A magyar állambiztonság az 1960-as évek elejétől egészen 1989-ig foglalkozott a könnyűzenével, pontosabban a zenészekkel, előadókkal, illetve ezeknek a fiatalok tömegeire gyakorolt hatásaival. Okkal feltételezhetjük, hogy ebben a szűk három évtizedben a hazai populáris zene és az állambiztonság, ebből következően pedig kettejük kapcsolata is változott. Írásomban azt vizsgálom, hogy milyen szakaszokat lehet elkülöníteni a Kádár-kori politikai rendőrség popzene körül végzett tevékenységében, és ez a szakaszolás mennyiben járulhat hozzá a magyarországi könnyűzene egészének korszakolásához.
Szervezet
Az állambiztonság történetét a legkézenfekvőbb módon a szervezeti változások alapján lehet szakaszokra osztani. Az 1956-os forradalom leverését követően restaurálódó pártállami rendszer politikai rendőrsége – amely személyi állományát és struktúráját tekintve a korábbi államvédelem folytatásának tekinthető – kezdetben a Belügyminisztérium (BM) Országos Rendőrfőkapitánysága (ORFK) II. Főosztályaként működött. A kádári vezetés helyzetének megszilárdulásával párhuzamosan, 1957 tavaszán véglegesítették az állambiztonság szervezetét is, amely ekkor a BM II. (Politikai Nyomozó) Főosztályaként kapott besorolást. Pár év elteltével aztán, 1962 augusztusában, átalakították a BM egész szervezetét. Innentől kezdve az állambiztonság a III. Főcsoportfőnökség formájában működött, egészen a rendszerváltásig, 1990 februárjáig.[1] A politikai rendőrség szervezeti változásai tehát köztörténeti eseményekhez kapcsolódnak, amelyek nyilván a populáris zenére is hatással voltak, ám közvetlen kapcsolatot nem lehet kimutatni a kettő között.
Már csak azért sem, mert természetesen nem az egész állambiztonságnak volt dolga a könnyűzenével, hanem csak annak egyik szervezeti egységeként tevékenykedő úgynevezett belsőreakció-elhárításnak, amely a belföldön működő, politikai szempontból ellenségesnek tekintett személyekkel foglalkozott. Ezen belül a populáris zene területén alapvetően két vonal dolgozott: az ifjúságvédelem és a kulturális elhárítás. A BM II/5. Osztálya „harcolt” 1957 és 1962 között a belső reakció ellen, ezen belül a II/5-e. Alosztályhoz tartozott az ideológiai, kulturális és tudományos terület, míg a II/5-f. Alosztály felelt az ifjúságért és a sportért. Az 1962-es átszervezés után a belsőreakció-elhárítás a BM III/III. Csoportfőnöksége keretében működött, ahol az év végére kialakított struktúrában az ifjúságvédelem a III/III-3., majd 1966-tól a III/III-2. Osztály feladatai közé tartozott (utóbbi már kizárólag ezzel a területtel foglalkozott), míg a kulturális életben a III/III-5., 1964-től III/III-4. Osztály ténykedett egészen 1990-ig. Az egyetlen változást az jelentette, hogy 1976-ban létrehoztak egy külön osztályt a kulturális és tudományos élet kiemelt jelentőségű intézményeinek („objektumainak”) ellenőrzésére, amely a III/III-5. számot kapta. Elhárítási szempontból ide tartozott – többek között – a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vagy az Országos Rendező Iroda (ORI) is.[2]
