A falaknak különösen nagy jelentősége volt a kommunizmusban. Falak választották el az embereket egymástól a szó szoros, és átvitt értelmében is. A falak egyik díszpéldányának a Berlint kettészelő monstrum számított, amelyet a Kelet-Berlinből Nyugat-Berlinbe irányuló menekültáradat megakadályozására, meglepő sietséggel húztak fel 1961 augusztusában. Az építmény németeket választott el németektől, nagyszülőket unokáiktól, gyerekeket szüleiktől, és előfordult az a groteszk helyzet is, hogy csak nemzetközi telefonhívásokkal érintkezhettek miatta egymással családtagok.

Éppen ötven éve annak, hogy a brit Nashville Teens párszáz méterre a Református nagytemplomtól bekapcsolta a 100 wattos Marshallokat. Kétezernél is több cívis csodálkozott rá a beat (hang)erejére. A kerek évforduló kapcsán Hudacsek Zoltánnal, a debreceni rockélet első számú dokumentátorával beszélgettünk. Esett szó pirítóskenyérről, szülői felügyeletről, de egy Karcag környéki kannabiszlelőhelyről is.

1967. május 16-án, vagyis éppen ötven éve lépett a debreceni Aranybika Szálló Bartók termének színpadára a Nashville Teens. Hogy fogadta a cívis város közönsége az angol beatzenekart?

A koncert előtt egy hónappal tudtuk meg, hogy Ray Phillipsék Debrecenbe jönnek. Nem vettük komolyan, áprilisi tréfának hittük, annyira valószínűtlennek tűnt. Persze ismertük az együttes néhány slágerét. Ebben nagy segítségünkre volt az 1966-ban hazánkban is bemutatott Slágerrevü című film, vagyis a Pop Gear, amelyben a Nashville is szerepelt. Hogy miért éppen ők jöttek – nem pedig az Animals vagy más –, azt már sosem tudjuk meg. De nem is baj. A lényeg, hogy hatalmasat alakítottak. Debrecen nagyon megszerette őket, mert profi és látványos volt az előadásuk. Gondolom, másutt is odatették magukat, úgyhogy nem véletlen, hogy egy év múlva újra eljöttek hozzánk. És az sem, hogy a táncdalfesztivál gálájára is meghívták énekelni Rayt. A magyar lányok egymást taposták a kegyeiért. Úgy tudom, Zalatnay Cini és Mary Zsuzsi voltak nála a nyerők…

A Lágymányosi Közösségi Ház 1982 tavaszán nyílt meg, épülete korábban a kerületi MSZMP székháza volt. A hétfői nap megmaradt a pártéletnek és a mozgalmi eseményeknek, keddtől vasárnapig viszont szabadon mehettek a klubprogramok. Az LKH-ban szívesen látták a nyitott, kreatív embereket, művészeket, zenekarokat, helyet adtak az újító, progresszív törekvéseknek. Már a nyitás évében odaköltözött a Józsefvárosi Pinceklubból a KFT, akik aztán rendszeres klubesteket tartottak itt a GM49 zenekarral közösen, 1983-ban Szilveszterkor is itt játszottak.

Szervánszky Attila a Blue Jeans zenekar tagjaként, 1964-ben

Az 1964 januárjában alakult Blue Jeans alapítói között volt Doleviczényi Miklós billentyűs és Imre Attila szólógitáros – később mindketten a Kexben folytatták –, a basszusgitáros Jeney Ferenc, aki később a Premier tagja lett, Szervánszky Attila ritmusgitáros, valamint Bíró Sándor dobos.

A Blue Jeans egyfajta beatkorszakbeli „preszupergroup” volt tehát, amit tovább tetézett, hogy 1964 márciusában csatlakozott a zenekarhoz Danyi Attila (később Scampolo és Atlantis) is ritmusgitáron, ezen túlmenően vendégénekesként Csomós Péter, a későbbi Hungaria sztárja is gyakran fellépett velük.

 „Elölről kell kezdenem, de még vissza kell érnem…” Így kezdődik Mohai Tamás gitáros-dalszerző életműösszegző lemezsorozatának első trackje. A három albumból, illetve (a „szakállamtitkár” életkorára utalva) összesen ötven szerzeményből álló koncept kiadványok első darabja a sokatmondó Fasznak annyi címet viseli. Amíg az idézett Őskor című szám a Mohai-féle zenei felfogás filozofikusabb oldalát mutatja meg, addig a címadó opusz nyersen, odamondósan és nem mellesleg kellő (ön)iróniával talál bele a közepébe. Az öntörvényű, ugyanakkor nyitott hangzásvilágú anyag egyrészt keresztmetszetet ad Mohai zenekari munkásságáról – a Faxnitól a Boom Boomig –, másrészt a mások számára (Almási Enikő, Dely Domokos, Szakács Tibor, KFT stb.) írt dalokon keresztül epizódokat villant fel az egyszerre széttartónak és egységesnek is mondható pálya állomásiról – valamiképpen vissza(t)érve az első megpengetett hangok ösztönösségéig.

