Volt egyszer egy beatkorszak

Ötven éve játszott Debrecenben a Nashville Teens – interjú Hudacsek Zoltánnal

2017. május 16. - beatkorSzaki

nashville-borito.jpg

Éppen ötven éve annak, hogy a brit Nashville Teens párszáz méterre a Református nagytemplomtól bekapcsolta a 100 wattos Marshallokat. Kétezernél is több cívis csodálkozott rá a beat (hang)erejére. A kerek évforduló kapcsán Hudacsek Zoltánnal, a debreceni rockélet első számú dokumentátorával beszélgettünk. Esett szó pirítóskenyérről, szülői felügyeletről, de egy Karcag környéki kannabiszlelőhelyről is.

1967. május 16-án, vagyis éppen ötven éve lépett a debreceni Aranybika Szálló Bartók termének színpadára a Nashville Teens. Hogy fogadta a cívis város közönsége az angol beatzenekart?

A koncert előtt egy hónappal tudtuk meg, hogy Ray Phillipsék Debrecenbe jönnek. Nem vettük komolyan, áprilisi tréfának hittük, annyira valószínűtlennek tűnt. Persze ismertük az együttes néhány slágerét. Ebben nagy segítségünkre volt az 1966-ban hazánkban is bemutatott Slágerrevü című film, vagyis a Pop Gear, amelyben a Nashville is szerepelt. Hogy miért éppen ők jöttek – nem pedig az Animals vagy más –, azt már sosem tudjuk meg. De nem is baj. A lényeg, hogy hatalmasat alakítottak. Debrecen nagyon megszerette őket, mert profi és látványos volt az előadásuk. Gondolom, másutt is odatették magukat, úgyhogy nem véletlen, hogy egy év múlva újra eljöttek hozzánk. És az sem, hogy a táncdalfesztivál gálájára is meghívták énekelni Rayt. A magyar lányok egymást taposták a kegyeiért. Úgy tudom, Zalatnay Cini és Mary Zsuzsi voltak nála a nyerők…

nashville-plakat1.jpg

A két koncertet a mai napi emlegetik azok a debreceniek, akik ott voltak valamelyiken. Főleg a zenészeknek jelentett meghatározó élményt. Szerencsére a másodikról készült negyven fénykép, a facebook-oldalon megnézheti őket bárki. Arthurral és Hawkins-szal sikerült később felvennem a kapcsolatot, jól esik nekik, hogy nem felejtettük el őket és szívesen emlékeznek a magyarországi turnéikra. Arthurral aránylag sűrűn írogatunk azóta egymásnak, elküldte például a magyarországi vízumról készült képeit, de őriz egy marék magyar aprópénzt is.

Az énekes nevét elírták ugyan, de a plakáton azt olvassuk, Ray Phillipsék egymás után két koncertet is adtak aznap este. Mennyien láthatták őket játszani?

Az Aranybika Bartók termében nagyjából ezer főt lehetett leültetni. A fényképeimen látható, hogy nagyon sokan állnak a bulin, s bizonyára nem csak azért, hogy jobban hallják a zenét. Ők vagy állójegyesek – bár nem tudok róla, hogy lett volna ilyen valamikor – vagy potyázók. Óvatos becslések szerint a két szinten kétszáz fő plusszal számolhatunk, vagyis a két előadást körülbelül 2500 fő láthatta.

nashville2.jpg

Ugyancsak a plakáton olvasható Csengery Judit neve, akit konferansziéként tűntet fel a nyomtatvány. Meséld el, kérlek a maiaknak, hogy ki volt ő!

A Nashville énekese, Arthur is kérdezte tőlem két éve, hogy mi lett Csengery Judittal. Keveset lehet róla tudni. Színésznőként volt ismert, de rádióműsorokat is vezetett. Az egykor a Városligeti fasorban működő Rátkai művészklubban tevékenykedett egy időben, és könyveket is írt.

Mi volt akkoriban a szerepe egy beatkoncerten a konferansziénak?

Ahogy ma mondják, jópofizni kellett a közönség felé. Az időt húzni, ha elromlik valami, kitölteni a számok közötti átmeneteket. Sztorizni, anekdotázni. A brit zenekar tagjai természetesen egy szót sem tudtak magyarul, Judit viszont beszélt angolul, így ő tartotta a kapcsolatot a zenészek és a közönség között. Először bemutatta a zenekart, aztán arról mesélt, hogy kikkel játszottak korábban, és hogy melyek a legnagyobb slágereik.