A fenti változások ugyanakkor csak részben vonatkoztathatók a hazai könnyűzene korszakolására. A korabeli sajtóbeszámolók alapján az újfajta, amerikai eredetű populáris zene, a rock and roll 1957 elején jelent meg Magyarországon, közelebbről Budapesten. Február 16-án a MEDOSZ (azaz a mezőgazdasági dolgozók és a rokon szakmák szakszervezete) Jókai utcai színháztermében a Martiny tánczenekar adott „Rock és Roll” műsort Ákos Stefi és Kazal László közreműködésével. Legalábbis így hirdették az estet, a beszámoló alapján azonban „hagyományos” műfajok mellett mutatták be az új stílusú tánczenét.[3] A híradások szerint a következő hetekben, hónapokban elszaporodtak a hasonló jellegű rendezvények, nemcsak a fővárosban, hanem a vidéki nagyvárosokban is.[4] Figyelmet érdemel, hogy az amerikai eredetű zene akkor jelent meg és terjedt el Magyarországon, amikor még javában zajlott a forradalom utáni „rendteremtés”, és megindult a megtorlás az 1956-ban szerepet vállalók ellen. A jelek szerint figyelemelterelő, szelepkiengedő szerepet szántak neki, mindenesetre nem lehet állítani, hogy a kádári vezetés tiltotta volna a rock and rollt, későbbi kultúrpolitikai besorolás alapján az tűrt, sőt támogatott jelenségként jelent meg nálunk. Az említett Martiny-együttes ugyanis 1957 tavaszán elkészíthette az első hazai – instrumentális – rock and roll kislemezt is, amely az év közepén jelent meg.[5]
A Martiny-együttes 1958-ban. Fotó: Fortepan / Faragó György
Az is nyilvánvaló persze, hogy amikor 1957-ben profi tánczenészek játszottak „rokit”, az kizárólag mint szórakozási forma jelent meg Magyarországon, Martinyék és társaik csak a zenét adaptálták, a Nyugaton azzal összekapcsolódó életérzést viszont nem. Az 1950-es évek végén azonban már alakultak olyan gimnazista zenekarok, amelyek az új típusú, angolszász eredetű populáris zenét játszottak a velük egykorú fiataloknak. Ezekből nőttek ki aztán azok az együttesek, amelyek meghatározták a hazai beatkorszakot. Ennek kezdő dátumát 1962-re, az Omega zenekar (ilyen néven történő) megalakulásához szokás kötni, igaz, a sajtó alapján 1963-ban következik be az igazi áttörés, amikor már a szélesebb nyilvánosság is értesült a létezésükről és működésükről. És ez az az év is, amikor az állambiztonság foglalkozni kezdett az újfajta könnyűzenével.
Az Omega az Eötvös Klubban. Fotó: Fortepan / Schiffer Pál
Az első ismert nyoma ennek 1963 októberéből származik, amikor egy ügynököt arra utasítottak, hogy az egyik XI. kerületi „kultúrteremben megrendezésre kerülő tánczenekari esten vegyen részt és tájékozódjon a zenekar köré tömörülő fiatalok magatartása és elképzelései felől”.[6] Noha ebből még nem derült ki, hogy milyen koncerten kellett megjelennie a hálózati személynek, a fogalmazásmód alapján azonban bizonyosan egy „luxemburgi stílusban” játszó együttesről volt szó. A tartótiszt ugyanis hasonlóan fogalmazott pár héttel később is, amikor már konkrét neveket is említett: „Feladat: a Srankó [helyesen Sankó], Illés, Zorán [valójában: Metro], fiatalokból álló zenekarok tevékenységéről és a köré[jük] tömörülő fiatalok jellemére, tevékenységére vonatkozóan készítsen írásos jelentést.”[7]
Az állambiztonság innentől kezdve egészen a rendszerváltásig figyelemmel kísérte a könnyűzenei életet. Az utolsó, ezzel kapcsolatos jelentést 1989 szeptemberéből találtam, amelyben a Budapesti Rendőrfőkapitányság (BRFK) Állambiztonsági Szerve III/III-B Alosztályának az Országos Rendező Irodában (ORI) dolgozó hivatalos kapcsolata adott tájékoztatást a következő hetek kulturális programjairól, köztük a Neoton Família október 9-i, Erkel Színházbeli fellépéséről. Az ORI illetékese ígéretet tett arra, hogy az ügyelőknek a rendezvényekről készített jelentéseit, mint mindig, ez esetben is átadják az állambiztonság részére.[8] Az nem világos, hogy erre miért volt szüksége a politikai rendőrségnek, az mindenesetre ironikus, hogy a tárgyban született utolsó állambiztonsági iratok egyikében éppen a korábbi nagy hatalmú popcézár, Erdős Péter által kiemelten menedzselt zenekar neve bukkan fel.