Papp Máté:
Mi volt az oka, hogy véget ért a faxnizás?i

Mohai Tamás:
Minden baromságot kitaláltunk annak idején, hogy ezt definiáljuk. Figyelj, tíz év alatt a Beatles is feloszlott, erre jutottam. Mi elkezdtünk tizenhárom-tizennégy éves korunkban csörömpölni Fehérváron és ebből lett egy olyanfajta országos ismertség, hogy a Hungaroton 1989-ben kiadta egy nagylemezünket, egy kislemez mellett. Elvileg ezt még Erdős doktorék vizsgálták, de Boros Lajos – akit ti már rádiósként ismertek, de a KISZ Művészegyüttesnél volt egy ideig, aztán a Hungaroton Bravo szerkesztőségének lett a márkamenedzsere – adta ki.

A Golgota utcai várszerű épülettömböt a Magyar Királyi Államvasutak Gépgyára (Ganz-MÁVAG) építtette 1910-ben, a gyár munkásai számára, Dr. Lipták Pál tervei alapján. A telepen a lakóházak mellett közfürdő, víztorony, étterem és kultúrház is helyet kapott, bálteremmel, kaszinóval. A Ganz-Mávag Művelődési Házat 1945 után a Vasas Szakszervezet felügyelte, és Vörösmarty Művelődési Ház lett a neve. 1988-tól megszűnt a szakszervezeti támogatás, a hellyel kezdeni kellett valamit. Az üres, lepusztult pincehelyiségből a rendszerváltás időszakának legfontosabb underground szórakozóhelye lett, a Fekete Lyuk.

Csiba Lajos 1943-ban született a Nógrád megyei Szirákon. 1969-től dolgozott a Magyar Rádióban, először külsősként, majd 1971-től főállású könnyűzenei szerkesztőként, később pedig rovatvezetőként. A rendszerváltozás után 2003-as nyugdíjazásig a Petőfi adó Zenei Szerkesztőségének vezetője volt. A rádió életmű nívódíjasa, illetve eMeRTon-díjas. Nevéhez fűződik számos nagysikerű könnyűzenei műsor, mint a Zeneközelben, a Tánczenei koktél, Slágerlista, A rock mesterei, a Zenerulett, Szieszta és az Ahogy mi zenélünk, valamint a Péntektől péntekig című kulturális ajánlóműsor.

Csatári Bence:
A koncertek közvetítésénél, illetve a könnyűzenei műsorok szerkesztésénél miként működött a cenzúra, milyen szempontokat kellett figyelembe venni?

Csiba Lajos:
Faludi Rezső, a Zenei Főosztály vezetője rendszerint ragaszkodott ahhoz, hogy ő maga meghallgassa adásba kerülése előtt a műsorokat, és ezzel a jogával általában élt is, még akkor is, ha pusztán konferálások hangzottak el a számok között. Ezeket hívtuk – talán ma már kicsit furcsán hangzó módon – lehallgatásoknak. A lehallgatásokra persze meghívták a szerkesztőség több munkatársát is, így a zenei rendezőket, valamint ott voltak a zeneszerzők is, mint például Bágya András vagy Körmendi Vilmos, továbbá a Stúdió 11 két vezetője, Zsoldos Imre és Dobsa Sándor. Heti rendszerességgel zajlottak ezek a programok, mégpedig két napon keresztül úgy, hogy első nap a rádió műhelyében újonnan készült felvételeket, második nap pedig az adásba szerkesztett műsorokat hallgatták meg. Egy ilyen alkalommal szegezte nekünk a kérdést Faludi Rezső egy Fonográf-koncert kapcsán, hogy milyen jó ez a felvétel, nem lehetséges, hogy lemezről kerültek fel a számok a hangszalagra? Mi ezt cáfoltuk, és mondtuk neki, hogy ez a csapat olyan jól tud megszólalni élőben is, mintha a stúdióban készült lemezüket hallgatnánk, tehát élőben játszottak stúdióminőségben! Ez elmondható volt egyébként az LGT-ről és az Express együttesről is.