Szívesen alkalmaztak erre a szerepre színészeket, mert ők otthonosan mozogtak a reflektorfényben. Debrecennek volt saját konferansziéja: Heller Tamás, nagyon sok rendezvénynek ő volt a műsorvezetője nálunk. Egymást érték akkoriban a divatbemutatók, könnyűzenei vetélkedők, VIT-vetélkedő, Ki Mit Tud?-ok, úgyhogy mindig szükség volt műsorvezetőre. Egy külföldi zenekarnak kell egy kísérő, tolmács is. Az 1968-as Nashville-koncerten már Dévényi Tibor jött az angolokkal. Őt jobban kajálta a közönség. Akkoriban szinte minden nagyobb hazai csapattal Dévényi utazott, az viszont kétségtelen, hogy Tibinek óriási rutinja volt. Képes volt félórákat dumálni, míg a zenekar az öltözőben sörözött. Na, ilyen volt egy belevaló konferanszié.

A beat és a rock legendáriumából számos olyan koncertet ismerünk, aminek a hatása jócskán túlmutatott egy szimpla esti katarzison. A Nashville milyen hatást gyakorolt a debreceni beatéletre? Mennyien ragadtak hangszert Phillipsék látogatásának köszönhetően?

1963 után Debrecenben is gombamód szaporodni kezdtek a gitárzenekarok. A gitár a legegyszerűbb hangszer, egy kis zenei érzékkel, hallással ki lehetett próbálni. Ha ráadásul a szomszédok vagy a haverok azt mondták, hogy jól csinálod, akkor csak önbizalom kérdése volt a közeljövő. 1963 és 1970 között talán húsz debreceni rockzenekart tudok összeszámolni, akik elfogadható színvonalú zenét játszottak. Énekeseket viszont egyáltalán nem. Van ugyan egy nagyon jó hangú, ma már hatvanon felüli kemény-rockénekesünk, de őt ugyanúgy elgáncsolták, mint a többi tehetséget, a Colort, a Panta Rhei-t, a Mercurt és a Luxot. Ez kissé el is vette a kedvüket a komolyabb törekvésektől. Kész csoda, hogy e zenekarok zenészei még ma is kitűnően játszanak…

the_nashville_teens_kartya1_1967.jpg

A zenéléshez ugyanis sok minden szükséges, legfőképpen viszont pénz. Hangszerre, erősítőkre, benzinre. A zenélésre való hajlam már évekkel a Nashville-koncert előtt megvolt tehát itt, Debrecenben. Beindult a magnók, a Ki Mit Tud?-ok és a táncdalfesztiválok kora, s a Beatles is durván odacsapott az asztalra. Amikor a Nashville itt játszott, Debrecenben már olyan tehetséges zenekarok működtek, akik szalagavatókon, fürdőbálokon vagy akár szilveszterkor is simán végigjátszották az egész estét. 1972-ben beköszöntött aztán a diszkó-forradalom. Ha valakinek volt egy magnója, kölcsönkért öt kazettát, meg egy kimustrált erősítőt, akkor egy presszóban simán elszórakoztathatta a nagyérdeműt a sarokból. Szóval így ért véget a rock.

Térjünk még vissza azokra az évekre, amikor elkezdődött. A szóban forgó fellépéseket megelőzően játszott-e az országban a Nashville Teens, vagy Debrecenben volt a műsoruk magyarországi ősbemutatója?

Magyarországon Debrecenben játszottak először, rögtön kétszer is, fél hatos és kilenc órás kezdéssel. Ott helyben, az Aranybika szállóban szállásolták el az együttes tagjait. Debrecen után aztán az Erkel Színház, Baja, Tatabánya, Pécs és a Kisstadion következett.

Járt-e akkortájt más nagyágyú a Hajdúság kiemelt koncerthelyszínén, az Aranybika Bartók termében?