A fentiekből következően megállapítható, hogy az 1963 és 1989 közötti időszak, amikor az állambiztonság foglalkozott a könnyűzenével, szervezettörténeti értelemben véve egyetlen szakasznak tekinthető: a politikai rendőrség a III. Főcsoportfőnökségként, a belsőreakció-elhárítás pedig a III/III. Csoportfőnökségként működött, és ezen belül az ifjúságvédelmet vagy a kulturális vonalat vivő osztályok átszámozása sem jelentett érdemi módosulást. Az operatív erők (hivatásos állomány, hálózaton kívüli kapcsolatok), eszközök (hálózat, operatív technika, azaz lehallgatás és fotózás, figyelés, környezettanulmány, nyilvántartás, kényszerintézkedés) és módszerek (hálózati felderítés, adatgyűjtés, személyes meghallgatás, azonosítás stb.) alkalmazása terén is alapvetően a változatlanság jellemezte az állambiztonság munkát.
Működés
Ezzel együtt mégsem állítható, hogy ezekben az évtizedekben a működés volumenét, irányát, minőségi jellemzőit tekintve semmi sem változott volna. Elég, ha csak az ügynökhálózat létszámának alakulását nézzük:
Az állambiztonsági hálózat létszáma az év végi (1989-ben a félévi) adatok alapján, a kémelhárítás nélkül.
A grafikonból jól látható, hogy az állambiztonságnál kétszer futottak neki az 1956 előtti államvédelemre jellemző működési elvekkel való szakításnak. A politikai és a belügyi vezetés ugyanis fontosnak tartotta, hogy a politikai rendőrség a totális elhárítás helyett a hatékonyságra, a célszerűségi szempontok érvényesítésére helyezze a hangsúlyt, amely a forradalom utáni megtorlás lecsengésével többek között a hálózati személyek számának csökkenésében is megnyilvánult. Paradox módon azonban 1963 után a politikai enyhülés és az általános amnesztia következtében a hálózat ismét növekedésnek indult: a politikai foglyok tömeges kiszabadulásával az ellenséges tevékenység aktivizálódására számítottak, így ellenőrzésük érdekében felduzzasztották az ügynökök létszámát.
Az 1960-as évek végétől aztán újból elővették a „kevesebb, de jobb” jelszavát, ezzel párhuzamosan megindult az új állambiztonsági doktrína kialakítása, amely a rendszerre tényleges veszélyt és fenyegetést jelentő személyek és csoportok elleni munkára helyezte a hangsúlyt. Ebbe illeszkedett a hálózat szervezésének és működtetésének új alapokra helyezése is, ami a létszám jelentős csökkenésével is együtt járt. Igaz, a következő években ez ismét emelkedni kezdett, és az 1980-as évekre 8700 fő körül stabilizálódott. (1989 első félévében a hálózat létszáma kismértékben, de láthatóan csökkenni kezdett.)[9]
Másik mutatókat tekintve azonban másfajta tendenciák bontakoznak ki. Vegyük például a bizalmas nyomozások számának alakulását!
A bizalmas nyomozások száma az év végi (1989-ben a félévi) adatok alapján.
Bizalmas nyomozást akkor indítottak, ha politikai jellegű bűncselekményre utaló tevékenységről szereztek tudomást, azzal a céllal, hogy bizonyítékokat szerezzenek. Ezt a „normál”, nyílt eljárástól az különböztette meg, hogy annak során titkosszolgálati (operatív) eszközöket és módszereket is felhasználtak. A bizalmas nyomozásnak két formája volt: ha a feltételezett cselekményt egy csoport követte el, akkor csoportdossziét, ha egyéni elkövetőről volt szó, akkor személyi dossziét nyitottak.
Itt is látható két, igaz kisebb „mélypont” az 1960-as, illetve az 1970-es évek elején, majd egy növekedő tendencia az 1970-es években, ez azonban markánsabb volt, mint a hálózat létszámát tekintve, valamint az 1980-as években lényegesebb volt a visszaesés is. (Az 1980-as évek elejéig tartó növekedés az ellenzéki aktivitásnak köszönhető, de a csoportos ügyek számát növelték a különböző zenekarok tagjai ellen indított bizalmas nyomozások is, mint például a CPg elleni „Tiszavirág” fedőnevű eljárás.)
Hasonló tendencia bontakozik ki rendkívüli ügyeknél is (erre vonatkozóan csak 1973-tól állnak rendelkezésre adatok), igaz, itt csak 1987 után figyelhető meg drasztikus visszaesés.
A rendkívüli ügyekben indított eljárások száma az év végi (1989-ben a félévi) adatok alapján.
