks-számokat. Pistivel már akkor is a nehezebb részét akartuk megfogni. A Petőfi Sándor utcában volt havonta klubestünk. Saját cuccot hoztunk össze. Janinak hozzám hasonló magas hangja volt, Pistinek meg lágyabb, alt fekvésben. Minderre építve Tremeloes- meg Mamas and Papas-számokat vettünk be a műsorba. A nevünk is a Monday, Monday című Mamas and Papas számból lett átvéve.

Több amatőr fesztivált megnyertünk a háromszólamú vokáljainkkal. Sajnos, ma is hiányzik a popzenéből ez a vonal, annak idején azért voltak példák, mint például a Fonográf vokáljai. Pedig a legszebb hangszer az emberi hang!

Mi történt a Hétfővel?

Volt egy nagy törés az iskola után. Sajnos, a gitárosunkat, Kazai Jancsit elvitték katonának, ekkor felbomlottunk egy időre, mert ragaszkodtunk egymáshoz. Ekkor már Herpai Sanyi dobolt, aki siófoki srác volt. Összejöttünk két zenésszel, Jenei Szilveszterrel és Kiss Ernő Pállal. A Csiliben Meteor néven játszottunk együtt, mi hárman meg ők, így öten. A Beatlestől a Deep Purple-ig terjedt a repertoár, de ez nem igazán tetszett. Ekkoriban jött egy lehetőség, a Volán keresett tánczenekart a klubjába. Már kísérletezgettünk a trió felállással, Pistivel és Sanyival pár számot így játszottunk. Elton John volt a minta, aki az egyik korai lemezét trió felállásban vette fel, a címe egy dátum: 17-11-70.

Olyan dobos és basszusgitáros volt mellette, hogy elájultunk!

Ekkor kezdett nyiladozni az agyam, hogy micsoda lehetőségek vannak még a basszusgitárban azonkívül, hogy lejátszom az alaphangokat meg összekötöm a harmóniákat. Egy-két számot megtanultunk, nem voltak egyszerűek. Amikor jött a Volán Klub felkérése, akkor a Meteor zenekart feladtuk. A meghallgatásukra Pisti gyorsan vett egy Jolana gitárt is. Mindenféle tánczenét meg triószámot adtunk elő. Adtak hangszereket raktárról, így lett új cuccunk, még egy olasz orgonájuk is volt!

V’73 lett a nevünk, a teljes Volánt nem akartuk kiírni. Akkor kezdtünk mindhárman dzsesszkonzervatóriumba járni. Sanyika Kovács Gyulához járt, én meg Berkes Balázsnál tanultam nagybőgőzni. Lengyelországból kaptam egy basszusgitárt. Kartonpapírból fogólapokat, azaz menzúrákat készítettem. Ezeket bevittem az órákra, és fejben tanulgattam a gitárfogásokat, amikor nem kellett annyira figyelni.

A konziban nagy hasznát vettem ennek, mert biztos vizuális alapot adott. A Volán fizetett nekünk egy zenei rendezőt, Payer Andrást, aki táncdalénekesként volt ismert. Mondtuk neki, hogy nyugodtan vegye fel a fizetését, de nem kell beleszólnia, mert tudjuk, mit akarunk csinálni. Aranyos volt, megértett minket.

Addigra volt már ORI-vizsgátok?

Ekkoriban kellett letennünk. Muszorgszkijtól és Raveltől az Egy kiállítás képeit tanultuk meg. Halkan szólaltunk meg, öt percig hallgatták, és csak azért állították meg, mert még sokan vártak meghallgatásra. A szokásos 150 Ft helyett 200 Ft fejenkénti gázsit állapítottak meg nekünk. A Volán légkondicionált próbatermet adott, és mi elkezdtünk próbálni, mint az őrültek. Volt, hogy három hónapig nem léptünk fel. Általában havonta kellett egy üdülőben játszanunk. Sokszor egyébként csak háttérzenét kellett nyújtanunk.

Fotó: Kalocsai Richard

Milyen gyakran koncerteztetek, és jellemzően milyen helyeken léptetek fel?

