„Elölről kell kezdenem, de még vissza kell érnem…” Így kezdődik Mohai Tamás gitáros-dalszerző életműösszegző lemezsorozatának első trackje. A három albumból, illetve (a „szakállamtitkár” életkorára utalva) összesen ötven szerzeményből álló koncept kiadványok első darabja a sokatmondó Fasznak annyi címet viseli. Amíg az idézett Őskor című szám a Mohai-féle zenei felfogás filozofikusabb oldalát mutatja meg, addig a címadó opusz nyersen, odamondósan és nem mellesleg kellő (ön)iróniával talál bele a közepébe. Az öntörvényű, ugyanakkor nyitott hangzásvilágú anyag egyrészt keresztmetszetet ad Mohai zenekari munkásságáról – a Faxnitól a Boom Boomig –, másrészt a mások számára (Almási Enikő, Dely Domokos, Szakács Tibor, KFT stb.) írt dalokon keresztül epizódokat villant fel az egyszerre széttartónak és egységesnek is mondható pálya állomásiról – valamiképpen vissza(t)érve az első megpengetett hangok ösztönösségéig.

Papp Máté:
Mi volt az oka, hogy véget ért a faxnizás?i

Mohai Tamás:
Minden baromságot kitaláltunk annak idején, hogy ezt definiáljuk. Figyelj, tíz év alatt a Beatles is feloszlott, erre jutottam. Mi elkezdtünk tizenhárom-tizennégy éves korunkban csörömpölni Fehérváron és ebből lett egy olyanfajta országos ismertség, hogy a Hungaroton 1989-ben kiadta egy nagylemezünket, egy kislemez mellett. Elvileg ezt még Erdős doktorék vizsgálták, de Boros Lajos – akit ti már rádiósként ismertek, de a KISZ Művészegyüttesnél volt egy ideig, aztán a Hungaroton Bravo szerkesztőségének lett a márkamenedzsere – adta ki.

Papp Máté:
A három „T” közül ti melyik kategóriába tartoztatok? Tűrt? Támogatott? Tiltott?

Mohai Tamás:
A tűrt az támogatott is volt, mert a tűrt azt jelentette, hogy csinálhatod azt, amit csinálsz és bemehettél abba a művházba, ahol Grósz Károly fizette a gázszámlát. Ilyen alapon támogatottak is voltunk. Akkor is, amikor a Zenészkör Alapítvány adott pénzt a Kiadatlan 1992 című albumunk stúdiófelvételeinek 8 finanszírozásához, háromszázezer forint körüli összeget méghozzá, ami a kilencvenes évek elején nem volt kevés. Ugyanakkor inkább jóindulatot éreztünk bizonyos embereken, nem konkrét támogatói hátszelet, szóval ezek az arcok olykor besegítettek a rendszerek különböző posztjain – és nem feltétlenül az alsó polcokon.

Papp Máté:
A rendszerváltás előtti és utáni időszak mennyiben befolyásolta a lehetőségeiteket?

Mohai Tamás:
A rendszerváltás előtt a művházakban történt minden, az ottani népművelők gázsiját is az állam fizette. Sok klub is működött az ezerkétszáz művház mellett. Az egykori MU Színház helyén például Mini-klub volt rendszeresen Budapesten, az Almássy téren meg a Ki mit tud?. A népi együtteseddel vagy színtársulatoddal ugyan nem tudtál annyit utazni, mint a Piramis vagy a 3+2, de azért ezekbe a fővárosi vagy vidéki kultúrházakba elmehettél, ott pedig emberek ültek és bizony meghallgatták a zenédet. Csak nehogy ebből az jöjjön le, hogy én a Kádár-rendszert sírom vissza. Ebben a másik rendszerben van egy csomó zenés kocsma, nyitva is vannak tízig vagy akár éjfél után is. Van rengeteg fesztivál. A klubélet viszont időnként haldoklik.

Papp Máté:
Hogyan folytatódott a zenészélet a kilencvenes években?

Mohai Tamás:
Mikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy csinálni kéne egy másik zenekart, elhívott egy bécsi banda, úgy is volt, hogy kimegyek játszani velük, de aztán inkább mégis elkezdtem a saját nevemen dolgozni. Századvégi rock and roll címen megjelent egy tíz-tizenkét számot tartalmazó anyag, mert nem zenekarban gondolkodtam, hanem dalokban. Új felfogásomban letudtam a kötelező gyakorlatokat a helyi, vidéki zenészekkel, cimborákkal és akkor egyszer csak jött az, hogy elkezdtem pesti bandákkal dolgozni. De már a nyolcvanas években is így volt ez, amikor a dzsesszkonzi előtt feljárogattam a fővárosba. Minden kedden feljöttem, hoztam egy demókazettát valahová, aztán elmentem az Almássy térre, ott ledumáltam, hogy felléphessünk, akkor elszaladtam a Vasasba, ott berúgtam, megláttam az Egry Jancsit tizennyolc évesen basszgitározni, és rájöttem, hogy basszdmeg, New York! Aki ezt az érzést tagadja, az hülye, annak elment az esze. Mert itt, Budapesten alakulhat ki az a nagyvárosi fíling, ami ehhez a dologhoz kell, hétköznapi szinten biztos. Pedig én azt az igazi vidéki lezárt létet nem érzékeltem sosem. Ha Budapest felé késtek is a vonatok, előbb-utóbb csak oda értek. Jöttünk is játszani néha, meg zenei műsorokba, ebbe, abba, Poptojás meg ilyesmik voltak. De olyanok is összejöttek, hogy alig húsz évesen játszhattam Orszáczky Jackie-ék előtt Török Ádám meghívására, amikor először hazajött, úgy 1985 körül. A Lágymányosi Közösségi Házban, egy Mini-klub alkalmával volt a fellépés, lejött egy jammelésre, Tibusz, Szakcsi és Solti Jancsi is ott voltak. Török Ádámék előtt egy másik zenekar meg mi játszottunk a Faxnival trióban. Csörgött másnap a telefon: „Papp Gyula vagyok a Varga Miklós Band-ből, gyere el hozzánk játszani!” Két nap múlva: „Pataky Attila vagyok az Eddából...” Attilánál laktam egy hetet a Kodály köröndnél, onnan jártam be a konziba, meg mentünk Kelenföldre próbálni. De aztán visszatértem a Faxniba, ahonnan – az 1987-es Eastes kirándulást leszámítva – csak évekkel később tudtam elszakadni, amikor a Titusszal, egy bécsi, magyar származású dobossal csináltunk egy Titusz és az oroszlán nevezetű rockbandát, amiben ő volt az énekes, és vele együtt írtuk a repertoárt. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy társszerzőm legyen, de itt együtt alakítottuk ki a koncepciót. Aztán felvettem újra Muck Ferivel a kapcsolatot, akivel korábban már dzsesszeltünk együtt 1990 körül különböző fesztiválokon, meg elkezdtem a Besenyő Brass Band-ben játszani, és akkor már ott volt a szomszédban Török Ádám, ő pedig elhívott a Závodi Zacskó helyett a R.A.A.B.-ba. Ez 1995-ben történt és három évet játszottam ott. Mindig volt egy fő zenekarom – akkoriban a R.A.A.B. –, de más helyeken is játszottam, például Ferivel a Muckshow-ban.

Készítette: Papp Máté.

A teljes interjú szövege itt olvasható.