Az ilyen ügyek a megtörtént „rendkívüli”, azaz ellenségesnek ítélt tevékenység (falfirkálás, zászlótépés, röplapterjesztés stb.) elkövetőinek felderítését célozták. Mind a bizalmas nyomozások, mind a rendkívüli esetek visszaesése az 1980-as években bizonyosan nem az „ellenséges” tevékenység visszaszorulását, sokkal inkább az állambiztonság megváltozott hozzáállását mutatja: a rendszer bomlásának éveiben egyre kevesebb cselekvési forma érte el a politikai rendőrség ingerküszöbét.
Ám hogy kicsit tovább növeljem a zavart, az F-dossziésok számának alakulása egészen másféle trendet rajzolt ki.
Az F-dossziés személyek száma az év végi (1989-ben a félévi) adatok alapján.
F-, azaz figyelő dossziét a politikai okok miatt veszélyesnek nyilvánított és ezért külön nyilvántartásba vett személyekre nyitottak. Ők voltak a szó tulajdonképpeni értelmében megfigyelt személyek. Látható, hogy az ilyen emberek száma folyamatosan, majd egyre növekvő ütemben csökkent 1973 és 1989 között.[10]
A számokon túl az állambiztonság történetére vonatkozó feldolgozások alapján is megrajzolható egyfajta kép. Az 1956 utáni években a belsőreakció-elhárítás elsősorban a forradalom utáni megtorlásra koncentrált, majd ennek lassú lecsengésével a „hagyományos” elhárítási területek kerültek előtérbe, mint a „horthysta” elemek, a volt „jobboldali” pártok tagjai, a kulturális és ideológiai területen megbúvó „ellenség” vagy a „klerikális reakció” elleni harc.
Mint szó volt róla, 1963 után nagyobb figyelmet fordítottak a börtönből szabadult „ellenforradalmárok” ellenőrzésére, hogy aztán – ezt is említettem már – 1972 után az új doktrínának megfelelően a tényleges ellenséges tevékenységet kifejtő személyekre és csoportokra, többek között az 1970-es évek második felében kialakult, később szamizdattal is jelentkező ellenzéki csoportokra fordítsák a figyelmüket.[11] A rezsim lassú bomlásával – és a „belső reakció” körének egyre rohamosabb szűkülésével – párhuzamosan a III/III. Csoportfőnökség is az új világra való felkészüléssel volt elfoglalva, a többi szervezeti egységgel ellentétben azonban számára ez nem sikerült, az „új” titkosszolgálatok közé az úgynevezett „Belső Biztonsági Szolgálat” már nem került be.[12]
Mindazonáltal a fentieket nem szabad automatikusan a könnyűzene területén végzett állambiztonsági munkára vonatkoztatni, legfeljebb áttételesen. Miért? Azért, mert – és ezt nem árt elégszer hangsúlyozni – a popzene csak egy volt a számtalan terület között, ahol a politikai rendőrség munkát talált magának. Például a hálózati személyeknek csak egészen kis arányát foglalkoztatták ifjúságvédelmi és kulturális vonalon (amelyekhez elvileg a könnyűzene tartozhatott).
Ifjúságvédelmi és kulturális vonalon foglalkoztatott hálózati személyek aránya a hálózaton belül.
A rendőrfőkapitányságok állambiztonsági szervei által az ifjúságvédelem terén megfigyeltek aránya az összes F-dossziés személy 10%-át sem érte el 1988 közepén (a BRFK-n 446-ből 42, a megyékben 1040-ből 102). Ráadásul, miközben a figyelő-dossziésok száma csökkenő tendenciát mutatott ebben az időszakban, az ifjúságvédelmi vonalon a számuk jelentősen nőtt 1983. január 1-éhez képest: a BRFK-n 15-ről 42-re, a megyékben pedig 69-ről 102-re.[13] (Ez is mutatja, hogy a különböző területeken másféle mozgások zajlottak, mint az állambiztonság egésze tekintetében.)