1963-ban egy olasz társulat, a „Római Ördögök” adott egy szenzációs koncertet az Aranybikában. A korabeli olasz slágereket, Adriano Celentano, Bobby Solo, Rocco Granata és Gianni Morandi dalait énekelték. A magyar együttesek közül 1968-ban az Omega, egy évvel később pedig az Illés lépett fel a Bartók teremben, a Metro pedig már 1965-ben ellátogatott Debrecenbe, igaz ők a Csokonai Színházban játszottak. 1970 után azonban sem külföldi, sem hazai zenekar nem zenélhetett a Bartók teremben. Ma már nem is látogatható sajnos ez az elegáns helyszín, a karzatot beépítették állítólag, a színpadot pedig átalakították.

hudacsekzoli_es_a_nashvillemarshallja.jpg

Hudacsek Zoltán és a Nashville Teens Marshallja

Ha már Bartók teremnél tartunk, mi a Pirítós bulik nevének eredete?

A zene, a tánc a világon mindenütt vonzza a fiatalokat. A koncertek helyszínén ezért sokszor többen gyűlnek össze, mint ahányan beférnek. De nem ez okozza a gondot, hanem a sok fiatalkorú. Nem volt ritka, hogy 13-14 éves lányok szülői felügyelet nélkül jöttek be az Arany Bikában tartott bulikra, simán elszöktek otthonról. Ki voltak sminkelve, kitömték a melltartójukat, cigiztek, eljátszották az érett nőt. Persze a jegyszedők rutinosak, és nem engedték be őket. A bejáratnál csoportba verődtek, és vártak a csodára. De ez sem volt a megoldás, mert közülük „halásztak” a szintén kívül maradt ismert balhés figurák. Ezért az ifjúságvédelmi szervek szigorították a szabályokat. Este 8 után 18 éven aluliak csak szülői felügyelettel, vagy nagykorú kíséretében tartózkodhattak az efféle eseményeken. Ezt ellenőrizték is, gyakran igazoltattak fiatalokat. Talán innen is a szólás: „A lány velem van”. Az anyukák és a nagymamák a hatvanas évek ifjúsági össztáncaira is elkísérték a lányokat, mivel délután 5-től este 10-ig tartottak a vasárnapi bulik. Székek voltak végig a fal mellett, ott ücsörögtek a kísérők.

Az Aranybikában többféle szórakozási lehetőség is akadt akkoriban a cigányzenétől a szalonzenéig. Az emeleti Bartók teremben egy hagyományos dob, gitár, szaxofon, pozan, bőgő felállású zenekar játszott vasárnap esténként. Őket váltották le 1967-ben a Mercur és a Red Devils nevű beatzenekarok, 1969-ben pedig a legtovább az Aranybikában játszó Rivers együttes lett a rezidens. „Ifjúsági össztánc a Rivers együttessel”, vagy éppen „Ötórai tea a Rivers együttessel” – hirdették a plakátok. Csakhogy már volt egy másik „Ötórai tea” program, amit a földszinten zenélő szalonzenekarhoz kötöttek. Ebből aztán egy kis nézeteltérés kerekedett. Maradt a „Vasárnapi össztánc”. Az egyik buli szünetében nagy vita alakult ki a büfénél az elnevezésről. A teához pirítós az igazi, legyen övék a tea – miénk a pirítós, szögezte le valaki. Hogy kinek az ötlete volt sosem derült ki, de annyira betalált, hogy egy hét múlva a fél város Pirítós bulinak hívta ezeket az alkalmakat. A plakátra sosem írták így ki, de a strandon, belvárosban sokszor hallani lehetett: Jöttök a Pirítósra???  Majd’ ötven év elteltével még mindig így nevezzük azokat a vasárnapi bulikat.

A debreceni beat- és rockélet első számú dokumentátora vagy. Nagyságrendileg hány felvételt készítettél a hatvanas-hetvenes években a koncertekről?

Körülbelül 1000-1500-at. Természetesen ez csak hobbi, otthon a sötétített szobámban hívtam elő a képeket. Sok időm ment el rá, de szerettem csinálni. Már tíz évesen volt egy Pajtás fényképezőgépem. A negatívokat mindig féltve őriztem. Sajnos a digitális korban már nem tudtam mit kezdeni a filmekkel, ráadásul sokat közülük elkértek tőlem néhány napra, hogy aztán tizenöt év múlva kapjam őket vissza, amikor már hozzá lehetett jutni olyan szkennerhez, hogy digitalizálni lehetett a negatívokat is. Csak a Rivers együttesről több mint 600 képet töltöttem fel.