Eleinte nem is ambicionáltuk a fellépéseket, inkább a próbákkal foglalkoztunk. Mellette jártunk a konzervatóriumba. Még a szüleimnél laktam. Anyukám háztartásbeli volt, gondot viselt rám, a zenélésen kívül semmivel nem kellett foglalkoznom. Az iskola után viszont el kellett menjek dolgozni.

Egy cérnázóüzemben voltam, Óbudán, de egy hétig bírtam, aztán ki is léptem. Aztán jött egy baráti tipp, hogy van egy nagyon link állás, az Ipartervnél. Az Anna Presszó felett, a Váci utcában voltak az irodák. Felvettek műszaki szerkesztőnek, lett egy nagy íróasztalom egy hatalmas teremben, mindenféle eszközökkel. Gyakorlatilag semmit sem kellett csinálni. Az osztályvezető Frank Henrik, egy múlt rendszerből itt maradt csokornyakkendős mérnök volt.

Jó fej volt, minden további nélkül elengedett zenélni.

Különben légtechnikai berendezéseket kellett rajzolni, de én halálra untam magam, és nem is érdekelt. Egy évig voltam ott.

Hogy kezdődött az együttműködésetek a táncdalénekesekkel?

Mivel kottából tudtunk játszani, egy ORI-felkérés érkezett, hogy kísérjük őket. Az ORI igazgatója is megnézett egy előadást, megdicsért minket, és megígérte, hogy lesz majd saját műsorunk is. Ebben az időben az egyik próbánkra lejött Koncz Tibi is, aki elmondta, hogy Kovács Kati nehezen viseli az egyzongorás kíséretet, inkább egy zenekart szeretne. Vele két éven keresztül dolgoztunk, eljutottunk az NDK-ba, Csehszlovákiába, Bulgáriába, Jugoszláviába.

Kati megengedte, hogy a műsora előtt saját programot játsszunk. Így történt meg, hogy elmentünk például Ököritófülpösre, nyomtuk az Egy kiállítás képeit. A keszkenős nénik látták, hogy a kisfiúk nagyon dolgoznak valamin, ami biztos szép és jó, ezért udvariasan megtapsoltak. Utána meg Katit szétimádták! Volt olyan januári hónapunk, hogy ötvenkét előadásunk volt, tehát átlagban több mint napi egy. Később több énekes is rájött, hogy milyen olcsó ez a három gyerek, dolgoztunk Korda Györggyel, Máté Péterrel, Zalatnay Saroltával. Ahogyan elkezdtünk keresni, úgy a pénzünket hangszerekre költöttük, lett Fender Jazz Bass, Ludwig dob meg Hammond orgona is.

Hogyan indult az együttműködésetek az Omegával?

István jött egy nagy hírrel egy nap, hogy az ORI-tól minket kértek fel az Omega előzenekarának, mehetünk velük egy nyári turnéra. Valójában azért kerestek minket, mert nem nagyon tud előttük fellépni senki, mert a közönségük minden előadót megdobál paradicsommal.

Egyedül Pege Aladárt tűrik meg, hogy egy dzsessz-zenekar még eljátszadozhat a kedvenceik előtt. Aztán jön a nagy Omega, robban a füstbomba, óriási a körítés. Volt olyan zenekar, aki két nótát, ha tudott játszani előttük, aztán botrányba fulladt a dolog.

Ezek alapján mondtam Pistinek, hogy nem vagy normális, kell az nekünk, hogy összeverjenek minket egy pillanat alatt?

Sanyika volt a legagresszívebb, azt mondta, hogy „micsoda, majd mi megmutatjuk nekik!” Én be voltam gyulladva. De az egyetemi klubokban nagy sikerünk volt, ezért arra jutottunk, hogy hátha megússzuk.

Eljött a napja, hogy az Omega külföldről hazajött, és a plakátokon azt látták, hogy a V’73 az előzenekaruk. Benkő Laci berohant az ORI-ba, hogy kik ezek, nem is ismerik őket! Ott megnyugtatták őt, hogy ezek nagyon aranyos srácok, nagyon ügyesek, hárman vannak! Lacit ez nem nyugtatta meg, meg akart nézni minket.