A fenti adatok esetében ráadásul figyelembe kell venni azt is, hogy az ifjúságvédelem vagy a kulturális elhárítás nem kizárólag a popzenéről „szólt”, azoknak számtalan olyan aspektusa volt, amely egyáltalán nem, vagy csak alig kapcsolódott ehhez a területhez. Ezt mutatják a témával kapcsolatos állambiztonsági tanulmányok is, amelyek csak a nyugati ellenséges erők „fellazító” taktikájának eszközeként említik a könnyűzenét, kizárólag a nyugati rádióadók, mindenekelőtt a SZER és a BBC zenei műsorainak vonatkozásában.[14] Az 1988-ban a rendőrfőkapitányságok állambiztonsági szerveinek ifjúságvédelmi vonalán lévő objektumdossziék alapján a területen elsősorban a közép- és felsőfokú oktatási intézményekre koncentráltak.[15]
Könnyűzene
Azt lehet tehát mondani, hogy állambiztonsági szemszögből nézve a könnyűzene egy fontos, de összességében nézve mégiscsak perifériális területnek számított. (Ez még akkor is így van, ha alkalmasint más elhárítási területeken dolgozó hálózati személyek is jelenthettek egy-egy koncertről vagy zenészről.) Vagyis az állambiztonság és a popzene kapcsolata inkább ez utóbbi felől nézve tűnik fontosnak, így szakaszolása alapvetően e „kapcsolat” alapos, az egész korszakra kiterjedő vizsgálata alapján végezhető el. Ebben elsősorban Sebők János és – még inkább – Szőnyei Tamás teljességre törekvő, átfogó igényű feldolgozásaira lehet támaszkodni, de természetesen a különböző részterületekre irányuló kutatások eredményei is jól hasznosíthatók.
Csili Művelődési Központ, a színpadon a Central együttes. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
E munkák alapján megállapítható, hogy az állambiztonság könnyűzene körüli ténykedését a folyamatosság jellemezte: a politikai rendőrség kisebb-nagyobb intenzitással, de mindvégig figyelemmel kísérte a populáris zene világát. Ebben a ténykedésben az eddigi feldolgozások nem különítenek el világos szakaszokat, azt a különböző zenei irányzatokkal és jelenségekkel összefüggésben tárgyalják. (Jellemző, hogy Szőnyei hivatkozott munkájában az „adott”, semlegesnek tekinthető évtizedekhez kapcsolódó „adatbankokkal” tagolja az elbeszélését.) A folytonosság és az állandóság ellenére természetesen a popzene körüli politikai rendőrségi munkában voltak bizonyos elmozdulások, változások.
E munka alapvetően reaktív (és ebből fakadóan is, mondhatni, reakciós) volt: az állambiztonság követte a jelenséget, annak különböző megnyilvánulásait. (Még ha nagy ritkán proaktívan is lépett fel, mint például a „szennyhullám” ügyben,[16] akkor is lényegében reagált a zenei mezőben jelentkező fejleményre, azaz a punkra.)
Punkok Óbudán. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
Az állambiztonság tevékenysége idővel persze változott, már abban a tekintetben is, hogy a tisztek az évek elteltével már rutinszerűen dolgoztak a popzene területén. Kezdetben, az 1960-as évek elején még az egész jelenség új és idegen volt a számukra, amelyet már újdonságánál, és persze nyugati eredeténél fogva is potenciális veszélyforrásnak tekintettek.
Idővel a terület egésze irányában ez az attitűd megváltozott, már csak azért is, mert az 1970-es és 1980-as években ezen a vonalon dolgozók között egyre több olyan operatív tiszt dolgozott, akik az 1940-es évek közepén vagy utána születtek, azaz a beatnemzedékhez tartoztak, vagyis ezzel a zenével együtt nőttek fel.[17] Ez még akkor is fontos körülmény, ha figyelembe kell venni, hogy ők állambiztonsági beosztottként néztek a könnyűzenei életre. Ráadásul a populáris zene mindig kitermelte, illetve hazai viszonylatban átvette Nyugatról azokat az új jelenségeket, amelyeket újra és újra politikailag veszélyesnek lehetett titulálni.
A folyamatosság abban is megnyilvánult, hogy a korszak gyakorlatilag valamennyi meghatározó zenekara és előadója felbukkan az állambiztonsági iratokban. Ennek kapcsán ki kell emelni, hogy ezek a kádári-aczéli kultúrpolitika rendszerében a támogatott és a tűrt kategóriába tartoztak, azaz rendelkeztek hivatalos működési engedéllyel, felléptek az ORI műsoraiban, sokan külföldre is kijutottak, lemezeik jelenhettek meg, számaikat adta a rádió és – igaz, szűkebb körben – a televízió is. (Ezen a téren természetesen lehettek területi különbségek: az, hogy egy-egy megyében, városban kik léphettek fel, vagy kik nem, függhetett a helyi vezetés hozzáállásától is.)
