Vujiserí zsötem, únalatrinasóvízó, danfogetturémebömí. Igen, jól látják, nem tévedés! Az előbbi francia (?), olasz (?) és angol (?) szavak a hatvanas években, a hazai beatkorszak szárba szökkenésének idején az ország bármelyik pontján előfordulhattak egy zenés-táncos összejövetelen, senki sem kapta fel rá a fejét.
Ötórai teákon, valamelyik füstös eszpresszóban, ahol a vakító fehér ingben, a Vörös Október ruhagyár által gyártott konfekcióöltönyben feszítő, lenyalt hajú egyszál zongorista ilyen, „újmagyarított” változatú szövegekkel varázsolta el hallgatóságát a korabeli nagy külföldi slágerek tolmácsolása során. És ne legyenek kétségeink, a gyárak kultúrtermeiben, művelődési házakban, vagy középiskolai bálokon muzsikáló beatzenekarok döntő többsége is hasonló nyelvi hűséggel interpretálta az új nemzedék, új zenéjének – egyébként általában akkor még nem túl magvas – gondolatiságát.
Ma már mosolygunk ezeken a suta, értelmezhetetlen szószüleményeken, de ne felejtsük el, hogy ebben a II. világháborút követően újra 93 ezer négyzetkilométernyire zsugorított országban évtizedekig, az általánostól kezdve a középiskoláig, a kötelezően tantervbe iktatott oroszon kívül ‒ leszámítva néhány elitnek számító gimnáziumot ‒ nemigen zajlott színvonalas idegennyelv-oktatás.
Természetesen volt itt angol-, német-, francia- és olasz nyelvóra is, sőt a latin révén még a holt nyelvek családja is képviseltette magát, de messze nem akkora óraszámban, amennyi lehetővé tette volna a felsorolt nyelvek valamelyikének hatékony és használható elsajátítását tanórai keretek között. Akik(nek a szülei) megtehették, azok eljártak magántanárhoz, ahol persze jóval alaposabban elmerülhettek az adott nyelv rejtelmeiben, ám döntően nem ez volt a gyakorlat.
Amikor a nyugati vendégek hazaérve nevetgélve mesélték barátaiknak egy pohár Napóleon konyak mellett, hogy a kontinens ezen szegletében csak kézzel-lábbal való mutogatással lehet kommunikálni, idegen nyelvet jól beszélő ember olyan ritka errefelé, mint a nem italozó magyar kőműves. Ekkor született az a pesti vicc is, amikor a rendőröktől útbaigazítást kérő turista bármilyen világnyelven nyelven próbál meg kapcsolatba lépni a törvény őreivel, csak fejrázás és széttárt kar a válasz. Miután pedig feladják, azt mondja az egyik tányérsapkás a másiknak: „Látja, tizedes elvtárs, ez a sok külföldi idejön, beszélnek mindenféle nyelven, és ugyan mire mentek vele, magyarul egyik sem tud!”
Kicsit sarkítva, de valóban ez volt a helyzet, nemcsak nálunk, hanem tőlünk északabbra, keletre is, talán csak a német határhoz közeli cseh és lengyel területeken volt ennél kedvezőbb.
De maradjunk csak itthon, térjünk vissza a beatkorszak kulisszái közé, fussunk pár gondolatkört a cikk elején emlegetett szövegek mentén, nézzük a gyakorlatot. A kezdet kezdetén nem bajlódtak sokat a külföldi keltezésű dalok szövegének leírásával, elég volt néhány ismertnek(nek vélt) idegen kifejezés, mint az „ájlavjú”, a „zsötem”, „tiámó”, és hopsz, már jöhetett is a halandzsahegy, senki sem protestált, ami annál könnyebb volt, mert hála a kezdetleges hangosítási eszközöknek, tisztán hallani az éneket a legritkábban esetekben sikerült. Később mind igényesebbek lettek az előadók, zenekarok, a tagok már leültek a magnetofon mellé, és megpróbálták a számukra legtisztábban hallható szavakból leírni a vélelmezett szöveget. Igen, a legendás, sokat emlegetett fonetikus idők, de az az igazság, hogy ezeknek még mindig kevés közük volt az eredetihez.