Éppen a Vár Klubban koncerteztünk. Amikor Laci odaért, a saját koncertünket már lejátszottuk, és a klubvezető megkért minket, hogy mivel az utánunk jövő tánczenekar nem jött el, játsszunk még helyettük. Akkor látott meg minket, amikor javában szórakoztattuk a táncolókat mindenféle slágerrel. Laci benézett, meglátta a tánczenés produkciót, és vörös fejjel elrohant, állítólag káromkodott lefelé a lépcsőn. Senki nem tudta, hogy ebből mi lesz.

A főpróba az ORI-ban, a 126-os teremben történt. Amikor megérkeztünk, az omegások éppen, hogy csak köszöntek nekünk. A technikusaik viszont nagyon segítőkészek voltak, ettől egy kicsit megnyugodtunk. Másnap volt indulás a turnéra, az első buli, úgy emlékszem, Dunaföldváron volt.

A helyszínen a közönség ordított, fel voltak már hergelve. Életemben úgy nem féltem, Sanyika másképp állt most is hozzá, azt mondta, hogy „ezek a tenyeremből fognak enni!” Amikor kiólálkodtunk a színpadra, kicsit elcsendesedtek. Cintula volt a konferanszié, látta, hogy mennyire be vagyunk gyulladva, ezt mondta, hogy semmi vész, majd én segítek. Úgy konferált be minket, hogy gyerekek, most olyat fogtok látni, mint még soha Magyarországon! Ismeritek az Emerson Lake and Palmert? Nagy rivalgás. Most ki fog jönni három srác és olyat fogtok hallani, mint még soha! Erre hirtelen elcsendesedett a közönség.

Úgy mentünk ki, mint a kivégzőosztag elé.

Szépen belecsaptunk a zenébe, és csönd volt, néha bele-beletapsikoltak. Kezdtünk közben vérszemet kapni, a végére maradt a Rókatánc meg egy dobszóló. Nem ováció volt, hanem tapsoltak. A buli alatt az omegások is be-benézegettek, ezután már megnyugodtak, és állati aranyosak voltak. Látták, hogy úgy dolgozunk, mint a kis őrültek.

Nagyon szépen lement az egész nyári turné. Mondták, hogy lesz téli turnéjuk is, elhívtak oda is. Ott már vérszemet kaptunk, és mivel az Omega nagy show-t csinált a színpadon, mi is kitaláltunk valamit: a kerekeken guruló Hammondunkkal István ide-oda rollerezett a színpadon, játszottuk az agyunkat! Egyszer csak mi is ismételtünk, először egyet, aztán kettőt, végül már hármat. Akkor ránk szóltak, hogy ez egy Omega-show, és ez egy kicsit már zavarta az Omegát, mert nem volt akkora sikerük utánunk.

Ekkoriban jött haza az LGT Amerikából, Barta Tamás nélkül, ami politikailag igen kellemetlen helyzet volt. Rögtön kis is írtak nekik egy egyhetes turnét, James-et gyorsan berántották magukhoz. Az elején az LGT döbbenetesen erős volt, egy kőkemény társaság indult el, később Frenreisz után már visszalágyult, magyarosabb lett. Amikor pedig visszajöttek Amerikából, akkor olyanok voltak, mint a gyerekek.

A szállodákban filmvetítés mellett lelkesen meséltek a kinti élményeikről, a nagy fesztiválok dupla színpadáról, a motoros angyalokról és így tovább. Amikor elindultak a zenével, akkor a színpad szélén elfehéredtünk, olyan energia volt a zenekarban! Mintha egy amerikai rockegyüttest hallanánk! Aztán lassan visszamagyarosodtak – nem akarok senkit bántani –, de az első pár előadásukon, mintha az ég szakadt volna le! Ez nekünk is nagy iskola volt, hogyan kellene megszólalni.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.

Szerző: Kovács László

Nyitókép: Kalocsai Richard

A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.