Harangozó Teri az 1968-as táncdalfesztivál döntőjében. Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
Ebből következően az állambiztonság a konkrét zeneszámokkal nem sokat foglalkozott, hiszen azok felett a kulturális intézményrendszer (ORI, MHV, Interkoncert, Magyar Rádió, Magyar Televízió, Sanzonbizottság stb.) elvileg már kellő felügyeletet gyakorolt. Az legalábbis teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a politikai rendőrséget maga a zene egyáltalán nem érdekelte, nincs nyoma annak, hogy dallamokkal, akkordokkal foglalkoztak volna, legfeljebb az előadásmóddal és ennek a közönségre gyakorolt hatásával.
Hasonló elmondható a dalszövegekről is, bár előfordult, konkrétan az 1973-as miskolci popfesztivál kapcsán, hogy a III/III. Csoportfőnökség nem engedett előadni olyan dalokat, amelyek évekkel korábban lemezen már megjelentek, de erre a sorsra jutott Petőfi Sándor Nemzeti dalának Tolcsvay-féle megzenésített változata is.[18]
A kivételt igazából a punkzenekarok jelentették, amelyeknek a számai nem nagyon estek át előzetes engedélyeztetési eljáráson, így a politikai rendőrség is nagyobb figyelmet fordított azokra. (A CPg elleni eljárásban is nagy hangsúlyt kapott a dalszövegek jelentésének „megfejtése”.)[19] A fentiekből következően a könnyűzenészek a produkcióikat tekintve főleg a színpadi magatartásuk, de még inkább a színpadon kívüli tevékenységük miatt kerültek az állambiztonság látókörébe.
A populáris zene a kulturális elhárítás szemszögéből nézve egy volt az elhárítandó területek között, ifjúságvédelmi szempontból viszont elsősorban nem az előadók és a zenei produkcióik voltak lényegesek, hanem azoknak a fiatalokra gyakorolt hatása. Az állambiztonság ezen a téren a fő céljának azt tekintette, hogy megvédje az ifjúságot a „káros befolyásoktól”.[20] A könnyűzene is ezért volt fontos a számukra, mert a fiatalok „káros”, „ellenséges” befolyásolására nyújtott lehetőséget.
A zenekarokkal együtt tehát kezdettől fogva figyelték a közönségüket, a „sleppjüket” is. Sőt, több esetben éppenséggel utóbbiak megfigyelésén keresztül jutottak el bizonyos együttesekhez, például a Kalef-galeri tagjait követve a Bercsényi klubba és az Illés zenekarhoz. Az állambiztonság a fentiek miatt kiemelt figyelemben részesítette azokat a helyeket (klubokat, koncerttermeket), ahol a zene és a közönsége találkozott.
Csomópontok
A legfontosabb következtetés, amely a fentiekből levonható, véleményem szerint az, hogy az állambiztonság popzene körüli folyamatos működésében nem annyira szakaszhatárokat, mint inkább csomópontokat lehetne kijelölni.
Ezek a csomópontok alapvetően a zenei élet eseményeihez, fejleményeihez kapcsolódnak, mindenekelőtt a beat megjelenéséhez az 1960-as évek elején, ami az állambiztonságot arra késztette, hogy egyáltalán foglalkozzon a jelenséggel. A következő csomópont véleményem szerint az 1970-es évek elejére tehető, ez azonban a populáris zenén kívüli, politikai körülményekre vezethető vissza. Az egyik ilyen körülmény az ifjúsági törvény 1971-es elfogadása, a másik pedig az engedély nélküli, spontán március 15-i ünnepségek sora volt. Ez utóbbiakon a fővárosban 1972–1973-ban már több száz fiatal vett részt.[21]
Március 15-i ünnepség a Múzeumkertben, 1976-ban. Fotó: Fortepan / Rubinstein Sándor
Az állambiztonság számára mindkettőből következtek feladatok, nem véletlen, hogy az 1973-ban kiadott belügyi utasítás mind a kettőre hivatkozik, bár alapvetően az előbbi, azaz a törvény alapján jelölte ki az ifjúság védelme érdekében szükséges teendőket. (Előírta például a hálózat növelését, ezért nőtt meg jelentősen az ifjúságvédelmi területen foglalkoztatott hálózati személyek száma és aránya az 1970-es évek első felében [lásd a fenti grafikont].