Muszáj idézni a felejthetetlen Török Ádámot, aki egy visszaemlékezésében elmondta, hogy Radics Béla nem a Fuvolalovag énekét kifogásolta egy próbán, hanem a kiejtését. Poén, hogy Radics egy kukkot sem beszélt angolul, míg Ádám Shakespare nyelvét tanulta a gimnáziumban. Aztán elérkezett az az idő, amikor mind többen kezdtek el komolyan elsajátítani idegen nyelveket, főleg az angolt, és miután világszerte ez lett a beat/rock nyelve is, és mivel a hangtechnika is fejlődött, már nem lehetett tovább halandzsázni, kamuzni, ezen a téren is véget ért a hazai beat-gyermekkor.
Végül, néhány „gyöngyszem” és amit mögötte van.
Je t’aime (Szeretlek)
A Serge Gainsbourg-szerzemény, ami „túlfűtött erotikus tartalma és közönséges előadásmódja” miatt hosszú évekig tiltólistán szerepelt a Magyar Rádióban. Tehát abszolút természetes, hogy ennek női orgazmust – hangban ‒ bőven produkáló felvételnek megszerzése és saját magnetofonra való rögzítése minden akkori srác elsőszámú vágya és álma volt, hiszen aki birtokolta ezt a különleges „tiltott gyümölcsöt”, az előtt bárhol megnyíltak a legmenőbb házibulik ajtajai is.
Naná, hogy egy ideig azok a zenekarok voltak a legmenőbbek, akik műsorukon tartották (és el merték játszani) a „zsötemet”, persze a piroskarikás részt alig burkoltan érzékeltetve – de akkor is, bátor tett volt. A bajok akkor kezdődtek, amikor nem csak a fröccsöt fölöttébb kedvelő nyugdíjas rendezők, vagy az időnként elszunyókáló ruhatáros nénik kapták fel fejüket egyes színpadról jövő kéjes hangok hallatán, hanem az ellenőrzésre érkezett körzeti megbízott és vele párban az önkéntes rendőr is…
Una lacrima sul viso (Egy könnycsepp az arcodon)
A tipikus egy (nagy)slágeres olasz előadó, Bobby Solo dala a hatvanas évek közepén. A sármos, női szívekre erős hatást gyakorló, elegáns megjelenésű énekes pályafutása végéig ebből az Eurovíziós Dalfesztiválon győztes számból élt. Mindenhol, mindenki csak ezt akarta hallani, nem véletlen tehát, hogy a hazai vendéglátóipari egységekben működő zenei formációk számára is kötelező volt műsoron tartani ezt a dalt, aminek szövegét, megfelelő kiadvány hiányában annyiféleképpen értették és játszották, ahány ilyen zenés hely működött országszerte, többek között egyik változatban a félreérthető és így kissé vulgáris: „únalatrinasóvízó” lett belőle.
Don’t Forget to Remember Me (Ne felejts el emlékezni rám)
Ki ne maradjon a hatvanas évek végének, a hetvenesek elejének lányait világszerte megbabonázó, zenei invencióban, hangban és szabályzásra vágyó fogakban bővelkedő angliai születésű, de karrierjét már Ausztráliából indító testvér-trió, a Bee Gees. Ez dal úgy vonult be a hazai zenekarok repertoárjába, amit a Rolling Stones‒Kinks irányában elkötelezett húrszaggató srácok 99%-a szívből utált. De ha véletlenül nem játszottad, megnézhetted magad, hogy legközelebb hány lánnyal kevesebben jönnek majd el a bulidra. Nem volt mese, a „danfogetturémebőmí” évekig kötelező darab maradt a táncos rendezvényeken.
Ez csak három, találomra vett példa, de akik már (és még) éltek/élnek azok tanúsíthatják, bizony, ilyen is volt, de még mennyire! Érdekes játék lenne összeszedni azokat az egykori, legendás angol, olasz, francia dalokat, amit annak idején ma már viccesnek ható címekkel láttak el az idegen nyelvekkel még hadilábon álló zenészek – és persze a nagyközönség.
Szerző: Völgyi Béla Tibor
Nyitókép: Fortepan / László Áron
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