A Csajkovszkij park története régre nyúlik vissza. Havas József jogász, közhivatalnok, újságíró és vállalkozó az 1830-as években vásárolta fel a kőbányai szőlőbirtokok egy részét, majd külföldi tanulmányútjai hatására úgy döntött, konyakgyárat alapít a birtokán. A Hild Károly tervezte üzem 1856-ban kezdte meg a működését. Később Perlmutter Jakab tulajdonába került, aki a szomszédos telken korábban sörgyárat létesített. A sörgyár – Havas egykori villájával egyetemben – 1862-ben Dreher Antalnál kötött ki. A villához tartozott egy magánpark is, amelyet az 1950-es években leválasztottak arról és államosították. 1963-ban kapta meg a ma is használatos nevét: ez lett a Csajkovszkij park.

1971 óta itt működött a Kőbányai Ifjúsági Park, amely a Pataky István Művelődési Házhoz tartozott. A park létrehozása egy állami terv első lépése volt: „Az ifjúság nevelése megköveteli, hogy szabadidejének kulturált kihasználását elősegítsük. A megoldás társadalmi összefogást, közös erőfeszítéseket igényel. […] A kérdés megnyugtató rendezését a fiatalok tulajdonában lévő ifjúsági parkok és klubok jelentik, amelyek ellátását a vendéglátó vállalatok biztosítják.” A hely a Budai Ifjúsági Park mintájára épült, körülbelül ötszáz fős nézőtérrel, száz négyzetméteres színpaddal. Két világítótorony és egy vetítővászon is volt itt, így szabadtéri mozik, színházi előadások, s természetesen szabadtéri beat- és rockkoncertek megrendezésére is tökéletesen alkalmasnak számított a helyszín. Természetesen május elsején nyitott a park. A fellépők között olyan nevek voltak, mint Bodrogi Gyula, Zalatnay Sarolta, Poór Péter, Voith Ági és Bakacsi Béla, a belépőjegy ára pedig tíz forintot kóstált. A későbbiekben persze a tánczene mellett a beat is meghódította a színpadot. Az Illés zenekar, a Syconor, a Ferm, az Anonymus és a Szivárvány együttes hetente lépett fel az ifiparkban, de a Gesarol – azaz későbbi nevén P. Mobil – is zenélt itt.

A Szentháromság téren, a Mátyás-templom szomszédságában álló épület eredetileg Pénzügyminisztériumnak készült, 1904-ben, neogótikus stílusban, Fellner Sándor tervei alapján. A II. világháborúban súlyosan megsérült, helyreállítását 1948-ban kezdték meg, s évekig húzódott. Az eredmény egy jóval egyszerűbb, szögletesebb épület lett, amelyet sok mindenre használtak. Működött általános iskolaként is, majd 1954-ben a Budapesti Műszaki Egyetem létesített itt kollégiumot.

Bár mindössze egy évtizedet töltött el a magyar populáris zenei életben, Neményi Béla, az Atlantis együttes alapító tagja és énekese mégis meghatározó alakja a hazai beatzene történetének. Míg az Atlantis zenekar zenei vezetője Sankó László volt, Neményi a szervezési, menedzselési feladatokat látta el egyszemélyben, és kapcsolatai révén az együttes az 1960-as évek egyik legsikeresebb, legtöbb nyilvánosságot kiérdemlő alakulatává vált.

Ignácz Ádám:
Ha jól értem, akkor az Atlantis-koncertek nem is igényeltek külön promóciót?

Neményi Béla:
A világon semmit. Hamar híre ment, hogy van egy ilyen zenekar, és hogy mennyien kíváncsiak ránk, így nem is én kerestem a lehetőségeket, hanem mások kezdtek el megkeresni minket. Folyton odajöttek hozzánk a koncertek előtt és után, és mivel én voltam a zenekarvezető és én intéztem a szervezési dolgokat, én tárgyaltam velük. Említetted például a plakátot, amely az Egyetemi Színpad szervezésében megvalósuló 1964-es fellépésünkhöz kapcsolódik. Annak csupán annyi volt a története, hogy előtte szerepeltünk 1963-ban Balatonbogláron az áttörést jelentő „hippitalálkozón” és a sikert követően megkerülhetetlenné vált, hogy találjunk magunknak egy jól megjegyezhető nevet. Azt sejtettük, hogy az angol név nem lenne szerencsés, mert annyit azért tudtunk – és azt hiszem ez volt a hatalom részéről a legfőbb megszorítás –, hogy az angol kifejezéseket nem szívesen veszik. Példaként leginkább a Metro, Omega és Illés névválasztása lebegett előttünk, de tőlük eltérően mi olyat akartunk találni, ami nem is angol, de nem is magyar. A „Sankóéknál” sem akartunk ugyanakkor megmaradni. Ekkor találtuk ki az Atlantis nevet. Amikor ez megvolt, elkezdtük hirdetni az Egyetemi Színpados koncertet, ami egyáltalán nem volt olyan nehéz, mert akkor már eléggé ismertek voltunk, folyamatosan hívtak minket játszani.