Sokatmondó adat az is, hogy az 1975 augusztusában ifjúságvédelmi vonalon foglalkoztatott hálózati személyeknek országosan 60%-át, a BRFK állambiztonsági szerve esetében viszont a háromnegyedét 1972–1975-ben szervezték be.[22]) Az utasítás a könnyűzenét kifejezetten nem említette, bár egy sor olyan eleme volt, amely arra is vonatkozhatott. Így például „összehangolt intézkedéseket” kellett tenni a nagyszámú fiatalt vonzó kulturális rendezvények biztosítása érdekében; fel kellett kutatni „az ellenséges elemeket” az ifjúsági klubokban, és azokban, amelyek „az ellenséges fertőzöttség szempontjából” figyelmet érdemelnek, növelni kell a hálózati személyek számát.[23] Annak megállapítása viszont további kutatásokat igényel, hogy az ifjúságvédelmi vonal működésének felpörgetése a könnyűzene területén milyen mértékben és milyen módon jelentkezett, jelentkezett-e egyáltalán.
Az 1970-es évek végén aztán ismét a zenei (és társadalmi) téren bekövetkező változások, a kemény rock felfutása és a csöves jelenség kapcsán pörgött fel az állambiztonság könnyűzene körüli ténykedése. Ez az intenzitás az 1980-as évek elején sem csökkent, akkor azonban már a punk és az újhullám jelentkezéséből fakadó „probléma” okán. És bár a populáris zenei élet szereplői később is felbukkannak az állambiztonsági iratokban, a politikai rendőrség az évtized közepétől, a rendszer bomlása közepette, egyre kevesebb figyelmet fordított a területre.
Szerző: Takács Tibor
Nyitókép: A Kisstadion közönsége 1974-ben. Fotó: Fortepan / Urbán Tamás
A blog az NKA Hangfoglaló Program támogatásával készül.
[1] Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata, 1945–1990. In: Trezor 1. A Történeti Hivatal évkönyve 1999. Szerk. Gyarmati György. Történeti Hivatal, Budapest, 1999. 73–90.
[2] Vö. Takács Tibor: A BM II/5. (Belsőreakció-elhárító) Osztály. In: A megtorlás szervezete. A politikai rendőrség újjászervezése és működése 1956–1962. (Intézménytörténeti tanulmányok.) Szerk. Cseh Gergő Bendegúz és Okváth Imre. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan, Budapest, 2013. 123–152. A III/III-5. Osztály működésére lásd: Havas Henrik – Végvári József: A Cég árulója. Szféra, Budapest, 1990.
[3] Népakarat, 1957. február 14. 5. [hirdetés]. Népakarat, 1957. február 17. 16. (–tai): Látni se lenne rossz…
[4] Az első ilyenre a hírek szerint Győrben került sor: Kisalföld, 1957. március 14. 5. Ma este Győrött: Fóthy tánczenekara bemutatja a rock and rollt.
[5] Magyar Popkulturális Értéktár, Martiny együttes. https://popkulturalis.hu/eloado-martiny-egyuttes-6192 (Utolsó letöltés 2023. december 28.)
[6] Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (továbbiakban: ÁBTL) 3.1.2. M-22437. 21. „Gerendás” fn. ügynök jelentése, 1963. október 2. Egyébként kiderült, hogy a jelzett helyen „semmi nemű fiatal személyekből álló zenekari festivált [így!] nem rendeztek”. Uo. 22. Szolgálati jegy, 1963. október 10.
[7] ÁBTL 3.1.2. M-22437. 25–26. „Gerendás” fn. ügynök jelentése, 1963. október 23.
[8] ÁBTL 1.12.2. IX/1. 391/II. 50/1/1989.09.22. Átirat, 1989. szeptember 22.
[9] Bővebben lásd: Takács Tibor: Az állambiztonsági ügynökhálózat létszáma és összetétele a Kádár-korszakban. In: Az állampárt biztonsága. Tanulmányok a belügy és a kommunista párt kapcsolatrendszeréről a Kádár-korszakban. Szerk. Horváth Zsolt, Kiss Réka, Simon István. Nemzeti Emlékezet Bizottsága, Budapest, 2019. 265–341.
[10] A bizalmas nyomozásokra, rendkívüli ügyekre és F-dossziékra vonatkozó adatok az éves operatív statisztikai összesítésekből származnak: ÁBTL 1.11.10. II. sorozat, 27–46. doboz.
[11] Az állambiztonság működési irányának változását jól érzékelteti pl. Baráth Magdolna: Az állambiztonság célkeresztjében. Az ellenségkép változása. In: A felügyelt (mozgás)tér. Tanulmányok a szovjet típusú rendszer hazai történetéből. Szerk. Rainer M. János. Akadémiai, Budapest, 2011. 42–72.
[12] Baráth Magdolna: Az állambiztonságtól a nemzetbiztonságig. In: Állambiztonság és rendszerváltás. Szerk. Okváth Imre. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L'Harmattan, Budapest, 2010. 11–33. Vö. Szigorúan titkos ’89. A magyar állambiztonsági szervek munkabeszámolói. Szerk. Müller Rolf és Takács Tibor. L’Harmattan, Budapest, 2010.
[13] ÁBTL 1.11.10. (II. sorozat.) 64-117/1988. Jelentés, 1988. szeptember 5. 1. sz. melléklet.
[14] ÁBTL 4.1. A-3195. Révész Imre – Gábor András: Az imperialista fellazító taktika gyakorlatának egyes tapasztalatai. BM Tanulmányi és Kiképzési Csoportfőnökség, [Budapest,] 1966. 11–12. Uo. A-3818. Bárdos József: Az ifjúság védelmének állambiztonsági feladatai. BM Központi Tiszti Iskola Rendőrtiszti Akadémia Politikai Nyomozó Tanszék, Budapest, 1967. 11. Uo. A-3829/16. Csáki Ernő: Az ifjúságvédelem helyzete. Az ellenséges tevékenység jellemzői, leküzdésük módja. BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség, [Budapest,] 1972. 12–13. A tíz évvel későbbi tananyagban viszont már nem volt szó könnyűzenéről: uo. A-3949. Timár Zoltán – Porteleki László: Az ifjúságvédelem állambiztonsági feladatai. Ideiglenes jegyzet. Rendőrtiszti Főiskola Állambiztonsági Tanszék, [Budapest,] 1982.
[15] ÁBTL 1.11.10. (II. sorozat.) 64-117/1988. Jelentés, 1988. szeptember 5. 8. sz. melléklet.
[16] Erről lásd Takács Tibor: Botrányt akarunk! Rágalmak a CPg és a magyar punkmozgalom ellen. Jaffa, Budapest, 2021. 92–97.
[17] A III/III-as állományban az 1970-es években megfigyelhető generációváltásról lásd: Tabajdi Gábor: Tartótisztek. A BM III/III. Csoportfőnökség belső történetei. Jaffa, Budapest, 2023. 133–135.
[18] Takács Tibor: „Könnyű” zene egy „nehéz” korban. Populáris zene, politika és politikai rendőrég a Kádár-rendszerben. In: Volt egyszer sok fesztivál. Szerk. Bajnai Zsolt. Öröm a Zene Nonprofit Kft. (Beatkorszak könyvek), Budapest, 2023. 53.
[19] Takács: i. m. (Botrányt akarunk) 125–127.
[20] ÁBTL 4.1. A-3818. Bárdos József: Az ifjúság védelmének állambiztonsági feladatai. BM Központi Tiszti Iskola Rendőrtiszti akadémia Politikai Nyomozó Tanszék, Budapest, 1967. 16.
[21] Vö. Farkas Gyöngyi: Márciusi ifjak a Kádár-korban. Alternatív március 15-i ünneplések az 1970-es években. Kronosz, Pécs, 2023.
[22] ÁBTL 1.11.10. (II. sorozat.) 64-216/1975. Kimutatás, 1975. szeptember 24.
[23] ÁBTL 4.2. 10-22/16/1973. A Magyar Népköztársaság belügyminiszterének 016. számú utasítása a BM állambiztonsági szerveinek az ifjúság védelmével kapcsolatos feladatairól, 1973. július 4.