nashville_19680520_bartok-terem.jpg

Munka mellett természetesen nem jutottam el minden koncertre. Ha pedig valahova oda is értem, nem biztos, hogy jó szemmel nézték, hogy fotózok. (Ma már sokan bánják). 1968-ban május 20-án ismét itt volt a Nashville Teens, szintén két telt házas koncertet adtak. Ezúttal már tudtam fotózni, pár hónappal előtte vásároltam ugyanis egy kisfilmes fényképezőgépet. Körülbelül negyven képet készítettem és ezt később is hasonlóképpen csináltam: a bulikon egy harminchatos tekercset simán ellőttem. 1968-ban a debreceni Bartók teremben a Liversing együttesről, 1969-ben pedig a Budai Ifjúsági Parkban az Olympia együttesről készült egy tekercsnyi fényképem.

Tudom, nem egyszerű – és nem is túl sportszerű – kérdés talán, de nagyon érdekelne, hogy melyik a három legkedvesebb debreceni koncertemléked.

A legnagyobb élmény a természetesen a Nashville Teens. A két énekesük bejárta az egész színpadot. A szünetben bejutottam az öltözőjükbe, és láttam, hogy Ray és Arthur totál le volt izzadva. Vizes törülközővel mosakodtak, át is kellett öltözniük. Ezek a fiúk megdolgoztak a gázsiért. Látványos, temperamentumos, igazán profi zenekart láttunk, amilyen soha sem volt korábban Debrecenben, de Magyarországon sem.

A második a Flower Pot Men, akik 1969-ben jöttek el hozzánk, és a két évvel azelőtti slágerüket a Let’s Go to San Franciscot is előadták a Bartók teremben. A hippi-korszak javában jártunk. Nyolcan voltak, mindegyikük énekelt, külön-külön is nagyon szépen, akár nyolc zenekarnak is lehettek volna a szólistái.

A harmadik emlék későbbi, de több okból is emlékezetes. 1970 óta – mint mondtam – nagyobb együttesek nem játszhattak a Bartók teremben. A hangerőtől tartottak. Valamelyik párttitkár hallott valamit Jerikóról (meg a leomló falakról), a rockzenét meg utálta, így aztán vége is lett Debrecenben a zenei nyüzsgésnek. Egymás után szűntek meg a klubok. Ha nem akadt jó szponzor – mint a Color együttesnek próbahelyiséget és felszerelést adó Biogal –, akkor a helyi tehetséges zenészek nem tudták kifutni magukat. A jobb koncerteket a Bartók helyett szabad téren, a kézilabdapályán tartották akkoriban. Így az 1979-es Osibisa-koncertet is oda hirdették meg. Ismertük a számaikat, tudtam, nem fogom kihagyni. Délután kezdődött volna az előadás. Igen ám, csak Osibisáék nem érkeztek meg időben. Pestről jöttek a régi 4-esen, hétköznap… Állítólag lerobbantak. Valójában az történt – mint pár héttel később megtudtam –, hogy Karcag környékén megálltak az út mentén egy kis egészségügyi szünetre. Az egyikük észrevette, hogy méteres vadkender nő az árokparton. Ez bizony marihuána – mutatta elképedve a többieknek –, és addig nem is indultak tovább, amíg le nem szedték az összeset. Kaba környékén lett egy defektjük is, ráadásul a pótkerekük is lyukas volt. Persze a szervezőknek nem merték elmondani, mi a késésük igazi oka, azt hazudták, hogy eltévedtek. A rendezők a hajukat tépték, több autót küldtek eléjük, persze nem találták őket. Utána több hónapig téma volt a városban, hogy az egyik okostojás folyton azt mondogatta, hogy mi, magyarok mennyire hülyék vagyunk, mert itt vadon nő a „fű”, és még csak észre sem vesszük. Amire Debrecenbe értek, az emberek java elszivárgott már, de akkorát játszottak annak a három-négyszáz embernek, akik ott maradtak, mintha legalább tízezren lettünk volna.

A képekért és a szavakért is nagy-nagy köszönet Hudacsek Zolinak!

Szóbeli visszaemlékezését itt megnézhetitek:

Készítette: Vass Norbert

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.

A bejegyzés trackback címe:

https://beatkorszak.blog.hu/api/trackback/id/tr5312507997

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása