Victor Máté (1945) Erkel Ferenc-díjas magyar zenész, zeneszerző. Gyermekkora óta a Kissvábhegy lakója, lokálpatriótája. 1963-ban végzett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában, ahol Sugár Rezső volt a zeneszerzés tanára. A szakközépiskola elvégzése után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1968 és 1970 között pedig Varsóban modern avantgárd és elektronikus zenét tanult. 1970-től zeneszerzője, 1971-től tagja volt a Non-Stop együttesnek. Victor Máté ezt követően egyszemélyes zenekart alakított és 1976-ig rádiófelvételeket készített. Emellett rockmusicaleket, színpadi zenéket és filmzenéket írt. Számos filmben – többek között a Tanévzáróban (1975) és a Jégkrémbalettben (1984) – szerepelt, legismertebb alakítását pedig az 1983-as István, a királyban nyújtotta, ő személyesítette meg Asztrik apátot. Mindezek mellett 1970 és 2007 között a Magyar Rádió zenei rendezője, illetve az intézmény Könnyűzenei Produkciós Szerkesztőségének vezetője volt.

Jávorszky Béla Szilárd:
1963 és 1968 között jártál tehát a Zeneakadémiára, ami akkoriban különösen izolált világ lehetett, de nyilván nem tudtatok nem tudomást venni a falakon kívül zajló popzenei forradalomról. Miként élted meg a beat, a rock and roll megjelenését?

Victor Máté:
Számomra az egyik legnagyobb gondot éppen az jelentette, hogy miközben az úgynevezett kortárs zeneszerzést tanultam, berobbant az életembe a Beatles. A rock and rollt korábban persze hallgattam házibulikon, ment a csörgés, szerettem tvisztelni, meg hulahoppoztam rá, de zeneileg sosem érdekelt.

A Beatles viszont azonnal elsöpört, magával sodort. Annyira komolyan megérintett, hogy hát attól kezdve kettősségben éltem: a Beatles volt az izgalom, de a kortárs zeneszerzés volt a feladat.

Jávorszky Béla Szilárd: 
Zeneszerzőként a Beatlesben mi ragadott meg? Az „ötödik tag”, a klasszikus képzettségű, de kellőképp nyitott és alázatos hangmérnök-hangszerelő George Martin tevékenysége, aki Lennon és McCartney invenciózus dalait tökéletesre csiszolta?

Victor Máté:
George Martin szerepéről mi akkor semmit sem tudtunk. Azt is a Beatlesnek tulajdonítottuk, hogy a hangszerelésben olyan hangszerek, olyan hangszínek, olyan megoldások jelentek meg, amik teljesen újszerűen hatottak. Így visszamenőleg persze már tudom, hogy ezeket a fantasztikus tehetséggel megáldott, de zeneileg képzetlen muzsikusok maguktól nem találhatták ki. Kellett valaki, aki ezt sugalmazta nekik. Az, hogy hat vonós kísérjen le ritmikus játékkal egy beatdalt, még azt hittük, hogy az ő zsenialitásuk. S persze segítettek nekik, de a Beatlesnek eleve olyan volt megszólalása, az intonációja, meg egyáltalán az egész zenéje, ami tényleg rólunk, a mi korunkról, a mi világunkról mesélt.

Jávorszky Béla Szilárd:
Függetlenül attól, hogy Te itt éltél Magyarországon, ők meg Angliában?

Victor Máté:
A részleteket nem tudtuk, de ezt éreztük. Mi csak a rádión tekergettük a rövidhullámot, ahol rossz minőségben megtaláltuk a Szabad Európát és a Radio Luxembourgot, és hallgattuk. Ha pedig a baráti körbe bekerült egy hanglemez, azt tényleg simára gyalultuk a lemezjátszón. Miközben persze a kinti körülményekről fogalmunk nem volt.

Jávorszky Béla Szilárd:
A zeneakadémiai éveidet tehát végigkísérte az a dilemma, hogy voltaképpen a Beatles világa vonzott, miközben teljesen mást tanultál?

Victor Máté:
Nem mondom, hogy nem érdekelt, amit tanultam, csak amikor kézbe vettem a diplomámat, – a mából visszatekintve – picit riasztott, hogy nekem mostantól muszáj „szomorú zenét” írni, ami ráadásul csak néhány embert érdekel. Hogy dolgozok fél évig egy vonós négyesen, amit aztán egyetlen alkalommal előadnak, és azt meghallgatja hetven ember. Akik közül egy év múlva már alig emlékszik rá néhány. Miközben ott a beatzene, amelyik viszont tényleg tízezreket, százezreket érdekel. Ráadásul lehet, hogy utóbbi hitelesebben fejezi ki korunkat, mint a belterjes kortárs zene. Ahogy nemrég elhunyt barátom, Fodor Ákos egykor megfogalmazta: ha majd száz-kétszáz év múlva valaki az 1960-as évek kordokumentumát, zenei lenyomatát keresi, nem Krzysztof Penderecki Lukács Passióját fogja meghallgatni, hanem a Beatles-dalokat. Mert azokban mindenestül benne van a korszak, a társadalmi folyamatok, a világ változása.

Az úgynevezett kortárs zenében viszont a múlt század közepén önfejlődés indult be, és a művek megítélése aszerint történik, hogy mennyi bennük az egy négyzetcentiméterre eső disszonanciák mennyisége. Ha sok, akkor az komoly, modern zene. Ha csak sima hármas hangzatok szólalnak meg benne, akkor csak értéktelen könnyűzene. Ezek az elvárások a mai napig megvannak. S szomorúan konstatálom, hogy Fényes, Gyulai vagy Bágya mindenféle állami elismerés nélkül hagyott itt minket, miközben harmadrangú kortárs zeneszerzők Kossuth-díjakat kapnak. Pedig előbbiek hatalmas tudású és tehetségű, nagyszerű zenészek voltak, akiknek munkásságát csak azért nem ismerték el, mert nem teljesítették az úgynevezett kortárs zenei elvárásokat.

Címlapkép: Cseh Tamás Program/Csákvári Zsigmond.

Fotó: Fortepan/Mészöly Leonóra.

Készítette: Jávorszky Béla Szilárd.

A teljes interjú  szövege itt olvasható.

A blog az NKA Cseh Tamás Program Magyar Könnyűzenei Örökséget Támogató Alprogramjának támogatásával készül.